Bowie 70 – Low 40

David Bowie 2016. január 10-én hunyt el, néhány napja lett volna 70 éves. Hogy melyik David Bowie legjobb lemeze, arról sokat lehet vitatkozni, de a legtöbb szavazatot biztosan az 1971-es Hunky Dory, az 1972-es The Rise And Fall Of Ziggy Stardust And The Spiders From Mars és az 1977-es Low kapja. Utóbbi, a berlini trilógia első darabja éppen ma, 2017. január 14-én 40 éves. Emlékezzünk hát erre a Bowie harmincadik születésnapja után nem sokkal megjelent nagylemezre annak történetével, részletes ismertetésével, már csak annál is inkább, mert a Recorder szavazata a fenti kérdésben alighanem erre az albumra esne.

Ma egész máshogy néznek ki a csillagok

Bowie karrierjét végigkísérte első karaktere, Major Tom, asztronauta. Pedig már az áttörést hozó dalában, a Space Oddityben elvesztette („Hallasz minket, Tom őrnagy?”), hogy aztán az Ashes To Ashes-ben meg is tagadja: „Mindenki tudja, hogy Major Tom egy drogos, aki a mélypontján a mennybe lövi magát”.

A halála előtt néhány nappal kiadott, Blackstar című lemezének címadó dalához készült videóban ismét feltűnik az űrhajós – holtan, egy elhagyott bolygó felszínén. Az égen a csillagot egy másik bolygó takarja ki, mint egy Napfogyatkozás, de ez a „fekete csillag” lassan elkezdi elnyelni a bolygót és saját fényét is. Feltűnik egy túlvilági papnő is, aki Tom őrnagy drágakövekkel kirakott koponyáját kiemeli sisakjából, hogy a feláldozhassa egy bizarr rituálé kereteiben, miközben madárijesztők rángatóznak körülötte keresztre feszítve. A konspirációs teóriák megszállottjai hónapokon át elemezték e „démoni” alkotást, pedig Bowie csak eltemetni szerette volna kedvenc űrhajósát.

Bowie-ra nem volt jellemző a retrospektív, nosztalgikus tematika. A 2004-es, kimerítő Reality turné viszont az egészsége rovására ment, a német Hurricane fesztiválon tartott koncertje alatt lábon kihordott egy szívrohamot. Ez volt az utolsó fellépése, és majdnem egy évtized után adta ki újabb lemezét, amit teljes titokban vett fel.

A 2013-as, The Next Day osztatlan sikert aratott, talán a harminc évvel korábban kiadott Let's Dance óta először. Az album első kislemezében, a Where Are We Now?-ban Bowie visszatér a hetvenes évek Berlinjébe, ahol a Low, "Heroes" és Lodger lemezek által alkotott Berlin-trilógia készült, vagyis inkább ihletődött.

BOWIE: ÖRÖK VÁLTOZAT 1947-2016.

Állomástól Állomásig

A Space Oddity sikereit követő glam rock-korszakot Bowie a teátrális Diamond Dogs lemezzel zárta, és átköltözött Amerikába. Lecserélte Ken Scott hangmérnök-producert, akivel többek közt a Man Who Sold The World, Hunky Dory, The Rise And Fall Of Ziggy Stardust... és Aladdin Sane lemezeit rögzítette. A helyére visszatért a korai felvételein dolgozó Tony Visconti és Harry Maslin, aki a philadelphiai soul-hatásokért volt felelős az életmű következő két darabján, a Young Americans és Station To Station lemezeken. Ezen albumok felvételei során nemcsak korábbi stílusát és producereit cserélte le, hanem zenészeit is: a Puerto Ricó-i Carlos Alomar idővel ritmusgitáros titulusa mellé zenei rendező is lett Bowie lemezein, koncertjein és huszonöt éven keresztül játszottak együtt. Alomar együttzenélt Dennis Davis dobossal Roy Ayers soulénekes zenekarában, és vitte őt is magával. George Murray basszerossal együtt hárman alkották Bowie amerikai, zöldeskék-szemű soulkorszakának ritmusszekcióját és követték az énekest Berlinbe is, aki a hírnév, az évente kiadott lemezek, a kimerítő turnék és kokainfüggőség elől menekült Los Angeles-ből.

a Low lemezfelvétele a franciaországi Château d'Hérouville stúdióban

Newton’s Low

Sikerei csúcsán Bowie-t számtalan forgatókönyvvel is megkeresték, ezek közül The Man Who Fell To Earth főszerepét vállalta el. Egy idegen lény érkezik a Földre, aki emberi testet és nevet is ölt. Thomas Jerome Newton bolygóját katasztrófa sújtja, vizet próbál szerezni, majd visszatérni. Bowie azért vállalta el pont ezt a szerepet, mert itt kellett legkevésbé a róla kialakult képet játszania, ráadásul mindezt minimalista eszközökkel. Elmondása szerint a forgatás minden napján tíz gramm kokaint fogyasztott és saját elidegenedését mutatta be. Bowie akkori diétájának (kokain, tej, cigi és paprika) hatásaként egy elég kevert stílusú filmzenét szerzett, rajta korai, instrumentális elektronikus zenével. Ez viszont nem egyezett Nicolas Roeg rendező elképzeléseivel, aki inkább folkosabb, americanás hatásokat szeretett volna.

BOWIE FILMSZEREPEI ÉS FILMZENÉI.

A felvételek közül megőrzött Weeping Wall átdolgozott formájában a Low című lemez B-oldalán kapott helyet, Bowie berlini korszakának egyik emblematikus darabja ez. Ugyan Bowie állítása szerint ezt kifejezetten a Low-ra írta, nem biztos, hogy őt volt érdemes kérdezgetni erről a korszakáról – a Station To Station lemezéről csak azért tudja, hogy Los Angelesben vette fel, mert valahol olvasta. Ami viszont biztosan a filmzenéhez készült, az az 1975 decemberében rögzített Subterraneans, a Low zárószáma (ebben zenél billentyűs hangszereken J. Peter Robinson és Paul Buckmaster, akikkel együtt dolgozott a filmzenén Bowie), igaz a felvételt Eno még rendesen átgyúrta és felülhangszerelte.

Csodálatos ember vagy, de valami nincs rendben veled

A francia Hérouville falucska kastélyában a hatvanas évek elején rendeztek be egy stúdiót (Château d'Hérouville), ahol Bowie már néhány évvel korábban rögzítette a gyengécske Pin Ups feldolgozáslemezét. 1976 júliusában ide tért vissza – először a szintén drogok elől menekülő Iggy Poppal (csak ő kokain helyett herionfüggő volt) megkezdeni az egykori Stooges-zenész The Idiot című első szólólemezének felvételeit –, majd szeptemberben saját zenészeivel is (a "DAM-trió"-val: Davis-szel, Alomarral, Murrayvel, akikhez csatlakozott a veterán, a Beatles-szel még Hamburgban zenélő Roy Young billentyűs, és a skót Ricky Gardiner szólógitáros) megkezdeni a Low felvételeit. 

Bowie a tavasz és nyár során még nem teljesen jött le a szerről, korabeli interjúiban a fasizmus bizonyos aspektusait éltette, Hitlert tartva az első rocksztárnak (mindezen nem segített, hogy az NME a londoni Victoria vasútállomáson integetését félreérthető karlengetésként fényképezte le). Később tagadta az állításokat, mondván, hogy direkt provokálta a sajtót – bár inkább egy súlyos pszichózis állhatott mindezek mögött: Bowie ekkoriban a hűtőben tartotta vizeletét, félve, hogy egy varázsló ellopja a vécéjéből... A nyár folyamán még a felvételek is megszakadtak egy rövid időre, mikor Pop viccből a kastély medencéjébe lökte Bowie-t, akit ez annyira megrázott, hogy napokra eltűnt.

A kastélystúdiót aztán egy időre el is kellett hagyniuk, mert egy másik lemezfelvételhez volt lefoglalva, így innen Münchenbe mentek folytatni a The Idiot felvételeit, majd a berlini Hansa stúdióba. Ekkoriban kezdődött közös munkájuk Brian Enoval, aki a Roxy Music billentyűseként vált híressé, de az együttesből kilépve perfekt artrock-szólólemezei mellett kikísérletezte az ambientzenét is, Discreet Music című 1975-ös lemezét pedig Bowie annyira szerette, hogy meghívta Enót a Low lemezfelvételre, hozzájuk csatlakozott még a régi producertárs, Tony Visconti is (a lemezen felbukkan egy vokál erejéig Iggy is, aztán Visconti felesége, Mary Hopkin, valamint Eduard Meyer hangmérnök csellón).

Bowie, Visconti és Eduard Meyer hangmérnök a Hansa stúdióban

Eno 1976 tavaszán amúgy is Németországban volt, a Harmonia zenekar (Neu!- és Cluster-tagok által alkotott szupergrup) stúdiójában jammelgetett, majd elugrott ő is a Château d'Hérouville-ben és követte Bowie-t Németországba is, magával hozva a hetvenes évek német kosmische musik/krautrock hatását, amit amúgy mindketten annyira kedveltek.

Nincs mit tenni, nincs mit mondani

Bowie Berlinben egy autószerelő műhely felett vett ki albérletet Iggy Poppal, egy jórészt törökök lakta városrészben, Schönebergben. Elvegyültek a helyi munkások között, de nem nagyon kommunikáltak senkivel. Bárki próbálta megkörnyékezni Bowie-t, ő csak hümmögött és rajzolgatott a füzetébe, a világot teljesen kizárva. Paranoid, szorongó hangulatán az sem segített, hogy a stúdió a berlini falra nézett, a hangmérnök pedig néha az ablakon keresztül grimaszolt a fegyveres katonákra – ilyenkor Bowie és Visconti a keverőpult alá bújva várták, mikor lőnek be az ablakon.

A Low első fele ennek ellenére felszabadult, instrumentális keretbe helyezett minimalista, repetitív szövegekkel énekelt, nyers, de fogyasztható, new wave-et megelőlegező pop-funk-artrockzene. Amíg a Station To Station nyitódarabja az állomások közt megtett utat írja le, addig Low-kezdő Speed Of Life egy állomások között rekedt embert mutat, aki előtt lassan elhalad a szerelvény, de képtelen felszállni rá és inkább csak néz ki a fejéből. A szövegek egy mániákus Bowie-t festenek le, aki másban előbb talál kivetnivalót, mint magában, és így elszigetelődik (Breaking Glass). Eno új hozzáállást tanított Bowie-nak, amiben a textúrák felülírják a koherens szövegeket és koncepciókat, amit könnyen alkalmazni is tudott a hagyományos rockdalszövegeket unó énekes, és mert amúgy is teljesen szét volt esve. Szövegrészleteket kapcsol egybe szabad asszociációval, ami úgy hangzik, mint egy skizofrén vívódás a tömegek előtt fellépő és a szobáját el nem hagyó személyiségének kettősségében (What In The World). A Sound And Visionben már belenyugszik helyzetébe - elfogadja az izolációt, kék szobájának megnyugtató melegségét és várja az ihletett állapotot. Ahogy tisztulnak a szervezetéből a kemikáliák, úgy ébred fel ugyanabból a rémálomból, ugyanazokat a hibákat követve el (Always Crashing In The Same Car). Az A-oldal utolsó szöveges dala, a Be My Wife talán egy utolsó, sikertelen próbálkozás házassága megmentésére, vagy még inkább a gyógyulást jelző, intimitás utáni vágyakozás.

A síró fal

A naposabb A-oldal és filmzeneszerű, sötétebb B-oldal közti átmenetet, az A-oldalt záró, már instrumentális A New Career In  A New Town jelenti. A lemez munkacíme New Music: Night And Day volt, utalva a zenei hatás Neu!-ra és két lemezoldal közti ellentétre. A New Careerben ugyanis Los Angeles-ből megérkezünk a reményekkel teli Európába (mégis egyre sötétebb kompozíciók jönnek), az énekhang szerepét itt a harmonika veszi át, ám optimistán várjuk az újrakezdést. A Blackstar záródarabja, az I Can't Give Everything Away mégis, vagy pont emiatt idézi belőle a harmonikahangzást.

Bowie a felvételek közben egyszer hivatali ügyeit intézve Angliába ment, és eközben Eno kísérletezni kezdett a stúdióban. Egyik ötlete az volt, hogy a metronóm pontosságához hasonlóan csettintve, előre meghatározott 430 pontot, majd ezek közül néhányat véletlenszerűen meghagyva jelt adott a zenészeknek, hogy a meghagyott pontoknál ki mikor szálljon be, vagy váltson egy előre meghatározott akkordra. A csettintéseket eltávolítva az akkordváltások megmaradtak – ebből született meg a B-oldalt nyitó Warszava és inspirált egy generációt a hangzásával, a Joy Division eredetileg Warszava néven alakult meg, első EP-jük felvételekor pedig halálra idegesítették a hangmérnököt, hogy a lábdob hangzását keverje úgy, mint ahogy a Speed Of Soundban hallható.

Az Art Decade egy korábban kidobott kompozíció volt, amit Eno előkukázott, majd átdolgozott. Felépítésében a fal által szétszakított Berlin kettősségét idézi, ahogyan zeneileg a szigorú és paranoid keleti és a melankolikus nyugati része közt végigsétál a várost elválasztó falon.

A teljesen Bowie által, szólóban felvett Weeping Wallt így már nem is kell magyarázni. Bár Eno hiánya érződik rajta, Steve Reich minimalista, amerikai zeneszerző kompozíciói kihallhatóak belőle. Hasonlóan a B-oldal többi szerzményéhez, ez is a fenti “click-track” technikával készült, Bowie a tradicionális Scarborough Fair dallamának első pár hangját dúdolja, miközben a nyugtalan ütemen síró gitárhangok és marimba vegyül.

Eno, Bowie és a stáb más tagjai a Château d'Hérouville stúdióban pihennek (Ricky Gardiner szólógitáros fotója) 

A lemezt záró, korábban rögzített, de ide is tökéletesen illő Subterraneans introspektív vonatozás a kommunista Kelet-Európában, ahol az ablakon kitekintve, nyugati nézőpontból látjuk a falon innen maradtakat, de a háborút követő és a fal megépüléséig nyugatra szökők sem voltak egyszerűbb helyzetben. Ahogy Werner Herzog mondta: a hetvenes évek elejét egy olyan generáció kapta örökül, akiknek a háború miatt apák helyett csak nagyapák jutottak. A tabunak számító náci uralmat, háborút és újjáépítést kihagyva csak a régmúlt futurista optimizmusába vagy a jövőbe lehetett tekinteni, így szabályok nélkül lehetett alkotni és kísérletezni zeneileg.(Hugo Wilcken Low-ról írt kiváló könyve erősen ajánlott olvasmány a témában.)

Bowie-t viszont megragadta mindkét oldal – ebben a kettősségben felfedezte és meggyógyította magát, elszigeteltségét kivetítve hang- és tájképekre. Major Tomnak a világűrben kellett megtanulnia túlélni – Bowie-ból viszont Newton lett, akinek újra meg kellett tanulnia Bowie-vá válni és visszailleszkedni a földi életbe. Az album borítója a filmszerep, a The Man Who Fall From Earth egyik kiragadott képe: a vöröshajú Bowie oldalprofilja beleolvad a háttérbe, a lemez címe szójátékként is olvasható: low profile – azaz a feltűnés kerülése.

„Sosem vágytam arra, hogy űrhajóra szálljak – még a kert végéig is rettegek elsétálni” – mondta David Bowie.

Salamon Csaba

A RECORDER SZERZŐINEK KEDVENC BOWIE DALAI.

a Low: 

Bowie a 2002-es Heathen turnéja során teljes egészében előadta a Low-t, amit közvetlen megjelenése után nem követett turné, csak a "Heroes" utáni az 1978-as koncertsorozat során játszott róla hét dalt: 

a Low 1976-os franciaországi lemezfelvételéről Ricky Gardiner gitáros készített fotókat, a kastélystúdió: 

a stúdió híres medencéje: 

Carlos Alomar, George Murray, Roy Young és középen Robin Clark, korábbi Bowie-koncertvokalista:
 

Mary Hopkin, Tony Viscontival közös gyerekükkel, Jess-szel, maga a producer és Brian Eno: 

Tony másik gyerekével, Morgan Viscontival: 

Carlos Alomar ritmusgitáros: 

Dennis Davis dobos: 

Carlos Alomar Bowie fiával, Duncan Jones-szal: 

és végül Ricky Gardiner Berlinben, 1977-ben: