Sampha: Process (lemezkritika)

2017.02.22. 15:06, rerecorder

A brit r&b-énekes-dalszerző Sampha már 2014-ben feltűnt radarunkon, de bemutatkozó lemeze csak idén jelent meg. A személyes hangvételű Process albumot tavaly a Blood On Me-vel, januárban a (No One Knows Me) Like The Piano-val vezette fel a remek énekes.

Kiadó: Young Turks / Bertus

Megjelenés: 2017. február

Stílus: r&b

Kulcsdal: Plastic 100 °C

„Egyre közelebb küzdöm magam a napfényhez, anélkül hogy egyenesen a napba néznék” – jelentette Neil Armstrong a világnak a Holdra szálláskor. Ezekkel a szavakkal indul Sampha Sisay debütlemeze, a Process is, ami lényegében az énekes elmúlt két évének terápiás naplója. Az album lakhelyéről, a dél-londoni Mordenből indul, ahonnan rákban elhunyt édesanyját szállítja vissza szülőhelyére, Sierra Leonéba, hogy a temetésről hazatérve, apránként lépjen ki a sötétségből. A Beyoncé-, Solange-, Frank Ocean-, Drake- és Kanye West-lemezeken is közreműködő Sampha már az elején élesen elhatárolódik az eladási listákat egymást közt felosztó sztárok jellemző tematikájától. Az LP tíz dalát négyfelé lehet osztani a személyes szorongások, a gyász, a párkapcsolati dinamikák és az otthonkeresés mentén. A Plastic 100°C az énekes torkában érzett csomó története, amit Sampha sokáig rákos daganatnak hitt, pedig csak a folyamatos stressz és szorongás váltotta ki. Az űrséta karcos hangfelvétele és a minimalista pengetés lassan felépül a körülötte fel- és eltűnő zajokból, a kórus pedig kiemeli a dalszerzőt a bizonytalanságából.

A lemez első részét kitevő Blood On Me neurotikus lázálmát a Ghost In The Shell rajzfilm, Nina Simone és a korai triphop ihlették, a Kora Sings pedig SBTRKT törzsi elektronikáját idéző, nyugat-afrikai temetési szertartás. A (No One Knows Me) Like The Piano pedig egyenesen a lemez központi dala, amiben Sampha az édesanyja emlékét gyerekkori zongorájába zárja el. A lemez bátran alkalmazza a tradicionális, pengetős hangszereket – a japán kotót vagy a nyugat-afrikai korát –, de attól sem ijed meg, hogy 2017-ben skót dudát használjon egy szakítós, r&b-dalban (Timmy’s Prayer). A lemez záró harmadában a hullámzó Under akár még egy low-key traphimnusz is lehetne, már ha nem szomorodna el tőle mindenki a tánctéren. Az Incomplete Kisses méltó párja a Jessie Ware-rel közös Valentine-nak, az utolsó trekk, a What Shouldn’t I Be? pedig nyitva hagyja a terápiás folyamatot, kiutat keresve a diszfunkcionális családi kötelékekből, amelyek az énekes nyaka köré fonódnak. A Process óvatos folyamat, olyan mint egy jégcsap – kis lépésekben, cseppenként olvad meg a fénytől. Minden hallgatással újabb rétegek válnak le róla, amik súlyos életigazságokként érnek földet. És bár a végén Sampha megvilágított arca közel sem tökéletes, mindvégig emberi tud maradni, mert folyamatosan küzd az ellen, ami nem akar lenni, viszont felfogja azt is, hogy az élet nem mindig róla szól.