Vintage Electronica Night: Belle Belle

2016.05.11. 11:15, Frontrecorder

Máus 21-én prezentálja a Recorder a kifejezetten a hetvenes-nyolcvanas évek elektronikus zenéinek szentelt Vintage Electronica Night bulit. Felvezetésként megkértük a tematikus este fellépőit, idézzék fel, nekik mit jelent ez a korszak: az 80 Strange Robots, DJ Mesterházy, Splatter és Galactic Jackson után Belle Belle flessbekkje következik.

A Belle Belle a dalszerző-énekes-multiinstrumentalista Nagy Bence egyszemélyes zenekara, amely 2011-ben tűnt fel első albumával, és unikális - kozmikusan emelkedett és melankolikus szintetizátorszőnyegekbe neoklasszikus zongorafutamokat, posztpunkos gitármotívumokat és elektropopos témákat beleszövő - hangzásvilágával egyből magára vonta a közönség, illetve a szakma figyelmét. Nem véletlen, hogy fellépett Zola Jesus, majd az M83 előtt is, koncertjei a zenéhez készült vetítéssel együtt a valóságból kiragadó audiovizuális élményt nyújtottak. A Belle Belle saját téridő-rendszerében a második album eseménye ugyan még várat magára (2014.ben adott ki utoljára egy új dalt), de a tudományok és a vizuális művészeti ágak iránt ugyancsak érdeklődő Bence nagyon is aktív, méghozzá több zenei síkon: készít remixeket (pl. Manoya, Jazzékiel), dolgozik klipeken és producerként más zenekarrok lemezein (mint Berriloom, Mayberian Sanskülotts, Felső Tízezer), továbbá két társával együtt viszi a Normafa Records kiadót. A Vintage Electronica Nighton pedig dj-ként válogat majd kedvenc korai elektronikuszenei felvételeiből.

Mit jelent számodra a vintage electronica?

Én nem tudom pontosan, hogy lehetne definiálni a vintage elektronikát, mert nekem elektronikus zenének számít minden, amiben túlnyomó többségben szintetizátorok vannak, és a hetvenes-nyolcvanas években ez elég jellemzővé vált nagyon sok zenekarban. Talán a Kraftwerk-jellegű zenéket lehet konkrétan elektronikus zeneként aposztrofolni a korszakból, mert szellemiségükben ezek állnak legközelebb a fogalomhoz, viszont engem ezek nem kötöttek le soha. Sokkal jobban vonzódtam az olyan, leginkább szintipop stílusba tartozó zenékhez a nyolcvanas évekből, mint például Desireless, Black vagy a Bronski Beat. Ami számomra nagyon megkapó az egész időszakot illetően az az - bár erről tapasztalatom nincs, de ez a benyomásom -, hogy olyan zenékre táncoltak az emberek, amikre akár sírni is lehetne.

Három kiemelt kedvenc a korszakból?

David Bowie/Pat Metheny Group: This Is Not America (1985)

Tökéletes példa a fent említett dologra - baromi szomorú táncos szám