2016 első féléve leghangosabban a Petőfi Rádióról szólt a magyar zenében. Valójában viszont fontosabb, hogy az évek óta meglévő pozitív trend – azaz a figyelemre méltó új előadók nagyszámú felbukkanása – nem tört meg. A július-augusztusi REC044-ben megjelent magyar zenei félévértékelőnk - hiszen a nyáron leginkább a fesztiválok történtek csak - szeptember elején, az év második felének igazi beindulásakor is aktuális.
Tíz-tizenöt éve még féléveket kellett várni, mire felbukkant egyetlen darab új, ígéretes előadó Magyarországon. Ma egészen más problémái vannak annak, aki követni szeretné, mit történik a hazai popzenében. Először is, aki igazán képben szeretne lenni, annak külföldi zenére jószerével nem jut ideje, mert túlzás nélkül – évek óta – hetente párosával bukkannak fel olyan zenék, amikért tíz-tizenöt éve (az ínség miatt) a mainál jobban lelkesedtünk volna. A túltermelés ettől persze még jó, de a mezőny egy jó részének a túléléshez az is kell, hogy legyen közönsége – a netes csekkolás után menjünk el a koncertjeikre is! A második problémába akkor ütközik a hazaira vágyó rajongó, amikor látszólag kiszolgálja őt a mainstream média, valójában pedig csak részleteit kapja meg annak, ami ma jó.
Igen, a Petőfi. Sok minden elhangzott már a rádió idei átalakítása kapcsán, a teljes képet torzan visszaadó rövid summa viszont az, hogy a rádió által korábban játszott előadókat érzékenyen érinti a jogdíjkiesés, a korábbi, már különben évek óta meglévő tendenciánál is erősebben kommercializálódó zenei kínálat pedig a hallgatószám növelését, azaz a kormánypropaganda minél nagyobb elérési képességét hivatott szolgálni. Pont, halott lóba minek többet rúgni? Amire most nyilvánvalóan szükség van, az egy normális magyar zenéket felkaroló rádió – olyan, vagy inkább jobb, mint amilyen a Petőfi volt az indulása utáni években –, ami működteti a mókuskereket (jogdíjbevételt ad az előadóknak, koncertekre küldi a hallgatókat, fesztiválsztárokat termel ki, célt jelöl ki a legkisebbeknek a bekerülésre stb.) és ami a működtetőnek is pálya, mert az is látszik, hogy van igény erre a zenei szegmensre. Persze könnyű ezt így leírni és nehéz megvalósítani, de biztos vagyok benne, hogy előbb-utóbb összejön és akkor az amúgy sem összeillő rádiópop-élmezőny (idén egyértelműen a Halott Pénz ért csúcsra) és a jó hazai popzene egyaránt élhet a maga platformján.
És még egyszer, a jó hazai popzene idén is megállíthatatlan. Ha csak azt kezdem el sorolni, hogy ki csinált piszokerős nagylemezt, már betelik az oldal. Végre van nívós modern r&b-nk (Barbara Stahl), a Gustave Tiger második albuma észvesztő, az Anton Vezuv minialbuma évek óta az egyik legszebb kiadvány, az overgroundba forduló underground krémjéhez idén végképp csatlakozott a Blahalouisiana és a Fran Palermo, a Gézakékazég pedig az itthon fájóan hiányzó powerpopos gitárzene csúcslemezével jelentkezett.
És még mindig izgalmas 2016-os albumokat jegyző előadók jönnek: Hó Márton és a Jégkorszak, Képzelt Város, Kamikaze Scotsmen, Agavoid, Volkova Sisters, mïus, Mörk, Péterfy Bori & Love Band, Jónás Vera, Barkóczi Noémi, Musica Moralia, Szeder, Duke Bluebeard, Apey, Hangácsi Márton, Ripoff Raskolnikov, Petruska, The Houdinis, Stukker, Esti Kornél, Mongooz and the Magnet, Trillion, Grand Mexican Warlock, Új Bála, iamyank, Pigeoncoma, We Plants Are Happy Plants, Grabo’sky. Aztán ott vannak a remek EP-ket kiadók (Uffalo Steez, Isle Of Man/Malvo, Mike Nylons, Adori Office, Pozwakovski, Skeemers, Signore Crust, Rokokó Rosé, Desdemona Daene, 40 Days, Kloggs, The Moog, Peter Kovary And Royal Rebels) vagy azok, akik csak egy-két dallal jelezték, milyen magasan áll a nívó (ilyen Richard Atom atomjó tánczenéje, vagy Németh Róbert – igen, ő kollégánk, dalai viszont önmaguk jogán unikálisak itthon).
Továbbra is erős a gitárzenés új hullám, ügyes EP-k, jó koncertek jellemzik, meg persze az Arctic Monkeys-garázs-pszichrock-szentháromság, de van itt feminista punkrocktól (Camp Koala) elektronikát pszichedeliával összeeresztő (Kaktus) zenekarig minden: Puma Danger, The Luckies, Baron Mantis, Black Bartók, Hello Hurricane, The Beans, Meteo, Deep Glaze, The Adolescens, Delirium – és ők tényleg csak a legjava. Az év első felében csúcsra járt a synthwave (Megahit, Real Giana Brothers, Retröxx, 80 Strange Robots), összegyűjtöttük a hazai house remek újsuliját, hiphopban pedig a Mihaszna tűnt ki. És a jelenlegi magyar popzene termékeny talaját más nem is jelezhetné érzékletesebben, mint hogy az elmúlt egy évben gombamód szaporodnak az újonnan indult kiadók (Pongo Pongo, Lone Waltz Records, Pluto Sound, Dalmata Daniel, Selected Sounds Label, Tapes Sublimating, This is Our Time). Mindez nyilván még inkább ösztönzőleg hat majd a színtérre.
Dömötör Endre
