„Nihilizmus, jéghideg düh és visszautasítás" – EMA-interjú

Erika Michelle Anderson, művésznevén EMA mindent egymaga csinál, otthon készíti el zenéinek alapját és gyógyulásként énekel az őt foglalkoztató kérdésekről és érzéseiről – harmadik lemeze, az Exile In The Outer Ring a városok „külső gyűrűin" található területekről emlékezik meg, azokról a helyekről, ahova mostanra kiszorultak a művészek és a fiatalok a drága belvárosokból és ahol az embereket a harag és a kilátástalanság köti össze. Az amerikai művész európai lemezbemutató turnéját a New Beat hozza el Budapestre, október 11-én lép fel a Dürer Kertben, ennek kapcsán beszélgettünk vele erről, a női dühről, filmzenéjéről és a Középnyugatról.

A zenéd tele van veszéllyel, szorongással és dühvel és korábbi interjúkban beszéltél is arról, hogy milyen jól ismered, ismerjük mindannyian a férfiak dühét – gyakori eleme a filmeknek, könyveknek és általánosan a popkultúrának. De mit gondolsz a női dühről? Miben más a te dühöd?

Fiatalabb koromban sokszor néztem a férfiak pusztítását, ahogy eltörnek dolgokat. Kijönnek a sodrukból és akármin levezetik, ami körülöttük van. Azt hiszem, a nőket általánosan arra tanítja és ösztönzi a társadalom, hogy a haragot befelé fordítsák. Ez lehet a saját testük ellen, vagy épp egyfajta szóbeli kegyetlenségként is megjelenhet. Sokat elemeztem a saját dühömet. Nem gyakran vesztem el a fejem, a haragom jelentős részét elfojtom és később kerül csak elő, dalok, távolságtartás és hidegség formájában. Egyszerre van bennem nihilizmus, jéghideg düh és visszautasítás.

Az Exile In The Outer Ring kapcsán megjegyezték, hogy fordított dzsentrifikációs témája mellett megjeleníti a liberális parti elit és a konzervatív Középnyugat közötti különbséget is. Mit gondolsz erről a politikai megközelítésről?

Őszintén szólva a saját tapasztalataimból írok, de a miénkhez csak hasonló a világ, amiben elhelyezem a dalaimat. Nem mindig akarok politikai vonatkozású zenét írni, de másrészről pedig a valóságot kizáró és tisztán esztétikára építő művészet unalmas számomra.

A két EMA-ként kiadott albumodon kívül te készítettél filmzenét a 2015-ös #Horror című filmhez. Mennyiben más a saját lemezeidre és egy filmhez készíteni zenét? Miért került a Blood and Chalk inkább az Exile-re a soundtrack helyett, amelyre eredetileg készült?

Nagyon tetszett a lehetőség, hogy hátraléphettem az EMA névtől. Szívesen dolgoznék más embereknek a jövőben is, félre tudom rakni az egómat és minden elvárást. Sok érdeklődésem nem is passzol az EMA-projektbe – például érdekel a country, a western és a noise concrete. Igazából a Blood and Chalkot azért tartottam meg inkább a saját lemezemre, mert egyszerűen túl jó volt ahhoz, hogy a filmzenébe kerüljön. Tudtam, több embert ér el a dal azzal, ha az albumomra rakom.

Milyen hatással van a hangzásodra és a zenédre az, hogy mindent otthon veszel fel?

Nem gondolom, hogy az otthoni felvételtől bármi jobban hangzana, de úgy érzem, a hangok őszintébbek és spontánabbak így. Gyakran az éneket aközben veszem fel, hogy még írom a dalt. Így még rendkívüli módon kapcsolódom az érzelemhez, amiről énekelek. Ha később visszatérve próbálnám felvenni a hangomat, lehet, hogy technikailag jobb és tisztább lenne a végeredmény, de az már csak inkább egy elbeszélése az érzéseimnek a valós, aktuális megélésük helyett.

Egy másik interjúban említetted, hogy az érzéseid dalokká változtatása egyfajta gyógyítási folyamat is számodra, eltünteti a terhet. Beszélnél erről bővebben, hogy hogy inspirálták a személyes traumáid az Exile In The Outer Ringet?

A traumatikus élményeim része bizonyos módon kötődik az első kérdésedhez, az erőszak és férfiharag útjában álltam sokszor, vagy épp szemtanúja voltam. Volt némi erőszak egy korábbi kapcsolatomban is, és bár túljutottam rajta, annyira szégyelltem magam, hogy esetleg kiderül, hogy teljesen bezárkóztam és nem engedtem új embereket sem az életembe. Úgy éreztem mintha mindenki tudná és féltem, hogy elítélnének miatta. A szégyen és az elítéléstől való félelem nagyobb trauma volt, jobban kizárt a világból, mint maga az erőszak. Hát nem őrültség ez?

Az új lemezed külvárosi, „külső gyűrű"-koncepcióján kívül Isten és a Sátán alakja is többször megjelenik a szövegekben.

A 7 Yearsben lévő Isten és Sátán is az előző válaszomban említett elítélésről szól. Ahogy a hiphoposok mondják, „csak Isten bírálhat engem” – megszabadítani magamat a mások ítéletétől való félelemtől felszabadító volt, azóta is minden nap törekszem erre.

A Breathalyzer egy igazán nehéz és erőteljes szám a sajátosan rémisztő és drogokkal teli világával. Általánosan az egész albumot tekintve milyen érzetet akartál létrehozni?

Úgy érzem, a lemezeim olyanok, mint a filmek vagy a rövid történetek, minden dalnak külön hangulata van. A Breathalyzer nagyon fenyegetően és ijesztően kezdődik, amire egészen büszke vagyok, hiszen nem gyakori, hogy egy szám ténylegesen ijesztő legyen. De aztán átalakul eksztázissá – azt hiszem ez hasonló a drogokhoz, horror vegyül az izgalmas önkívülettel.

Az Aryan Nation videója nemcsak a szöveget tartalmazza, de más szavak is megjelennek a képernyőn, ráadásul a szélsőségek nemcsak ezeknek a szavak jelentésében, hanem elhelyezésükben is megjelennek – jobb és bal, lent és fent, mintha majdnem képverseket néznénk. Mi volt a koncepció emögött?

A videót Aaron Anderson és Eric Timothy Carlson készítette, aki a Bon Ivernek is készített klipeket. New Yorkban találkoztam velük és rájöttem, hogy mindketten a Középnyugatról származnak, épp úgy, mint én. Tehát átmentem hozzájuk együtt lógni és sörözni. Legutóbb, mikor a városban jártam még a noise-zenekarukhoz is beálltam énekelni, nagyon szórakoztató volt. Ők leginkább a szavakat készítették a videóhoz, ami szerintem szuperül sikerült. Bíztam bennük és jól alakult.

A Fire Water Air LSD kórusában azt ismételgeted, hogy „Oh, oh, like seventeen”- mit mondanál a tizenhét éves önmagadnak most, vagy általánosan a tizenhét éveseknek?

Valójában a kórus „Oh, oh, my serpentine”, mint egy Guns n’ Roses-szám – de őszintén szólva a te verziód jobban tetszik! Talán valamikor élőben ezt fogom énekelni az eredeti helyett. A mostani tizenhét évesek – hűha. Rengeteg érdekes dolog történik a gender és identitások felbomlásától kezdve egészen a hangok sokféleségéig, de általánosan nem hiszem, hogy szeretnék most tizenhét éves lenni. Amikor annyi voltam telefon nélkül kiautóztunk a vidéki utakon a semmi közepére mászkálni a hatalmas, csillagos ég alatt, nem törődve az idővel és azzal, hogy mások hol vannak. Ez olyan szabadság volt, ami szerintem már nem is létezik.

interjú: Varga Zsófia

a szerdai, október 11-i koncert Facebook-eseményoldala

EMA idei lemeze, az Exile In The Outer Ring: