"Vérzik a fejem, de fülig ér a szám" - Papp Éva (Ricsárdgír)-interjú

A Tünet Együttes volt menedzsere, a Vaj pékje, az Utcáról a Lakásba Egyesület önkéntese. Miatta lett RicsardGirls, a Ricsárdgírben pedig ő énekelte minden idők legjobb magyar riot grrrl-dalát. Papp Éva a Recordernek elárulta, mitől lett zseniális az Éva otthon, milyen traumáit dolgozta fel a Ricsárdgírben, és azt is, hogyan élte meg a zenekar nem is annyira váratlan feloszlását. Ez a Recorder magazin 103. számában megjelent interjú bővített változata, a Ricsárdgír május 18-án, a Budapest Parkban lép fel utoljára.

Egerben, a filmszakon ismerkedtél meg Márton Daniékkal, és szerepeltél a Ricsárdgír első klipjében, a Repülőgépben is, amikor még nem voltál a zenekar tagja. Mit szóltál elsőre a Ricsárdgírhez?

Lacival, Danival és az akkori dobossal, Balival együtt én is főiskolás voltam Egerben a filmszakon. A srácok már akkor is nagyon furák voltak, mindig röhögcséltek, és folyton odatévedt a tekintetem, hogy kik ezek a jófej figurák. Volt egy laza tanárunk, Bollók Csaba (az Iszka utazása rendezője – S.T.), aki az egyik óránk után elhívott minket is a fiúk koncertjére egy egri pinceklubba. Hárman voltunk a közönségben: Csaba, én, és a kiskutyám. Illetve Deák Edina őrjöngve táncolt a színpad előtt, akiről nem tudtam, hogy egy ponton majd fel fog menni énekelni. Én a döbbenettől táncolni se tudtam, és arra gondoltam, nem tudom, mi a csoda ez, de zseniális.

Egy fotó az ominózus egri koncertről

Aztán különféle nyári filmes workshopokon és forgatásokon összeismerkedtünk jobban a srácokkal, és amikor az egyik este ittasan énekeltünk a tábortűz mellett, Dani egyszer csak odafordult hozzám, és megkérdezte, nincs-e kedvem elmenni a következő próbájukra Szentendrére.

Itt kaptad meg az Éndalomat, amit eredetileg te énekeltél volna, de veled túl punkos lett a szám.

Daninak nagyon tetszett, hogy a szép beszédhangomon, amiben van valami gyermeki tisztaság, nagyon dühösen kiabálok, de éreztük, hogy ez a szám nem működik velem. Nem azt az előadói stílust igényelte, amiben én zsigerből jó vagyok. Picit tisztán is kell énekelni, amit meg tudtam volna oldani, de csak rengeteg gyakorlással, a Ricsárdgír pedig nem erről szól. Így jött képbe Pájer Alma, aki tök jól megoldotta a feladatot.

Elkenődtél?

Az Éndalom miatt nem, mert a fiúk mondták, hogy nagyon szeretnének velem játszani, inkább azon, hogy mennyire távol kerültem a régi álmaimtól. Kiskoromtól színházzal és előadóművészettel szerettem volna foglalkozni, mert ott találtam meg egy olyan, rám irányuló figyelmet, ami nagyon hiányzott az életemből, és úgy éreztem, van is mit kifejeznem. Drámatagozatra jártam Debrecenben, sokat színházaztam underground alternatív rendezőkkel. A fizikai színházban olyan meredek dolgokat csináltunk, hogy a gimis vizsgán nem engedték, hogy eljátsszuk az Akasztottak című balladát, amiben széttéptük egymáson a ruhákat. Az életem viszont végül ezer ok miatt más irányba ment, és hiába végeztem el a mozgóképes sulit, úgy éreztem, semmihez se értek, vendéglátóztam, de azt se szerettem, mert mégiscsak a szabadabb művészi közegekben éreztem otthon magam. Reménytelennek tűnt, hogy valaha is úgy fogok élni, ahogy szabadnak érzem magam.

Ebből a letargiából rántott ki, amikor Márton Daniék csináltak köréd egy zenekart?

Igen. A zenekar egy promóciós poénból született, hogy milyen vicces lenne, ha a csupa lányokból álló The RicsardGirls lépne fel állandó előzenekarként a csupa fiúból álló Ricsárdgír előtt. Edina gitározott, Sipos Rozi dobolt, Csernovszky Juli billentyűzött, én pedig „énekeltem”.

Milyen hosszú műsorotok volt?

Három perc, három szám. A Michael Knight, az Éva otthon, és a harmadikra nem emlékszem. Innentől kezdve minden Ricsárdgír-koncerten ott voltam. Ez sokáig felemás érzés volt: már volt közöm ehhez a világhoz, de még nagyon be voltam zárva. Már ebben a kezdeti, önmarcangolós időszakban is kaptam pozitív visszajelzéseket, hogy „úristen, de őrült vagy, ilyet még nem láttunk”, de én még úgy éltem meg a fellépéseket, hogy nem vagyok elég bátor és nem tudok teljesen belelépni önmagamba. Mint egy elmosódott fotó: tudtam, mit akarok csinálni, de nem sikerült pont azt. Sok idő kellett, mire kialakult, hogyan tudok önazonosan megjelenni a Ricsárdgírrel, és ma már olyan, mintha – nem rossz értelemben, de – gombnyomásra menne. Csak másfél percet voltam a színpadon, de úgy éreztem, jelentőségében mégis olyat teszek hozzá, ami nagyon kell oda. Másrészt akkor épp kikopott a színház az életemből, és a Ricsárdgír lett az a platform, ahol megpróbáltam megélni önmagamat. Ebből fakadt ennek a dalnak az ereje és a tétje is…

…és lett egy felszabadító hatása.

Igen. Fura, mert másfél percről beszélgetünk, de nekem ez a világot jelenti. Nem feltétlenül csak az Éva otthon, hanem az élet működik így, hogyha én abban a másfél percben megtalálom azt, ahogyan tényleg jól érzem magam a bőrömben, és merem közvetíteni ezt az önazonos, bátor, energikus, ironikus jelenlétet, az ad egy katarzist. Az életben rettenetesen szét voltam hullva, és a mai napig sok energia és meló egyben tartani magam, de a színpadon egy-egy percre nemhogy egybe kerültem önmagammal, hanem terítettem is ezt az energiát mindenki felé. Ennek volt egy addiktív hatása is: a közönség újra és újra hallani akarta, én meg újra és újra átélni.

Változott az évek során, hogy mit jelent számodra ez a dal, hogy hogyan adod elő, hogyan interpretálod? 

Az előadásmód rögtön megvolt és nem is nagyon is változott. Egyre nagyobbakat ugrottam a színpadon és egyre többször sikítoztam két sor között, de a dühös energia, ami pusztítónak tűnik, de mégis valahogy konstruktív, megmaradt. Az évek során rájöttem, hogy az a sok frusztráció, káosz, depresszió, és egyéb sötét érzések, amelyek bennem tombolnak, nagyrészt (de nem kizárólagosan) köthetők a nőiséghez fűződő viszonyomhoz. Ebbe beletartozik az is, hogy mit hozok a családomból, és az is, hogy milyen élmények, traumák értek a párkapcsolataimban. Emiatt felhalmozódott egy jó nagy adag düh, de közben azt is éreztem, hogy a szeretet – vagy annak megtalálásának a vágya – még mindig erősebb bennem.

Nem akarok afelé tartani, hogy utálom a férfiakat, ebben a számban pedig van egy jó nagy adag irónia, hiszen Éva rohadt dühösen vágja a csávója fejéhez a mondatokat, de közben mégis megcsinál neki mindent. És ez nem csak az én életemre jellemző: még ma is sokan elfojtva élünk mi, nők. Én például sokáig egyszerűen nem mertem megszólalni nagyobb asztaltársaságban, mert azt hoztam magammal otthonról, hogy csak a férfiak beszélnek az asztalnál, a nők max. annyit, hogy „kérsz még valamit”, vagy „ne állj fel, majd én idehozom”. Aztán szerencsére kinyílt a világom, és nagyon szabad szellemű emberekkel találkoztam, de ez akkor is egy hosszú tanulási folyamat volt. Ebben a számban ez a sok minden sűrűsödik.

Évekig csak ezt az egy számot énekelted a koncerteken, de volt egy pont, amikor szóltál Daninak, hogy többet szeretnél. Meguntad az Éva otthont?

Nem. Az egy krízisidőszak volt az életemben, és próbáltam keresni azokat a kapaszkodókat, amik megtartanak lelkileg, ezért jeleztem Daninak, hogy szívesen vállalnék többet, akár a kreatív munkákban, akár a színpadon. Ő is mondta, hogy régóta szeretne több számot adni nekem, csak félt, hogy nem tudjuk majd überelni az Éva otthont. Aztán megszületett a Tipikus én és az Azon is túl, és túllendültünk ezen. Ezekben a dalokban már kezdettől fogva könnyebb volt léteznem, mert az évek során lett egy – remélem, egészséges – önbizalmam és rutinom is, és sikerült új rétegeket is megmutatnom magamból. A kicsit csendesebben, suspense-szel kezdődő Azon is túlhoz például el kellett hinnem, hogy nem kell üvöltenem ahhoz, hogy figyeljenek rám, és úgy jelenlétet teremteni, hogy a sejtelmesebb, nőiesebb hangomon kezdek mesélni egy történetet. Aztán persze oda fut ki a szám, hogy a disznót kúrják, de tetszett, hogy nagyon lentről kell nagyon felvinni, és nem olyan, mint az Éva otthon, hogy eldobnak egy bombát és felrobban.

Ezt a vonalat viszi tovább az utolsó lemezen az Égj velem és a Fúj de fáj is.

Igen, és ennek nagyon örülök. Beszéltük Daniékkal, hogy mekkora húzás lenne, ha Éva kijönne és elkezdene szépen énekelni, és az Égj velemmel ez megadatott. A Fúj de fájban pedig azt élvezem, hogy nemcsak az ősi, zsigeri duende energia van benne, hanem intellektuálisabb, és apró finomságokat tudok belerakni. Hálás vagyok, hogy én énekelhetem ezeket a szövegeket.

Volt, hogy megvétóztál vagy átírtál kicsit egy szöveget?

Nem. Maradéktalanul tudok azonosulni Dani szövegeivel, sok mindent én is így fogalmaznék meg. A Fúj de fáj például zseniális. Sokszor előfordult, hogy nem hittek bennem bizonyos emberek, ezért néha bennem van az érzés, hogy bassza meg a világ, és ebben a számban ezt ki tudom énekelni. És benne van az is, hogy bassza meg a kormány, aminek nagyon örülök, mert sokszor csak tehetetlenséget érzek, hogyan tudnék változást elérni legalább az én kis világomban. Nem annyi időm foglalkozni ezzel, amennyi kellene, ez a dal viszont felszabadítja ezeket az érzéseket.

Mire gondolsz, miközben azt énekled, hogy „Koronát hord az ország legbetegebb patkánya”?

Hát erre. Meg arra, hogy elképesztő szakadékok épültek ki a társadalmunkban, és tudom, hogy ez más országokban is így van, de a mértékekben biztos visszük a pálmát. Mélységesen elszomorít, hogy egy bolti vásárlás közben is milyen gyilkos feszültségek robbannak a felszínre, és a saját kis eszközeimmel próbálok küzdeni ellene. Mondok egy példát.

Egy időben rendszeres volt, hogy a kutyámmal építkezések mellett elfutva beszóltak férfiak, hogy „hú de megbasznám”, „de szép a kiskutyája”, amitől nagyon dühös lettem, de ha visszaüvöltöttem, vagy bemutattam, azt éreztem, hogy én is ugyanarra a szintre csúszok le. Rengeteg meló volt kifejleszteni egy olyan módszert, amivel úgy megyek haza egy ilyen helyzetből, hogy feloldottam magamban ezt a dolgot és talán olyan formában jeleztem vissza, amitől az illető legközelebb nem így szól oda.

Mit csináltál?

Odasétáltam, és bemutatkoztam, mit szeretnének kérdezni tőlem, mert hallottam, hogy utánam szóltak. Erre vagy zavartan mutogattak egymásra, nem én voltam, legyen szép napja, vagy válaszoltak valami olyasmit, hogy de szép neve van, és elkezdődött egy emberi beszélgetés. Persze az embernek nem mindig van ereje jól reagálni. Rengeteg energiát visz el, hogy ilyen társadalom épült fel körülöttünk, amiket jó lenne máshova pakolni.

Papp Éva | Fotó: Valami Hektor

A Ricsárdgír ösztönös zenéjével és anarchista humorával együtt jár egy jó nagy adag káosz is. Mennyire kell ez ahhoz, hogy fenntartsátok a spontaneitást és mennyiben szimplán csak fárasztó?

Ez szerintem szükségszerű. A fiúk sokáig semennyire se voltak hajlandóak annál többet csinálni, mint amihez kedvük van, vagy csak akkor, ha kitaláltak egy csavart, amitől mégis megjött hozzá a kedvük. Nem az érdekelte őket, hogy fokról fokra szépen felépítsenek egy zenekart, hanem hogy jól érezzék magukat. A szervezésbe pont annyi energiát fektettek, hogy még éppen ne essen szét a zenekar. Az se baj, ha Laci szintiappon játszik a mobilján, mert a hangszere nem működik, csak valahogy szórakoztassuk magunkat, és ha valaki más is élvezi, az jó, de ha nem, az se gond. Aztán persze ez is alakult, miután ezek a keretek nem vezettek volna sehová, de volt több ötlet, amit meg akartak valósítani, és akkor kicsit összeszedettebbé vált a működés. Nem véletlenül lett egy idő után menedzserünk. Ettől még a mai napig az a jellemző, hogy majdnem széthullunk, de mégse.

Rendszerető emberként hogyan viseled ezt?

Nem mondom, hogy nem voltam néha kibaszott pipa rájuk, amikor szóltam, hogy másnap hajnaltól dolgozom, és éjfélkor még mindig nem indultunk haza, mert mindenki annyira részeg volt, hogy a sofőr nem tudta összeszedni őket. Nem egyszer fordult elő az sem, hogy nem tudtuk, másnap hogyan fogunk eljutni egy koncertre, és Dani megkérdezte a Facebook-oldalunkon, hogy a rajongók közül el tud-e vinni minket valaki, vagy derült ki, hogy aki levisz, az hazahozni nem tud, de nem baj, majd busszal hazajövünk valahogy. Sokszor lett így erősítőnk útközben, és olyan is, hogy gitárunk. De nem mondtam soha, hogy én veletek többet sehová, mert sokkal többet jelentett nekem a zenekar, mint amennyi kellemetlenségem a hanyagságukból vagy a szétcsúszottságukból származott. Tudod, miért? Mert én valójában utáltam, hogy nem tudom úgy elengedni magam és leszarni a dolgokat. Mindig próbáltam kontrollálni a dolgaimat, hogy ne csússzak szét, és tőlük szívesen tanultam, hogyan tudok ezekre az egy napokra lelazulni. És ez egy idő után tök jól ment.

Papp Éva (háttérben a Ricsárdgír zenekar) | Fotó: Valami Hektor

Nyíltan szoktál beszélni a szorongásaidról, a pánikrohamaidról, a depressziódról. A zenében is jelentettek ezek számodra nehézséget?

Voltam annyira rossz állapotban, hogy napokig csak zokogtam, de nem volt kérdés, hogy a koncerteken így is ott leszek. Úgy mentem fel a színpadra, hogy két perccel előtte még sírtam a takarásban, és azt éreztem, de jó, hogy feljöttem. Ilyen értelemben a mélységek, amiket meg kellett élnem, inkább hozzáadtak ahhoz, ahogy a színpadon jelen tudok lenni. De azt hozzátenném, hogy ezeket az érzéseket megdolgozva igazán jó kiadni az embernek magából. A sokévnyi terápiának és önismereti munkának köszönhetően ma már tudom, mi miért zajlik bennem, és nem csak elárasztódok az érzelmeimmel, hanem döntéseket is tudok hozni felettük. Eleinte a punk tombolás ment, de örülök, hogy ma már kicsit profizmusba hajlok, és így a színpadi megéléseim is vissza tudnak hatni arra, hogyan kontrollálom az érzéseimet a hétköznapokban.

A Kobuciban lezuhantál a színpadról és elvitt a mentő. Mi történt veled?

Átugrottam egy mélynyomóra énekelni az Azon is túl-t, aminek koreográfiája részben egyhelyben futkározás. Hatalmasakat ugrok, lépek, és hiába néztem szét, hogy mekkora terepem van a két nm-es mélynyomón, a szám legvégén egy lépés mégis félrement. Esett az eső, ezért sokan azt hitték, hogy megcsúsztam, de nem, egyszerűen rosszul mértem fel a lépést, lezuhantam, és bevertem a fejem a színpad szélébe. Annyi adrenalin volt bennem, hogy ezt nem is éreztem, felpattantam, a mikrofont el se ejtettem, visszaugrottam a színpadra, és befejeztem a számot. Mondtam, hogy semmi baj, jól vagyok, de mire lementem, már várt az orvos, és mutatta, hogy csurom vér az ingem.

Éva balesete a Kobuciban | Fotó: H. G. Ambrus

Agyrázkódást kaptál?

Nem. Hat öltéssel összevarrták a fejbőröm, és eléggé fájt a fejem másnap, de ennyi. Utána viszont nagyon elszomorodtam, amikor felismertem, hogy ebből nagyon nagy baj is lehetett volna. Az az érdekes, hogy azon a koncerten jelentettük be, hogy feloszlunk.

Azért szomorodtál el, mert meg is hallhattál volna, vagy akkor ütött be a gyász afelett, hogy nem lesz többé Ricsárdgír?

Ez így mind együtt. Eshettem volna a gerincemre is, amitől ha nem is halok meg, de lebénulok. Azt éreztem, hogy én nem akarok az az ember lenni, aki leesik a színpadról. Ugyanakkor rengeteget röhögtem is ezen. Kiderült, hogy a mentős Ricsárdgír-rajongó, és miután bevitt, visszajött hozzám a traumatológiára egy szelfiért, mert a társai, akik szintén rajongók, nem hitték el, hogy tényleg az Éva van itt. A képen be van kötve a szemem és vérzik a fejem, de fülig ér a szám, mert volt ebben is egy felszabadultság, hogy hát, így is meg lehet halni. Sok minden átfutott akkor rajtam, köztük természetesen az is, hogy vége a zenekarnak. Régóta beszélgettünk róla, de elmondani így a közönségnek, akaratlanul is hatással volt rám.

Éva balesete a Kobuciban | Fotó: H. G. Ambrus

Mennyire ütött szíven, amikor Márton Dani bejelentette nektek, hogy feloszlik a Ricsárdgír?

Éreztem, hogy ez valamikor be fog következni. Nem láttam magam előtt, hogy még 40 évesen is ezt csináljuk, és azt gondoltam, addigra átalakul a Gír, és másképp lesz jelen ez az energia, nem koncertezéssel. Emiatt aztán nem szíven ütött Dani bejelentése, inkább azt éreztem, hogy amit sejtettünk, az végre megtörténik. Életem egyik legfontosabb része a Ricsárdgír, de veszítettem el már fontosabb dolgot is, és az öröm erősebb volt, hogy de jó, hogy ennek a részese lehettem.

Szerinted is most, a csúcson kellett befejezni a Ricsárdgírt?

Nekem is az a megérzésem, hogy ha tovább csináltuk volna, akkor beszivárgott volna egy kis hamiskásság az egészbe, amitől mindannyian hülyén éreztük volna magunkat. Ennél sokkal jobb azt mondani, hogy ez most eddig tartott. Az biztos, hogy nem lesz több Ricsárdgír-koncert, de rengeteg ötlet van a fiúkban, Dani ráadásul filmrendező, szóval elképzelhető, hogy egyszer majd újra csinálunk együtt valamit.

Papp Éva | Fotó: Valami Hektor

Mi fog a legjobban hiányozni a Ricsárdgírből?

A színpad, az együtt töltött idő, és a várakozás, hogy mi lesz a következő szám, amit eléneklek. Egyszer azt írtam Daninak, hogy mitől fogom menőnek érezni magam, ha ennek egyszer vége lesz. Ami persze ironikus, mert ha azt gondolom, hogy menő, amit a színpadon csinálok, akkor az bennem van a színpadon kívül is. És ezalatt persze bátorságot, nyitottságot, kreativitást, kíváncsiságot és sok minden mást is értek. Most például elkezdtem növényeket gondozni, és tök fontossá vált, hogy megértsem, hogyan működnek. Lehet, hogy ez hülyén hangzik, de muszáj megtalálnom, hogyan tudok nyugodtan létezni a hétköznapokban. Nem akarok összeomlani abban, hogy nincs többé Ricsárdgír. A korábbi Évában kódolva volt, hogy megint depresszióba zuhanok, ha megszűnik, annyira fontos része az életemnek. Tényleg nagyon jó koncertezni, de az életem 99 %-a tök máshol zajlik, és ha istenítem a zenélést, akkor mi lesz a többivel? Muszáj az arányokat valahogy helyre rakni. Lesz még ezzel dolgom, de közben izgalmas, hogy most újra kitalálhatom az életemet.

interjú: Soós Tamás
headerfotó: Valami Hektor