David Bowie: Station To Station – Deluxe Edition

(EMI, 2010)
 
Hét éve már, hogy David Bowie utoljára jelentkezett új stúdióalbummal (példátlan szünet ez a négy évtizeden át rendkívül produktív művész pályáján), s mivel saját bevallása szerinte egyelőre nem is érez különösebb késztetést a nagy visszatérésre, a rajongók jó ideig kénytelenek lesznek még beérni a régi lemezek újrakiadásainak begyűjtésével. Ezekből nem is volt hiány az elmúlt tíz évben: szép sorban megjelentek újra a korai albumok, a glam korszak klasszikusai, a hetvenes évek koncertlemezei, természetesen mind szépen újramaszterelve, ritka és kiadatlan számokkal kiegészítve, színes-szagos csomagolásban. Ebbe a sorba illeszkedik a művész legfrissebb kiadványa is, nagy évtizede egyik kulcsművének, a „popsztár Bowie” és a berlini „experimentális Bowie” közötti átmenetet dokumentáló 1976-os Station To Station albumnak a háromlemezesre kibővített deluxe kiadása, az albumhoz kapcsolódó turné egyik állomásának lenyűgöző koncertfelvételével.
 
Bowie 1973 júliusában a londoni Hammersmith Odeon színpadán meggyilkolta legnépszerűbb alteregóját, Ziggy Stardustot (lásd a Ziggy Stardust And The Spiders From Mars koncertfilmet és a tíz évvel később publikált Ziggy Stardust – The Motion Picture koncertlemezt!), majd 1974-ben az Egyesült Államokba költözött, részben azért, hogy ott is befusson végre, részben a soul és funk iránt támadt érdeklődésének kielégítése végett – ez utóbbi nyomokban már a glam periódust lezáró Diamond Dogs albumon is éreztette hatását, az azt követő teátrális turnén, az arról készült David Live koncertlemezen, és a Philadelphiában, nagyrészt fekete zenészek segítségével felvett 1975-ös Young Americans albumon pedig már egy öltönyös „plastic soul” énekes mutatkozott be, aki el is érte célját: az akkor már szintén Amerikában élő John Lennonnal (és a zseniális gitárriffet hozó Carlos Alomarral) közösen írt Fame az első listavezető kislemeze lett az Államokban.
 
Bowie életében mégsem volt teljesen rendben minden: a funkkal és az L.A.-trippel együtt a kokain is bekerült a képbe, a Diamond Dogs turné idején forgatott Cracked Actor dokumentumfilmben egy csontsoványra fogyott, paranoiás, érzelmileg zavarodott, a valóságtól eltávolodott sztárt láthatunk, aki elsötétített Los Angeles-i otthonában folyamatosan égő fekete gyertyákkal körülvéve mélyedt el okkultizmusban, fekete mágiában, náci ideológiában és egyéb érdekes dolgokban, pentagramokat rajzolgatott a falakra és a padlóra, és közben persze szeneslapáttal tolta magába a kokaint (maga Bowie jóval később tömören így foglalta össze Los Angeles-i hónapjait: „Az egész várost el kéne törölni a föld színéről”). Ebben az állapotban utazott 1975 nyarán Új-Mexikóba, Nicolas Roeg A földre pottyant férfi című sci-fi filmjének forgatására. Az űrből a Földre érkezett Thomas Newton volt Bowie első filmes főszerepe, s a haldokló bolygójára vízkészletet szállítani szándékozó, ám végül a Földön ragadó, a televíziók és az alkohol rabjává váló lángvörös hajú alien karaktere részben már a következő alteregót, a dekadens, amorális, érzelmektől mentes Thin White Duke-ot előlegezte meg, nem is véletlen, hogy a Station To Station album borítóján a filmből látható egy képkocka.
 
Az 1975 őszén, néhány hétnyi folyamatos kokainos pörgés során rögzített, hat hosszú számot tartalmazó Station To Station zavarba ejtően skizofrén lemez: Bowie egyszerre akar megfelelni új piaca, az USA funkos-táncos igényeinek (a Fame kislemez sokkal jobban fogyott új hazájában, mint Nagy-Britanniában), közben viszont fájó vágyódással tekint az öreg kontinensre, azon belül is főleg Németországra és az onnan kiszűrődő új hangokra, a korai Kraftwerk és a Neu! által fémjelzett krautrockra („The European canon is here!” – rikkantja a tízperces címadó nyitószám második felének 4/4-es diszkódöngölése közben). Hallgatóbarát és kísérletező, személyes és hűvösen távolságtartó, euforikus és reménytelen egy időben: az új Bowie-karaktert nem egyszerű dolog beskatulyázni.
 
A kislemezre másolt Golden Years (az egyetlen öt perc alatti szám!) még az előző album funkját viszi tovább jóval nyersebben és kevésbé polírozott hangzással, az életmű egyik legemlékezetesebb gitárriffjével nyitó Stay kokain-funkja a negyedik perc környékén már félelmetesen monumentálisra duzzad, az Iggy Pop barátnőjét felfaló tévéről szóló TVC15 mókásan klimpírozó zongorájával és szét-széteső ritmusával a legangolabb dolog, amit Bowie hosszú ideje csinált, míg a már említett – vonatzakatolással és Earl Slick gitárgerjesztésével indító – címadó számról nincs mit írni: meg kell hallgatni, sokszor. Bowie már a Young Americans albumon is próbálkozott a Ziggy-időszakétól eltérő, mélyebb, érzelmesebb énekhang alkalmazásával, ott ezt betudhattuk a Philly soul hatásának, a Station To Station két balladájában – Johnny Mathis 1957-es Wild Is The Wind filmbetétdalának (a későbbi Nina Simone-féle verzión átszűrt) feldolgozásában és a megrázóan személyes Word On A Wingben – hallható énekstílus viszont már sokkal közelebb áll a klasszikus crooner hagyományokhoz (főként Bowie egyik idoljának, Scott Walkernek az előadásmódjához).
 
