Fjordpop, trollrock – A norvég pop története (2. rész)

Norvégia szép, gazdag, boldog ország. Lakói elégedettek, trolljai viccesek, popzenéje világhírű. Nemrég láthattunk a Skandináv Napon egy doksit a helyi nu-disco-színtérről – a műfaj egyik sztárja, Todd Terje nyáron lép fel Magyarországon, a Kolorádó fesztiválon –, a megvetett zsánerből nemzeti kinccsé lett black metal alapzenekara, a Mayhem áprilisban adott koncertet Budapesten, májusban pedig jött az egyik legjobb helyi dalszerző, Thomas Dybdahl. Persze ezeken túl is bőven van mire figyelni, az 51. Recorderben felnagyítottuk az ország zenei kultúráját (fókusztéma: Norvégia & zene). A norvég pop történetének első részében a jazzes, metalos jellegzetességek mellett a nemzetközileg kevésbé ismert hetvenes-nyolcvanas évekbeli történéseket, jellemző előadókat, az a-hával induló nemzetközi figyelem időszakát és a kilencvenes éveket vettük sorra, a mostani második részben pedig a még sikeresebb 21. századi sztorival folytatjuk.

Baltibeat

A Turbonegro első sikerei után, az ezredfordulón jött az igazi új pezsgés, de a Röyksopp és társai nagy áttörése előtt néhány évig még a hátországban is hevesen formálódott – főképp Tromsø-ben – az amúgy „bergeni hullám”-ként elhíresült norvég elektronika. A Bel Canto és a Biosphere törte az utat, utóbbi pedig városában, Tromsø-ben is példaképként szolgált néhány fiatalnak, akiknek gyökerek nélkül kellett felépíteniük az elektronikus zenei színteret. Mental Overdrive, Bjørn Torske, Rune Lindbæk, Ole Mjøs voltak a pionírok a kilencvenes évek elején, ők egymással keresztbe-kasul is sokat kollaboráltak, aztán a fél generációval fiatalabb Torbjørn Brundtland és Sveine Berge is csatlakozott a körhöz és még több projekt született (Ismistik, Volcano, Alanïa, Those Norwegians, Drum Island, Aedena Cycle, Frost stb.), majd nagyjából az egész bagázs átköltözött a jóval délebbi Bergenbe és ott további helyi arcokat inspirálva színteret robbantottak. Torske volt a diszkós hangzások újraépítője, nyugodtan mondhatjuk, hogy a nu-disco atyja, Brundtland és Berge pedig egy bizonyos Röyksopp névnél cövekelt le. A csapódó helyi suhanc, Erot volt a legtehetségesebb, ő a barátnőjének is írt egy slágert, ez volt Annie (nyitóképen) és a The Greatest Hit. A színtérhez kiadó is dukált (ez lett a Tellé), a világ figyelmét is felkeltő Wall Of Sounds presents Tellé kompiláción pedig még a bohémebb, downtempósabb Ralph Myerz & The Jack Herren Band és a táncba csalt Kings Of Convenience (fent) is bemutatkozott. Persze, hogy ők is a haveri körhöz tartoztak, az épp akkoriban bimbózó new acoustic movement nevű brit indiefolkos mozgalommal felkapott duót is a Tellé adta ki otthon, egy al-labelen keresztül. A szereplők aztán egyesével is kezdtek nagyon befutni. A gigasiker 2001-ben a Röyksoppé (lent) lett, a tragédia pedig Eroté, aki veleszületett szívbetegségben halt meg ugyanabban az évben. Barátnője, Annie néhány év gyász után, 2004-ben tért vissza a szívszorítóan euforikus My Heartbeattel és Anniemal című elektropopalbumával, ami egyértelműen a műfaj egyik csúcsa. Időközben burjánzott a színtér, a Flunk triphoppal, az Xploding Plastix breakbeat nu-jazz-zel futott be. Ja igen, nu-jazz. A kilencvenes évek közepétől formálódó tág műfaji kategória Norvégiában szintén kapott sajátos leágazást. A future jazzes úttörők között ott van Nils Petter Molvær, Bugge Wesseltoft, a Jagga Jazzist és ezzel vissza is kanyarodtunk a helyi jazzhez.

