Weezer: Hurley

(Epitaph, 2010)
 
A Weezer, melynek többször három-három, sőt egyszer csaknem öt év is eltelt két albuma között, az elmúlt három esztendőben megtáltosodott: a dalszerző-gitáros-énekes Rivers Cuomo nemcsak két CD-nyi szólódemót adott ki gyors egymásutánban (Alone – 2007, Alone II – 2008), de zenekarával három sorlemezt is: a 2008-as címnélküli (borítója nyomán Piros Albumként emlegetett) korong és a 2009-es Raditude után 2010 őszén már meg is jelent a legújabb anyag, a Hurley – borítóján a Lost sztárjával, a Hurley-t alakító Jorge Garciával (sőt, mint hírünkben is írtuk, november jön a kiadatlan Weezer-számokból összeállított Death To False Metal gyűjtemény, továbbá az 1996-os Pinkerton dupla deluxe újrakiadása a hozzá tartozó emlékturnéval és Cuomo emlékkönyvével).
 
A Weezert sokan a mókás klipjeiért kedvelik leginkább, de a zene sem szorult soha a háttérbe náluk: a gyógyegér kinézetű Cuomo és társai mindvégig egészen megbízható, vidám dallamoktól roskadozó power pop lemezeket készítettek. Egészen a rengeteg társproducerrel rögzített 2009-es Raditude-ig, melyen a Los Angeles-i kvartett nekiállt flörtölni még a számára korábban idegennek számító hiphoppal és R&B-vel is (a Cant Stop Partying című dalban például a rapper Lil Wayne, becenevén Weezy nyomta együtt a Weezerrel), aminek aztán egy ügyetlen lemez és csúfos bukás lett a vége.
 
A Hurley most valamelyest kiküszöböli a csorbát, de a legutóbbi jól sikerült munka, a tavalyelőtti Piros Album színvonalát nem közelíti meg (a korábbi lemezek – mint a többmilliós példányszámban fogyó 1994-es Kék Album és 2001-es Zöld Album, vagy a közéjük eső Pinkerton – színvonalát meg még annyira sem). Természetesen azért akadnak rajta jobb darabok: az első kislemezdalnak választott húzós nyitódal, a nosztalgikus Memories, a bombasztikus Brave New World és a kanadai színészkölyök Michael Cera (Superbad, Juno, Scott Pilgrim vs The World) vokáljával és mandolinozásával(!) díszített Hang On nagyban emeli az átlagszínvonalat, viszont az erőltetett szóviccre épített Where’s My Sex, az akusztikus alapú, de végül nagy zúzásba torkolló Unspoken, valamint az öregedést taglaló Time Flies záródal igencsak süllyeszti – ez utóbbi két dal borzalmas énektémája hallatán tényleg fanyalogva csóválhatjuk a fejüket.
 
A Hurley nem kiemelkedő darab a Weezer-életműben: a másfél évtizes Geffen-szerződés után független kiadóhoz, a punk-rockos Epitaph-hoz igazolt zenekar ugyan valamelyest összeszedte magát a legutóbbi lemez óta, de lehet, hogy épp az azon megkezdett tendencia üt vissza ismét – a rengeteg vendégszerző jelenléte talán ezúttal is indokolatlan (2008-ban többek közt Jermaine Dupri, a slágergyáros Dr.Luke és az All American Rejects tagjai segítettek be, most pedig olyanok sorakoznak, mint Linda Perry, Ryan Adams, a veterán countryzenész Mac Davis, a Semisonic-frontember Dan Wilson, a No Doubt-basszista Tony Kanal, a nyolcvanas évek Bon Jovi-zmusaiért nagyban felelős Desmond Child, továbbá olyan sokat próbált kommersz szállítók, mint Rick Nowels, Greg Wells és Jimmy Harry). Hogy a borítón pont a Lost egyik figurája látható, akár szimbolikus is lehet.

(Az albumból érdemes a Deluxe Edition verziót keresni, mert azon az alapkiadás tíz száma után még négy bónuszdal is szerepel, köztük a Coldplay-féle Viva La Vida élő feldolgozása.)
 
7/10
 
Nagy István

http://weezer.com