Az album megjelenését követő, médiabotrányokkal (Bowie-nál és Iggy Popnál náci irodalmat találnak a szovjet-lengyel határon! Bowie szerint Angliának jót tenne egy fasiszta diktátor!! A három évnyi távollét után hazatérő Bowie a Victoria pályaudvaron náci karlendítéssel üdvözli rajongóit!!! stb.) övezett turné nélkülözte a Ziggy Stardust- és Diamond Dogs-korszakok színpadiasságát, az elegáns, fekete nadrágos, inges-öltönyös, hátrafésült hajú – kinézetével a néhány évvel későbbi újromantikus zenekaroknak példát mutató – Bowie vakítóan éles fényekkel megvilágítva lépett a puritán módon berendezett színpadra. Hivatalos filmfelvétel sajnos nem készült a turnéról, DVD-ben így nem is érdemes reménykedni, kárpótlásként a Station To Station új kiadásának második és harmadik CD-jén teljes egészében meghallgathatjuk az 1976 márciusában, a New York melletti Uniondale-ben, a Nassau Coliseum színpadán rögzített fellépést. A felvétel bootlegeken már régóta elérhető volt, hivatalosan viszont ez az első koncertkiadvány a Thin White Duke periódusból – végre ezt is odatehetjük szépen a Live Santa Monica ’72, az 1974-es David Live és az 1978-as Stage mellé a polcra.
 
A koncertfelvételt hallgatva már első hallásra is nyilvánvaló (ha ezt eddig esetleg nem tudtuk volna), hogy drogproblémái és személyes boldogtalansága ellenére Bowie már akkoriban is rutinos és energikus élő előadó volt: a Queen Bitch-ben jókedvűen jódlizik, zenészei bemutatása után elröhögi a Changes első sorát, a Ziggy Stadust-időkben még virgonc glam-rockként előadott, ám erre a turnéra bizarr funk-reggae mutánssá áthangszerelt Velvet Underground-feldolgozásba, az I’m Waiting For The Manbe pedig belesző négy sort Helen Steiner Rice amerikai költőnő egyik verséből. A profi sessionzenészekből összetoborzott kísérőzenekar (melyben már együtt hallhatjuk a Bowie mellett éveken át hűségesen kitartó ritmusszekciót: Carlos Alomar ritmusgitárost, George Murray basszistát és Dennis Davis dobost) ugyan nem képes olyan önfeledten rockolni, mint korábban a Spiders From Mars, de hallhatólag nem is ez volt a cél (Bowie több korabeli nyilatkozatában is megjegyezte, hogy nem nagyon érdekli már a rockzene, kvázi halottnak tekinti azt). Apróbb kifogásaink lehetnek ugyan (sajnálhatjuk például, hogy a turné ezen állomásán a zenekar pont nem játszotta el a nem sokkal később Iggy Pop The Idiot albumán megjelenő Sister Midnightot, és csodálkozhatunk, hogy miért kellett kivágni a Panic In Detroitból Dennis Davis dobszólóját), de minek tennénk: ez így is egy tökéletes (talán a legtökéletesebb) Bowie-koncertalbum!
 
1976 végére Bowie amerikai kalandja lezárult, visszatért Európába (előbb Svájcba, majd Nyugat-Berlinbe költözött „kitisztulni” a hasonló problémákkal küzdő Iggy Pop társaságában), s új típusú lemezek készítésébe kezdett egy bizonyos Brian Eno közreműködésével, de ez már egy másik állomás, egy másik korszak (és előbb-utóbb, bízzunk benne, hasonlóan igényes újrakiadások) története.
 
(A legmegszállottabb rajongók és fetisiszták kedvéért az EMI az újrakiadás standard háromlemezes verziója mellett megjelentetett egy deluxe-nál is deluxe-abb méregdrága Station To Station díszdobozt is, benne a 2010-es remaszter és a koncertfelvétel 180 grammos vinyl verzióival, plusz két további CD-vel – az album 1985-ös első compact disc kiadásával, melynek hangzása még némileg vékonyabb a 2010-es remaszternél, illetve a dalok három-négypercesre kurtított kislemezmixeit tartalmazó EP-vel – és egy DVD-vel, mely az eredeti társproducer, Harry Maslin által készített 5.1-es mixet tartalmazza.)
 
10/10
 
Deimanik László
 
http://www.davidbowie.com
http://www.davidbowiestationtostation.com

felvétel az 1976-os turné előtti utolsó próbáról, a nyitószám a tízperces Station To Station, a szólógitáros Stacey Heydon, maga David Bowie 2 és fél perc táján érkezik a színpadra:

egy amerikai tévéfellépés, szintén 1976 elejéről: