Vince Staples: Big Fish Theory (lemezkritika)

Kanye West trónját Kendrick Lamar vette át, de Vince Staples is ott figyel a legkiemelkedőbb kortárs hiphopelőadók között. Friss lemeze ismét zseniális, ráadásul ezzel láthatjuk először Magyarországon, augusztus 14-én a Szigeten. A friss, pénteken megjelent 54. Recorder magazinban ajánljuk koncertjét és lemezét is.

Kiadó: ARTium / Blacksmith / Def Jam / Universal

Megjelenés: 2017. június 23.

Stílus: okos elektronikus hiphop

Kulcsdal: Party People

Vince Staples az egyszerre okos és – érzelmileg és hangzásban is – odabaszó hiphop kritika által körülrajongott, kereskedelmileg is sikeres vezéralakja lett a 2014-es Hell Can Wait EP-vel (rajta minden idők egyik legkirályabb hiphopszáma, a Blue Suede), majd a 2015-ös Summertime ’06 lemezzel. A tavalyi Prima Donna EP ezt a vonalat folytatta, a Big Fish Theory viszont egy kisebb kanyart vesz. Az alap az elektronikus tánczene, olyan producerektől, mint Jimmy Edgar, Flume, GTA, a PC Music-os Sophie, no meg Justin Vernon (Bon Iver). Több szám annyira brit, amennyire amerikai hiphop tán még sose volt, máshol mélytengeri basszusok és jéghideg fura szintihangok kaszabolnak. Húz rendesen, tele van szuper kis és nagy ötletekkel, frappánsan köti össze az előre mutatást a múltba tekintéssel – ha csak ennyi lenne a lemez, akkor is beteljesítené mindazt, amit csak az elektronikus alapú hiphoptól várhatunk.

Ámde Vince Staples kicsit sem átlagos rapper. Nem ő a legtechnikásabb a maiak közül (az Kendrick Lamar, aki a Yeah Rightban vendégeskedik), nem száll be a furasági versenybe; ő annak a mestere, hogyan lehet feszültséget kelteni és aztán nem feloldani. A lezárás mindig elmarad, helyette magára hagyja a hallgatót, és ez a titka máshoz nem hasonlítható hatásának (még egy rossz vég is megnyugtatóbb, mert ismerős, katartikus). Interjúiban sokat beszél arról, hogy nem akarja „megfejteni” a saját szövegeit, neki az a dolga, hogy megírja és elreppelje őket, aztán értse mindenki úgy, ahogy akarja. A Big Fish Theory egyik legtöbbet idézett mondata a Party People-ben hallható, mélyen mormoló basszusok és mutáns szintik közé beszorítva: „Hogyan érezhetném jól magam, amikor csak halált és rombolást látok magam körül?” Sokan úgy értik, hogy az implicit válasz a „sehogy”, pedig az a lényeg, amit Vince Staples a Pitchforknak meg is fogalmazott: „Ez egy kérdés. Nem nekem kell megválaszolnom. Ha tudnám a választ, nem tenném fel a kérdést.” Bulizz, úgyis vége a világnak / ne bulizz, mert szar a világ – ezek jól bejáratott válaszok. Vince Staples csak megmutatja, átélhetővé teszi a dilemmát, a lehetőségeket nyitva hagyva. Van azért egy katartikus pillanat, amikor a BagBak megüzeni a kormánynak, hogy kapja be. De aztán a Rain Come Down egy elmosó, mindent újra megnyitó (nem) zárás. Lehet indítani újra. Vagy csinálni valamit.

9.5/10

Rónai András

a friss lemez: