„Leonard tanított meg rá, hogyan legyek gyengéd és kedves” – Jennifer Warnes-interjú

Jellegzetes hangja miatt gyakran nevezik az énekesek egyik legjobb kísérőénekesének. Dalai ismertebbek, mint a neve – három általa énekelt szerzemény nyert Oscar-díjat. Jennifer Warnes-szal röviddel legjobb barátja, Leonard Cohen halála előtt beszélgettünk Cohen gyengédségéről, a folytonos tapasztalatszerzés fontosságáról, a duett-éneklés intimitásáról, készülő új albumáról és az emberi természet komplexitásáról. Csúri András kibővített interjúja a 48. Recorder magazinból.

- Jennifer, kezdjük a beszélgetést gyermekkori emlékekkel! Hol és milyen családban nőttél fel?

- Életem első húsz évében Annaheimban éltem. Azután negyvenöt éven át az ’őrültek házában’, vagyis Los Angeles-ben laktam. Két éve költöztem vissza a testvéreim közelébe. Sajnos a sors nem kímélt, mert édesapámat már tizenegy évesen elveszítettem. Édesanyámmal viszont majd hatvan évet tölthettünk együtt. Ő volt a legjobb barátom és támogatóm.

- Hétéves voltál, amikor édesapád visszautasított egy lemezszerződést, amelyet neked ajánlottak fel.

- Igen, és örülök, hogy így döntött. Egy gyermeknek nyugodt családi háttérre és minden erőltetett viselkedésformától mentes környezetre van szüksége. A zeneipar egy különlegesen kegyetlen világ, főleg egy gyerek számára. Így amikor később úgy döntöttem, hogy énekesnő leszek, akkor ez kizárólag saját elhatározásomból történt.

- A karriered kezdetén a legkülönbözőbb stílusokban próbáltad ki magad. Már gyermekként felléptél, operaénekesi ösztöndíjat nyertél, tévés szkeccsműsor állandó szereplője voltál és a Hair musical korai színpadi verziójában egy fontos szerepet játszottál. De mintha az útkeresésed soha nem ért volna véget.

- Így igaz. A hírnév sohasem vonzott, a tapasztalatszerzés viszont nagyon. Nem az ösztöndíj elnyerése érdekelt, hanem sokkal inkább: megtapasztalni, hogy milyen lehet operát vagy korált énekelni. Vajon megértem-e Leonard (Cohen – a szerk.) zenéjét, ha közösen turnézunk és énekelünk? Képes vagyok franciául énekelni? Képes vagyok Joe Cockerrel egy duettre? Tudod, ez a tapasztalatéhség az az út, amelyet követtem az életemben.

- Esetedben tehát igaz, hogy a célhoz vezető út a legfontosabb.

- Az étvágyunk vezet újabb és újabb kihívásokhoz, és én általában az étvágyamat követtem. Nincs hagyományos értelemben vett menedzserem, aki meghatározza, mit tegyek. Sosem kívántam marionett bábúként viselkedni. Így aztán az egyik érdekes munkát a másik követte. Most, hogy beszélgetünk és visszatekintek, örömmel mondhatom, mindez nagyon izgalmas volt és tovább folytatódik, hisz’ újabb kihívások várnak…

- Mondhatjuk azt, hogy a rekordnak számító, három Oscar-díjas filmbetétdalod (It Goes Like It Goes - Norma Rae, 1979; Up Where We Belong Joe Cockerrel - The Officer And The Gentleman, 1982; (I've Had) The Time Of My Life Bill Medleyvel - Dirty Dancing, 1987) és listavezető felvételeid ellenére tudatosan a hírnév ellen döntöttél?

- Nem mondanám, hogy tudatosan döntöttem dolgok ellen, inkább tudatosan döntöttem bizonyos dolgok mellett. A karrierem talán egy sokkarú poliphoz hasonlítható. 1972-ben a Velvet Undergroundból ismert John Cale-lel vettem fel lemezt, később kasztingoltam Mike Nichols egyik filmjéhez, nyertem Oscar- és Grammy-díjat és komikusként is dolgoztam a tévénél. Kicsit úgy érzem magam, mint Woody Allen Zelig című filmjében a kaméleonéletet élő főhős. Édesanyám mindig azt kérdezte tőlem: „na, és megfejtették már, hogy ki is vagy te valójában?” Ma is azt válaszolnám neki, hogy „nem, még nem.” (nevet) A művészeket gyakran az alapján kategorizálják, hogy belepasszolnak-e valamelyik karrier-modellbe. Az én utam is egyfajta karrier-modell volt, csak épp nem a megszokott. Inkább a színészekéhez hasonló.

- Arra gondolsz, hogy a színészek több műfajban kipróbálhatják magukat? Komédiában, drámában, nagy költségvetésű vagy épp kis, független filmekben?

- Igen. Ez egyfajta tiltakozás a beskatulyázás ellen. Ha komplex és mély az étvágyad, akkor minden irányba mozdulni szeretnél. Ez a szabadság teszi örömtelivé az életet. Ha beskatulyáznak egy szerepkörre, akkor bebörtönöznek.

- Említetted Joe Cockerrel közös híres duetteteket, az Up Where We Belongot. Ritkaságnak számít, hogy évtizedeken át újra meg újra felléptetek a dallal. A dalon túl is barátok voltatok?

- Örülök, hogy feltetted ezt a kérdést, mert erről ritkán olvasok. A barátságunk a dalban koncentrálódott. Újra meg újra előadni a közös dalunkat, olyan érzést kelt, mintha tényleg és jól ismernéd a partnert. Ez egy spirituális kapcsolat, egy külön térben kommunikáltok az előadás során. Az effajta kommunikáció csodálatos, rizikós, nagyon intim és felejthetetlen. Talán egy cirkuszi trapézmutatványhoz hasonlíthatom, ahol mindig bizalommal kell lenned, hogy a partnered karja megtart. Minden alkalommal így éreztem, amikor Joe-val előadtuk a dalunkat. Ez a közelség szinte leírhatatlan, és akkor is fennáll, ha az előadás után nem ebédeltek együtt. Biztos vagyok benne, hogy sok zenész megerősítené, amit mondok.  

- Számos legendás előadó dala más lenne a közreműködésed nélkül. Itt és most csak Leonard Cohent vagy Tanita Tikaramot említeném. Cohen Various Positions című albumának valamennyi dalánál vele egyenértékű énekesként vagy megnevezve. Egyetértesz azzal, hogy a hangod inkább egy hangszer ezekben a dalokban, amely kíséri az énekeseket? Valahol félúton a háttérénekes és a duettpartner között?

- Csak olyanokkal tudok együtténekelni, akiket kedvelek, és akiknek az értékeivel vagy stílusával azonosulni tudok. A hozzáállásom innentől kezdve szinte spirituális és próbálom követni az énekestársam rezgéseit. Így aztán feladom minden önös tervem a dallal kapcsolatban és szolgálom a másikat. A szolgálat egyfajta szeretet a másik iránt. Véleményem szerint nem tudsz valakivel együtt énekelni, ha mindeközben saját magaddal foglalkozol. Aztán csak remélni tudom, hogy a hallgatók érzik és hallják a hangodban és az előadásodban, hogy mennyire törődsz a másik személlyel. De filmdalok éneklésekor is mindig átadtam magam a filmnek. Sőt, egyszer azon kaptam magam, hogy a múzeumban egy gyönyörű kép előtt dúdolgattam, mert annyira megfogott.

INTERJÚ AZ EMLÍTETT TANITA TIKARAMMAL - COHEN EBBEN IS SZÓBA KERÜL.

- „It’s four in the morning, the end of December”. Hotel lobby, Hartford, Conn. Azt hiszem, egyértelmű, hogy a Leonard Cohen-dalokat feldolgozó Famous Blue Raincoat című 1987-es albumodról szeretnélek kérdezni.

(nevet) - Hartfordban egy hotel halljában  találkoztam először Leonarddal. Akkoriban 22 éves voltam. Aztán újra összefutottunk Nashville-ben és felvettük a Bird On A Wire-t. Később beutaztuk a világot két koncertturnéjával is. Barátok lettünk, jól éreztük magunkat egymás társaságában. Európában nagyra becsülték Leonard művészetét, de Amerikában sosem volt annyira népszerű. Egy nap unatkoztunk Roscoe-val (Roscoe Beck, Jennifer akkori élettársa és sok éven át Leonard basszusgitárosa volt – a szerk.) és arra gondoltunk, hogy készítenünk kellene egy Cohen-albumot, úgy, ahogy mi halljuk a dalait. Roscoe jazz-zenészként nagyon komplex hangzásvilággal egészítette ki Leonard dalait. Az emberek érzékei különböznek. Valaki inkább vizuális, mások aurálisak vagy nagyon érzelmesek. Az albumunk sokat tett azért, hogy olyan emberek is Leonardra találjanak, akiknek fontos a komplex hangzásvilág.

- Egy nagyon személyes és gyönyörű dal is található az albumon, a Song Of Bernadette, amit Leonarddal közösen írtatok. Mesélnél erről a dalról?

- Lourdes mellett haladtunk el a turnébusszal, ahol Szent Bernadett született. Említettem Leonardnak, hogy a nevem eredetileg Bernadette volt, de mivel valamennyi testvérem neve “J” betűvel kezdődött, addig nyúzták a szüleimet, amíg engem is átneveztek Jenniferre. Leonard erre azt mondta, „Jenny, ez egy dal, mindenképp meg kell írnod”. „De hogy kezdjek hozzá?” kérdeztem én, erre ő a későbbi dal első sorával válaszolt. „Ez egyszerű: Volt egy Bernadett nevű gyermek, régesrég hallottam e történetet…”. Az albumfüzetben van egy fotó rólunk, amikor éppen ezen a dalon dolgozunk.

- Idén először jelent meg Európában, az eredetileg 2001-ben kiadott The Well című nagylemezed. Milyennek érzed újrahallgatva az albumot ennyi év után?

- A The Well a zeneipar egy nagyon zűrzavaros időszakában készült. A Napster éppen átvette a hatalmat, a vezetők egymás után léptek le a kiadóktól. Éveken át egyik lemezkiadótól a másikhoz kerültem. Nem tudták, hogy mit kezdjenek velem. Én épp egy rozsdásabb texasi blues hangzásra törekedtem, a kiadók meg vonósnégyest akartak rám erőltetni. A The Well azon dalokat tartalmazza, amelyek túlélték ezt az időszakot. Nem teljesen egységes, de időnként bátor és nemes hangzású (nevet). Elégedett vagyok vele a mai napig.

- Az albumon szerepelnek feldolgozások is, így például egy nagyon ’tomwaits’-es Tom Waits-dal, az Invitation To The Blues. Az érdekelne, hogy hogyan érzed meg egy dalban, amelyet egy, a tiédtől teljesen eltérő, férfias, mély hang énekel, hogy ezt fel tudnád és fel szeretnéd dolgozni?

- Ez egy nagyon-nagyon jó kérdés. Tomot még abból az időből ismerem, amikor a hangszíne finomabb, törékenyebb volt. Azt a stílusát jobban szerettem, mert közelebb engedett az érzékenységéhez. Később elkezdett az ismert érdes hangon énekelni, ami számomra, mintha védőpajzs lenne a valós énjéhez. Persze, ez művészet, és nem vonhatod Jackson Pollockot se felelősségre, hogy miért és hogyan dobálja a festéket a vászonra. Tom ‘korábbi’ hangjára gondolva éreztem úgy, hogy én is elénekelhetném ezt a dalt. A kérdésed másik felére az a válaszom, hogy a családi kör, amelyben felnőttem, leginkább nőkből állt: édesanyám, nagymamám és három lánytestvérem. Aztán Los Angelesben rá kellett ébrednem, hogy az élet számos területén nőnek lenni hátrány. Szeretem ezt a témát és remélem, tudsz majd róla írni pár mondatban. Gyakran ütközöl abba az alapfelfogásba, hogy a nők gyengébbek vagy fogalmazzunk úgy, hogy kevésbé hatékonyabbak. Az engem megelőző generációban a művésznők a túlélésért harcoltak. Gondolj csak Piafra, Garlandra vagy Billie Holiday-re. Az én generációm női művészeitől nemcsak azt várták el, hogy tehetségesek és erősek legyenek, hanem hogy de még virágozzanak is. A célom az volt, hogy maradandó zenét készíthessek anélkül, hogy belehalnék. Ma erre úgy tekintek, mint a nőknek tett szolgálatom egy részére. Állj fel és csináld azt, amihez tehetséged van. Hiszem, hogy eljön az idő, amikor normálisnak számít majd, hogy egy nő nőiesen hangzik.

- Az albumon szerepel egy gyönyörű Billy Joel-feldolgozás is, az And So It Goes. Az előadásmódból úgy érzem, ez a dal nagyon fontos számodra.

- Igen. Ez az egyik legfontosabb dal az albumon. Minden ember más, minden embernek van saját teste, lelke, családja, története, reményei, álmai, tragédiái vagy betegsége. Ez mindannyiunkra igaz. Sok zenemű, dal nem törődik ezzel az összetett valósággal. A dalok, melyeket szeretek, mint Leonard dalai, kifejezik, hogy többek és összetettebbek vagyunk annál, mint azt akár mi magunk hisszük. Mélyebb a lelkünk, melegebb a szívünk, nagyobbak a szükségleteink és gyakran csendben szenvedünk. Az ilyen dalok segítenek abban, hogy az emberek magukra ismerjenek és elfogadják saját komplexitásukat.

- Többször említettük Leonard Cohent, akivel gyakran összekötik munkásságodat. Mi az, amit fontosnak tartasz híresen jó és hosszú, kreatív barátságotokban, amit megoszthatsz velünk?

- Érdekes, hogy ezt kérdezed, mert éppen tegnap írtam meg neki a választ erre a kérdésre egy levélben. Időről-időre emlékeztetnem kell rá, csak hogy tudja. A finomsága, az empátiája és a kedvessége. Ez az, ami a közösen eltöltött éveinket jellemzi. Megtanított arra, hogy hogyan legyek finom és hogy hogyan legyek kedves. A kedvessége maga egy művészi forma, ami nagyon- nagyon ritka a mai világban. Így azóta, hogy rátaláltam a kedvességére, körülötte akartam lenni, ameddig csak lehet. A másik dolog, hogy nagyon mély beszélgetéseket tudunk folytatni a művészetekről. Hasonlóan gondolkodunk számos dologról. Sok tehetség zenész sajnos nem tud magáról a művészetről beszélni. Ó, és mivel kanadai, ezért kiváló a modora. (nevet)

- Hosszú idő után új albumon dolgozol. Milyenek a készülő dalok?

- Úgy érzem, ez a legjobb albumom. 2017 első felében jelenik majd meg. Nagyon őszinte és csendes. Engem reprezentál az életem jelenlegi szakaszában. Elégedett vagyok vele és manapság talán emiatt is alszom el nagyon békésen esténként. (nevet)

interjú: Csúri András
nyitókép: Bruce Dern
másik Warnes-fotó: Kevin Sylvester, Kate Hepburn Theatre, Old Saybrook, CT, USA

Warnes és a Cohen-feldolgozáslemez: