Nem diszkrét hatás – Brian Eno

Brian Eno azon kevesek egyike, akinek a munkássága nyomán másképp hallgatunk zenét, másként születnek lemezek és aki nélkül egészen biztosan jelentősen másmilyen lenne a pop- és avantgárdzene. 2016-ban The Ship címmel hosszú idő után ismét izgalmas ambient szólólemezzel jelentkezett, majd 2017. január 1-én kiadta legújabb anyagát (Reflection), ami egy 54 perces végtelen zenefolyam.

Hű. Ha valakinek a karrierje egészen biztosan nem fér bele párezer karakterbe, az Eno.

Kicsoda Eno?

A mából (de ezt akár állíthatta volna valaki húsz éve) természetesen nem minden esetben olyan egyszerű pontosan átérezni, hogy Brian Eno egyes húzásai mennyire számítottak forradalminak a maguk idejében. Pontosan azért, mert létrehozta azokat a munkákat, elindította azokat a folyamatokat, amik megváltoztatták a popzenét és amik mára beépültek annak a génállományába. Nyilván sok ilyen alkotó-előadó akad, de hogy ez a szép nevű brit (Brian Peter George St John le Baptiste de la Salle Eno) a tíz legfontosabb figura egyike a 20. századi zenében, az számomra úgy huszonöt éve nem kérdés.

Eno művészeti iskolában végzett, festőnek tanult, de az akadémiai szemléletet megvetette, csak az alkotás érdekelte. A Who gitárosa, Pete Townshend tartott a sulijában egy órát a szalagos magnó művészeti felhasználásról nem-zenészeknek és a deklaráltan nem-zenész Eno élete itt vett először új kanyart. Másodszor ott, hogy egy metróállomáson belebotlott korábbi iskolatársába, Andy Mackayba, aki meghívta akkoriban induló zenekarukba, a Roxy Music-ba technikai segítőnek. Eno a nagyhatású zenekar első két lemezén szerepel, a cím nélküli debütön még kisebb a befolyása, a For Your Pleasure című kísérletező, általa krautrock-hatásokat beemelő másodikon már nagyon nagy. Bryan Ferry zenekarvezetővel gyorsan lejátszották a két dudás-meccset, majd hősünk megkönnyebbülve lépett ki a zenekarból (olyannyira, hogy állítólag felszabadulásának örömére végigfutott a londoni Kings Streeten).

Bármennyire is messzire ment glam-megjelenésben (tán még Bowie-nál is messzebb), valójában untatta a rockvilág és a koncertezés. Nem oda tartozott, hanem az avantgárdhoz, ahová örömmel tért vissza, csak annyi volt a bökkenő, hogy éppen súlyos adósságokat halmozott fel. Ennek köszönhetjük, hogy megszületett az első énekes poplemeze, ami persze annyira tért el a korabeli kiadványoktól, hogy az artrock címke is éppen csak jó rá. A későbbiekre meg már tán az is kevés.

Eno 1973 után – szélsőséges munkamániásként – néhány év alatt mesterműveket alkotott, műfajt teremtett (ambient), avantgárd kiadót alapított (az Obscure Records-nál klasszikus kortárs zenészhaverjait, Michael Nymant, Gavin Bryers-t, Harold Buddot producelte és adta ki), tehetségeket fedezett fel és sztárokat lökött új utakra. Négy darab, „énekes” lemezével fokozatosan távolodott a hagyományos dalstruktúráktól, hogy 1977 után nagyon sokáig csak az instrumentális kísérletezés érdekelje, de közben olyan magasra jutott, hogy a legnagyobbak (Bowie-tól a U2-n át a Coldplayig) is mind vele akartak dolgozni.

És ehhez nem nagyon kellett más, mint szokatlan szemlélet és szokatlanul erős kreativitás. Eno tényleg szalagos magnókkal kezdte a hangok átvariálását (az ambient megszületéséhez is azt használta az első Robert Fripp-pel közös, 1973-as LP-n ((No Pussyfooting)) és az 1975-ös Discreet Music-on, első szóló-ambientalbumán), untatta a megszokott, hajtotta a lehetőségek feltárása. Egy új zenehallgatási élmény (eső és halk zene együtt) nála új műfajt eredményezett. Új szintre emelte Phil Spector és Brian Wilson „a stúdió is hangszer”-szemléletét, és új technikát fejlesztett ki a kreatív-művészi blokk feloldására (ez az Oblique Strategies, azaz 32 kártyalap instrukciókkal, amikből húzni kell egyet és vakon követni, ha megakadtunk valamiben). Nagyon hosszan lehetne még sorolni, de jöjjön néhány zenei példa.

Poplemezek

Az 1973 és 1977 között megjelent négy tökéletes album tartozik ide elsősorban, ezek a mai napig elképesztően frissek és megbabonázóak. Majdnem minden korabeli kiadványhoz képest teljesen egyedinek hatnak, még az olyan nagyhatású előadókra, mint Bowie is nagyban hatottak. Játsszuk le bármelyik glamslágert a Here Come The Warm Jets után. Nevetséges lesz a különbség az utóbbi javára. Persze, volt már protopunk 1974-ben, de egyik sem olyan direkten punkos, mint a Third Uncle. A TV On The Radio volt a 21. század egyik zenei csodája, tényleg fantasztikus mixtúrával. Tegyük be utánuk az Another Green Worldöt és csak mosolyogni fogunk. Eno a kissé nehezen szült 1977-es Before And After Science-en pedig megmutatta, hogy hamarosan milyen lemezeket fog készíteni a Talking Heads-zel, de azt is, hogy a saját zenéiben egyedül az elcsendesedés érdekli. 1990-ben – amúgy öt év saját zenés teljes hallgatás után – készített egy John Cale-lel közös, nem igazán jól sikerült albumot (Wrong Way Up), ezen legalább újra énekelt, meg aztán még 2005-ben egy felemás saját dalos korongot (Another Day On Earth).

Nem poplemezek

Bármennyire is zseniális a fenti avantpop-albumsor, Eno igazi terepe az instrumentális zene. Eleinte kortárs klasszikus zeneszerzők, John Cale, Terry Riley voltak rá a legnagyobb hatással (később olyan krautrock-zenekarok, mint a Can, a Neu! és a Harmonia, majd még később, és állítása szerint a legnagyobb mértékben Fela Kuti) – abba itt most nem érdemes belemenni, hogy ő kire hatott, ha csak egy zenei területre szűkítenénk, akkor is lehet ne olyanokat mondani, hogy az elektronikus zene egyik legnagyobb hatású előfutára. Az ambientszerű zenét persze nem egyedül találta ki (kortárs klasszikus zeneszerzők mellett például a Popol Vuh, a Cluster és a Tangerine Dream, de Vangelis is hozzátette a magáét), ám az általa használt értelemben – kiegészítő hangtapéta – szült négyrészes Ambient-sorozatig szépen követhető a fejlődése: a Fripp-pel közös lemezek hangkollázsozása, az Another Green World vonatkozó darabjai, a Discreet Music repetitíven ismétlődő félórás tétele, mind-mind az először 1976-ban kiadott, majd 1978-ban bővítve megjelent Music For Films instrumentális kísérletezéseihez vezettek, amik egyenes utat mutattak az Ambient-szériának és a nyolcvanas évekbeli remekműveknek.

A KLASSZIKUS AMBIENT-SOROZATRÓL ITT ÍRTUNK, LARAAJIVAL PEDIG ITT INTERJÚZTUNK.

A kilencvenes években aztán már felemás, sokszor önismétlő lemezeket adott ki, meg tulajdonképpen jórészt azóta is, bár az elmúlt öt-hat évben ismét a régi tempóban érkeznek az esetenként egészen okés új kiadványai (Small Craft On Milk Sea - 2010, Drums Between The Rolls - 2011, Lux - 2012, Someday World (Karl Hyde-dal) - 2014, High Life (szintén Hyde-dal) - 2014) – amik közül (a High Life mellett) a tavalyi The Ship kiemelkedő, az idei Reflection pedig rajongóknak való.

Kollaborációk

A King Crimson-gitárossal, Fripp-pel kiadott lemezek után is nagyon szívesen dolgozott másokkal Eno: koncertlemezt rögzített rockos hőseivel, az ex-Velvets-es John Cale-lel és Nicóval (valamint Kevin Ayers-szel, akivel később egy spoken word-lemezen is kollaborált), és beszállt egykori Roxy-s zenésztársának, Phil Manzanera gitárosnak az 801 nevű projektjébe. Felvételeket készített német hőseivel, a Harmoniával, majd az azt kétharmadban jelentő Clusterrel is (az egy hét alatt rögzített két lemezanyag már a jelentős kategóriába esik) és még csak a hetvenes éveknél tartunk. A jazztrombitás Jon Hassell-lel közös Possible Musics világzenei úttörés (jobbra), akárcsak a David Byrne-vel kiadott 1981-es hangmintás csodaalbum. A Harold Budd zongoristával (és Daniel Lanois gitárossal) közös ambientlemezek mind telitalálatok. Később azonban volt pár kevésbé erős együttes munka (például a Cale-lel és Jah Wobble-lel készültek), majd a 2000-es években Eno még egyszer végigment a fő társakon: lett új frippes, byrne-s lemez. Az elmúlt időszakban meg lett egy rakás új partner (Leo Abrahams, Jon Hopkins, Rick Holland, vagy az underworldös Karl Hyde), akikkel több korrekt kiadvány is készült.

Producerkedés

Eno egészen korán kezdte a Genesis 1974-es lemezén „Enossification”-nek, a Coldplaynél  „enoxification”-nek nevezett segítségnyújtást és itt most tényleg nem tekintjük át vázlatosan se, mert ezt majdnem mindenki igénybe vette már, aki megengedhette magának. Az öt legfontosabb produceri munkakapcsolatából (David Bowie, Talking Heads, U2, James, Coldplay) jó néhány „minden idők legjobb lemeze” született, és ott vannak az egyszeri csúcsra járatások: Ultravox!, Devo, No New York no wave-album, James Blake és így tovább.

Egyéb művészeti tevékenység

Mindezekre már tényleg csak kis színesként fér ide, hogy ő írta minden idők legrövidebb slágerét, a minden bizonnyal legtöbbször hallgatott felvételt: azaz a Windows indulóhang-effektjét. A nyolcvanas évek közepén pedig visszatért képzőművészeti tevékenységéhez is, videomunkák, installációk, fényfestések (mindezekhez spécizett zenékkel), fotókísérletek jellemzik ebbéli életművét, meg az, hogy például feltalálta a lassan változó ambietzenéhez hasonlatos, lassan változó festményt (videofestményt). És még annyi minden mást, hiszen természetesen például az internetművészetben is élen jár. Sőt, ma már sokkal inkább előadásokat tartó gondolkodó, mint koncertező zenész – bár pont ez az a terület, a színpadon zenélés, amit mindig is utált. Amit viszont alighanem nagyon szeret, az egy speciális pókfajta, a róla elnevezett Pseudocorinna brianeno (hogy az MGMT Brian Eno című dalát mennyire bírja, az kérdéses).

Én meg az ő lemezeit szeretem nagyon. Mondjuk tegyük fel az 1983-as Apollót. Néha ordít róla, hogy milyen egyszerű zene, másolni is könnyű lenne, de bármely másolata bénának hat. A diszkrét zene minden kritériumának megfelel, tökéletesen lehet rá aludni. Én egy idő óta viszont már nem tudok, sőt, ma már nem is tűnik elképzelhetőnek, hogy erre el lehetne aludni. Annyira intenzív – sokkal inkább felébreszt – és birizgálja a lelket.

Dömötör Endre

10 Eno csúcslemez

Here Come The Warm Jets

(1973)

A glamrockról kivezető lemezen Eno majdnem minden tudását felvillantja.

Itt hallható.

Taking Tiger Mountain (By Strategy)

(1974)

Bizsergető, felvillanyozó, Bowie-nak és new wave-nek utat mutató.

Itt hallható.

Another Green World

(1975)

Az artrock csúcsműve, legtöbbször még ma is futurisztikusnak hat.

Itt hallható.

Before And After Science

(1977)

Az utolsó klasszik énekes lemez, funkos (Talking Heads-előzmény) és békés dalokkal.

Itt hallható.

Ambient 1: Music For Airports

(1977)

A korábbi instrumentális kísérletek egyszer sem értek el ilyen mennyei minőséget.

Itt hallható.

Music For Films

(1978)

Mivel ez 76-ban már megjelent rövidebb verzióban, így az első perfekt Eno-ambientalbum.

Itt hallható.

My Life In The Bush Of Ghosts

(+David Byrne, 1981)

A hangmintázás és a világzene jövője szól itt, de attól jó, hogy ma is jövőzenés.

Itt hallható.

Ambient 4: On Land

(1982)

Alighanem a legmélyebb ambientlemeze, minden hangja a helyén van.

Itt hallható.

Apollo: Atmospheres And Soundtracks

(1983)

Alighanem a legszebb ambientlemeze, sokszínű és sokrétegű.

Itt hallható.

The Pearl

(+ Harold Budd, 1984)

A másokkal közös lemezek talán legjobbja, Daniel Lanois-nak is fontos szerep jutott.

Itt hallható.

a 2016-os The Ship album: 

a 2017-es Reflection: 

FRISSÍTÉS: és a 2018-ban megjelent hat cd-s Music For Installation a kiállításokhoz készült zenék kollekciója: