Hurts: Happiness

(RCA/Sony, 2010)

Akik még tápláltak az iránt reményt, hogy egyszer talán már végleg véget érnek a nyolcvanas évek, azok számára biztosan rossz hír a manchesteri szinti-pop duó, a Hurts felbukkanása. Az újromantikus muzsikusok, Theo Hutchcraft énekes és a zenefelelős Adam Henderson ráadásul nemcsak hangzásukban idézik meg az oly sokak által gyűlölt vagy imádott évtizedet, hanem megjelenésükben is: úgy néznek ki, mint akik a Bros-casting utolsó előtti körében estek ki (már ha nem az 1936-os berlini olimpia megnyitó ünnepségén parádézó német úszók jutnak eszünkbe).

Az imidzsnél persze sokkal lényegesebb, hogy milyen zenét játszik a Hurts: nyilvánvaló, hogy az analóg szinti memóriatárába nyolcvanas évekbeli Pet Shop Boys-, Ultravox-, Depeche Mode-, Human League-, OMD-, Heaven 17-, Spandau Ballet- és Tears For Fears-lemezeket szórtak – a duó főleg ez utóbbi zenekart tekinti előképének (a TFF első lemeze ráadásul The Hurting címre hallgatott), valamint felemlegetik még Prince-t is, akinek hatását viszont nehéz kihallani a Happiness album dalaiból (talán a Blood, Tears & Gold verzéiből egy kicsit). Valahol nyolcvanas évek közepén járunk, a srácok felnyírt, a csajok tupírozott hajjal özönlenek a diszkóba, minden második emberen feltűrt ujjú blézer, a diszkógömb rózsaszín fényben pörög és mindenki ugyanúgy táncol – egy lépés balra, egy jobbra, megbolondítva nagy ritkán egy merész karmozdulattal.

Hogy miért nem ciki ez az egész? Azért, mert a magát egy fiktív stílus („disco lento”, lassú diszkó) örökösének valló, élőben gyakran egy operaénekessel(!) fellépő Hurts egész jó slágereket írt. A bombasztikus dalok természetesen a szerelem rejtelmeit boncolgatják: hol a főhőst hagyta el a szerelme, hol ő adta ki a barátnő útját, a lényeg, hogy szenved, az eső meg mindig esik. Vagy ott van a lemez sikerdala, a Blacktől a címnél jóval többet kölcsönző Wonderful Life, amelynek hősnője épp egy öngyilkosságra készülő férfiban látja meg álmai emberét.

Ilyen típusú zenéhez nagy hangterjedelem kell, a gitárt csak pár dalban lehet kihallani, felbukkannak a menetrendszerű vonósok és néha egy szaxofon is, de természetesen mindvégig a vintage szintik viszik a prímet. A magányt taglaló Sunday, a rendkívül fülbemászó Evelyn és a tempósabban slágeres Better Than Love jól eltalált dalok a lemez súlypontjain. Érdekes módon az album a végére akár már a Scissor Sisters is eszünkbe juthat, főleg hogy Kylie Minogue itt is beugrik duettezni egyet (Devotion), az Unspoken meg tisztára olyan, mintha Jake Shears megzavarná a Tears For Fears házibulijának lassú blokkját, ráadásul még a TFF-féle Head Over Heels szintitémája is újraértelmeződik. Ha készülne mostanában egy retró John Hughes-vígjáték, a Hurtsnek kellene legyártania hozzá a filmzenét.

7/10

Nagy István

http://www.informationhurts.com