Kísérletek

A régóta stabil jazzélet - rengeteg nemzetközi sztárral: Garbarekék mellett Arild Andersen, Jon Christensen és például a bámulatos énekes lemezeket készítő Radka Toneff (az ő énekes-zongorás, Steve Dobrogoszszal közös 1982-es Fairytales című albuma a leggyakrabban emlegetett legjobb norvég lemez a helyi összesítések szerint) -, ekkoriban is élt és virult (Atomic, Wibutee), de a műfaj általános megújításához, a nu-jazzhez sokat tettek hozzá az előbb említettek. Ez messze nem fedte le a norvég kísérletező lélek minden rezdülését. A Jagga Jazzisthez több ponton kapcsolódó, csak breakbeat-jazz helyett nagyon leegyszerűsítve jazzmetált játszó Shining vitte a legmesszebb a műfajt gyökereitől, de a black metalban is megjelenő experimentalista hajlam sok más produkcióban is megmutatkozott. Ott van például a Supersilent improvizációs jazzambientjében és szintén utóbbit játssza Arve Henriksen. A norvég kortárs klasszikus fő zsenije Arne Nordheim volt, Bjørn Foongard microtonális zenét készít, Lasse Marhaug a zajjal játszik, akárcsak Maja Ratkje és valahol a dark ambientes, halkzajos Deathprod is. Annak ellentettje a hangos zaj, amire a MoHa! munkássága a jó példa.

A kétezres évek szárnyalása

Az a-ha által a világra kinyitott ajtót Röyksoppék szélesre tárták és a norvégok préselték magukat ki azon, ahogyan csak tudták. Innentől természetesen a nemzetközi sajtó és a kiadók, koncertszervezők is lesték a következő dobást, az pedig volt dögivel. Ha csak az elektronikus zenés sort folytatjuk: a Datarock punkfunkja, a Pleasure Prince-funkja, TeeBee drum’n’bass-e, a Casiokids bloghouse, diskJokke elektrohouse-a, André Bratten tech house-a és főleg a space disco/nu-disco az elsőnél jóval nagyobb nemzetközi hatású másodgenerációja (Lindstrøm, Prins Thomas, Todd Terje (lent), Telephones stb.) mind kvalitásos produkció. Ha nem is minőségi, de nagyon futnak az újgenerációs edm-huszárok is (Kygo, Matoma, Alan Walker, Lido, Cashmere Cat). Helyben a hiphop is – Tommy Tee, Opaque, Madcon, Stella Mwangi – de az eddig Madcon kivételével határokon belül maradt. Aztán ott vannak a hosszú hagyományt folytató, a Kings Of Convenience által keltett figyelmet ügyesen kihasználó dalszerző-előadók (Sondre Lerche, Thomas Dybdahl, Odd Nordstoga, Stein Torleif Bjella, Moddi, Ida Maria, Marit Larsen, Ane Brun), vagy a Garbarek-lány, Anja Garbarek úttörő artpop törekvéseit folytatók: az indusztri-jazzes Hanne Hukkelberg, a glitchfolkpopos Silje Nes, a Susanna And The Magical Orchestra és címszereplője, Susanna szólóban, valamint közös lemezen a jelenleg talán legfelkapottabb Jenny Hvallal, valamint a táncosabb iskolát követők közül Susanne Sundfør (lent, balra), Emilie Nicolas vagy Aurora. Ők átvezetnek az Annie-féle elektropoposokhoz: Bertine Zetlitz, Margaret Berger, Kate Havnevik, Sissy Wish. A sort még tényleg hosszan lehetne folytatni, hiszen az alterpopos Magnet, a shoegaze-es Serena Maneesh, a dancerockos 120 Days, a kabarépopos Katzenjammer, a kabaré-gypsypunkos Kaizers Orchestra, vagy a tisztán kabaré Ylvis, a megbabonázóan tiszta janglepopos I Was A King vagy a bájos indie-ska Razika mind ügyesen dolgoztak meg a sikerért. Persze mindig akadnak hiába próbálkozók: a rockos Gazpacho, a garázsrockos Ricochets, az emorockos Ungdomskulen, az indierockos King Midas és My Midnight Creeps, az indiepopos Margarets és Washington, vagy a Beach Boys-popos The Lionheart Brothers méltatlanul nem futottak be nagyobb karriert. És persze mindig akadnak, akik megelégednek a helyi színtérrel: a norvégul éneklő John Olav Nilsen & Gjengen janglepopja úgy is nagyon megkapó. Meg olyanok is, akiket nagyon nyom a helyi sajtó, de a külföldi áttörés csak nem akar összejönni: legfőbb friss példa a Highasakite, akiket még Bon Iver is hívott turnézni – hiába.

Producerek, kiadók, jövő

Nem jelentéktelen tényező, hogy a remek előadók mellett Norvégia képes volt a dalszerző-producerek terén is felzárkózni az úttörő svédekhez, az angolszászokon túl ma már ez a két nemzet adja a legtöbb világsláger szerzőit, sztárproducereit. A kilencvenes évek közepén Trondheimben létrejött, ma már New Yorkban székelő Stargate team a kétezres évek közepe óta komoly tényező a nemzetközi popban, első amerikai No. 1-jukat Ne-Yóval hozták össze, Rihannával (túl például a fenomenális Don’t Stop The Music-on) 2010-11-ben négy egymást követő kislemezzel is listavezetők lettek. Az Espionage team többek közt Beyoncével volt első, Ina Wroldsen Britney Spears-től a One Directionön át a Clean Banditig tucatnyi sztárnak ír, Lene Marlin meg Rihannának, de ők csak a jéghegy csúcsa ezen a területen. Lemezkiadóból is jól áll az ország, a már tárgyalt tánczenét beindító Tellé-n túl elismert a műfajban Prins Thomas Full Puppja vagy Lindstrøm Feedelityje, a két igazán nagy márkanév pedig a minőségi zenéket szélesen lefedő Smalltown Supersound és Rune Grammofon – ami náluk jön ki, arra kíváncsi a világ. A norvég zeneipar kicsattanóan egészséges, évről-évre 5-10%-os növekedést produkál, 2015-ben 440 millió dollárt ért. A Music Norway nevű export és promóciós iroda remekül végzi a dolgát (interjú annak vezetőjével hamarosan), de persze láthatjuk, van is mit bemutatni és nyomni. Abba bele sem érdemes menni, hogy ki lehet a következő norvég befutó, mert folyamatos az utánpótlás és rengeteg a jelentkező. Valaki biztosan rajta marad ezen az úton.

Dömötör Endre

20, a helyi színtéren nagyhatású lemez:

Kjøtt:Kjøtt (1980)

The Aller Værste!:Materialtretthet (1980)

Fra Lippo Lippi:In Silence (1981)

De Press:Block To Block (1981)

Beranek:Sound Of Danger (1981)

Radka Toneff & Steve Dobrogosz:Fairytales (1982)

Raga Rockers:Maskiner i Nirvana (1985)

deLillos:Suser avgårde (1986)

Jokke & Valentinerne:Et hundeliv (1987)

DumDum Boys:Blodig Alvor Na Na Na Na Na (1988)

Bjørn Torske:Nedi Myra (1998)

Kåre And The Caveman:Long Day’s Flight ’till Tomorrow (1999)

Opaque:Gourmet Garbage (2001)

Ricochets:The Ghost Of Our Love (2003)

The Lionheart Brothers: Dizzy Kiss (2007)

Odd Nordstoga:Pilegrim (2008)

John Olav Nilsen & Gjengen: For sant til å være godt (2009)

Stein Torleif Bjella:Heidersmenn (2009)

Highasakite: All That Floats Will Rain (2012)

Moddi: Unsongs (2016)