A „koreai pop” szóösszetételről a többségnek elsőre még nagyon sokáig a Gangnam Style, meg úgy általában PSY neve fog beugrani, annak ellenére, hogy bár otthon is emblematikus figura, szólóelőadóként inkább ritkaságszámba megy abban az országban, ahol közel húsz éve mindent az ügynökségek által összepakolt fiú -és lánycsapatok uralnak. Melyek ráadásul az utóbbi években globális szinten is egyre meghatározóbb könnyűzenei tényezővé váltak.
Menekülés a K-Popba
Ha a K-Pop mint téma előkerül, akkor mindig előkerül nyilvánvaló párhuzamként Japán is, a térség legismertebb és legnagyobb zenei piaca, aminek változatosságával erős kontrasztban áll Korea sorozatgyártott idolokra kihegyezett zeneipara. Azonban míg Japánban a II. világháború utáni béke, gazdasági csoda és jólét a helyiek mentalitásával karöltve nagyszerű táptalajt adott ahhoz, hogy általános virágzásnak induljon a zenei élet, addig Dél-Koreában nagyon más volt a helyzet.
Nekik ott volt az észak-déli szakadás, 1950-től a Koreai Háború, ami újra letarolta az országot, utána pedig jött több évtizednyi politikai belharc, diktatúra, lázongás és kulturális bezárkózás, egészen a hetvenes évekig és ezek mellett mindmáig jelen van az északi tesó miatti fenyegetettség – kiszámíthatatlansággal és állandó katonai készültséggel. Ilyen állapotok mellett a szórakoztatóipar, na és persze főleg a zene egészen más szerepet kapott: nem a kreativitás melegágya lett, hanem elsősorban az agyak kikapcsolása, a mindennapok elől való menekülés volt a funkciója, és ennek megfelelően sokáig mindent a szirupos balladák és a nagyjából a lakodalmas zene helyi megfelelőjének számító trot uralt.
Hallyu Wave
A már gazdasági fellendülés és nyugalom jellemezte 90-es években azonban megváltozott a helyzet és az első fordulatot az hozta el, hogy elképesztő népszerűségre tett szert a fiatalok körében egy fiúcsapat, a Seo Taiji and Boys és a sikerükért felelős kombó. A még nyugati mintákat követő, pop-dance-hiphop szentháromságból kigyúrt hibridzene akrobatikus tánckoreográfiával és gondosan megtervezett fellépőruhákkal kiegészítve olyannyira működőképesnek bizonyult, hogy mindmáig ezen a recepten alapszik szinte minden egyes új K-Pop csapat. A dolog az S.M. Entertainment kiadóbirodalom 1995-ös beindulásával kapta meg a sorozatgyártós jellegét, és a japán boybandpiacot a 60-es évek óta uraló Johnny’s praktikáit (azaz a cégen belüli tehetségnevelést és az így kitermelt idoloknak a szórakoztatóipar minden területére történő benyomását) átvéve megalkotta a mára tucatszám tenyésző koreai ügynökségek mintapéldányát. Ennek az egésznek pedig az biztosított hátteret, hogy a koreai kormányzat a helyi üzletemberekkel kéz a kézben az évtized elejétől tudatosan öntötte a pénzt a szórakoztatóiparba. Egyrészt, hogy azt nemzetközi exportcikké tegye, másrészt pedig, hogy hazai alternatívát adjon a fiataloknak a nyugati kulturális behatásokkal szemben.
Utóbbi annyira bejött, hogy mára precedens nélküli mértékben uralja az idolkultúra a szórakoztatóipar, a média és úgy általában az élet minden területét és olyan szinten tölti ki a fiatalok nagy százalékának életét a sztárok iránti rajongás, hogy már többen egyenlőségjelet tettek Észak kommunista agymosása és Dél szórakoztatóipara közé. Ami persze túlzás, de a sztárkultusz egyeduralma tényleg már-már nyomasztó. Viszont nemzetközi viszonylatban is bevált a számítás: a filmekkel és tévésorozatokkal koooperálva a 2000-es évek közepétől egyre meghatározóbbá válik a Hallyu Wave néven is emlegetett koreai popkulturális hullám, amelynek Japán volt az első ugródeszkája. Már az ezredforduló körüli legkorábbi, rövid – a gyenge zene és látványvilág miatt nemzetközi szinten ekkor még teljesen versenyképtelen – K-Pop hullám idején (amelyet olyan csapatok jellemeztek, mint az S.E.S, a H.O.T, a Koyote és a Baby VOX) is Japán volt a fő célpont, több előadó külön az ottani piacra szánt japán nyelvű lemezeket is összehozott, ami mindmáig bevett gyakorlatnak számít. A méretében sokkal nagyobb potenciállal rendelkező Kína viszont csak az utóbbi pár évben vált a koreai popinvázió kiemelt hadműveleti terepévé.
International K-Pop Conspiracy
Az első hullám bebukása után egy kicsit bezárkózott a piac, de a K-Pop 2006 táján megújulva, tökéletes szórakoztatóipari gépezetté polírozva indult újra neki világnak. Először az ekkorra már nagy nemzetközi rajongói bázist kiépített japán popkult farvizein, majd hamarosan egyre inkább saját jogán szivárogott be a nyugati fiatalok látóterébe. Eleinte persze csak egy nagyon szűk réteg figyelt fel az olyan, már az új generációhoz tartozó csapatokra, mint a DBSK, a SHINee, a Super Junior, a Wonder Girls vagy az SNSD, de a zene és az egész színtér végtelenül addiktív jellege miatt hamarosan egyre többen kezdtek rákattanni a K-Popra – persze elsősorban a fő célközönséget jelentő tinik és a kora huszas éveikben járó fiatalok körében. Ez a folyamat néhány év alatt, szinte kizárólag online csatornákon keresztül, a mainstream médiát kikerülve, a „megmutatom a barátnőmnek is” szintjén terjedve oda jutott, hogy mára óriási nemzetközi üzletté vált a K-Pop, a lemez- és merch-eladások drasztikus mértékben nőttek a tengerentúlon, a csapatok pedig 2011 környékétől egyre gyakrabban indulnak nemzetközi turnékra, ahol a nagyobb nevek a többnyire horribilis jegyárak ellenére is tömegeket vonzanak (például az első hazai K-Pop-koncert, a Teen Top 2014-es PeCsa-szereplése is simán behúzott bő ezer embert).
Kisebb eltérésekkel minden csapatot ugyanazokra a perfektül működő sablonokra húznak fel és a K-Pop-jelenség igazi vonzerejét ez adja: egy komplett, tökéletesre csiszolt álomvilágot nyújt az embernek, rengeteg potenciális rajongási célponttal, ugyanolyan, de azért kicsit mégis más fiú- és lányidolokkal. Zeneileg a kötelező balladák és a középtempós popdalocskák mellett hűen követik a legfrissebb nyugati klubzenei trendeket, amelyek közt mostanság persze az EDM a nyerő, de nagyon előtérben van az újvonalas mainstream hiphop is olyan előadóknak köszönhetően, mint a BTS, a Jay Park vagy a Monsta X. Ha meg valaki a dallamosabb, cukika vonalra vevő, naná, hogy az is talál magának kedvenceket.
De nem csak zeneileg nagy az egyneműség, hiszen a szélsőségesen cool és trendi külsőségek, valamint az elképesztően látványos videók is bevett sémákat követnek, emiatt – és ellenére a rengeteg csapatnak – nagyon egységes képet mutat a színtér. Ami persze könnyen beszippantja a fiatalokat, főleg, hogy a hiperaktív online jelenléttel, a tévéműsorokkal, a csapatok körül forgó realitykkel feldolgozhatatlan mennyiségű tartalom képződik. És akkor még ezekhez jön a közösségépítő jelleg, az egyes bandák rajongói közti rivalizálással, a „mi másfajta zenét hallgatunk, mint a többség” összetartozással, a műfajokra kihegyezett bulikkal és a videókból ismert koreográfiákat előadó dance cover csapatokkal, no meg a nekik kiírt, megint csak kormány által pénzelt nemzetközi táncversenyekkel. És mindezt globális szinten kell elképzelni, Dél-Amerikától Európán át Ázsiáig, sok tízezres rajongói bázisokkal.
Diplo barátai és üzletfelei
De azért a mérete ellenére ez még mindig csak egy jól körülhatárolható nemzetközi szubkult maradna, ha nem lenne egyre több átfedés a mainstream zeneiparral is, amire legjobb példa a globális zenei trendekre mindig nagyon, karvalymódon odafigyelő Diplo és baráti köre, akik egyre szorosabbra fűződő kapcsolatot ápolnak a többek közt PSY karrierjét is egyengető YG ügynökséggel. Meg azon belül is a cég két nagy nevének számító Big Bang és 2NE1 tagjaival, akik közül az előbbi fő zeneszerzője, G-Dragon a nemrég megjelent új Baauer-albumon bukkan fel, miközben az utóbbiba tartozó énekesnő, CL újabban a Diplo-féle Mad Decent kiadó égisze alatt egyengeti tengerentúli szólókarrierjét. Hogy innen merre tovább? Egyelőre megjósolhatatlan. Voltak, akik már évekkel ezelőtt leírták a K-Pop-jelenséget, de pillanatnyilag sokkal inkább néz ki úgy, hogy hanyatlás helyett a műfaj egyre komolyabb szereplője lesz a nemzetközi zenei életnek.
Frank Olivér (SoundOfJapan.hu)
