A Tame Impala jött, látott és győzött. Kevin Parker formációja – ami lemezen szólóprojekt, koncerten váltakozó felállású kvartett vagy kvintett – a 2010-es évek elején berúgta a legújabb neopszichedelikus színtér motorját, kiadott két tökéletes korongot, majd most bátor váltással elkészítette harmadik, másképp elszállt kiadványát, a július közepén megjelent Currents című albumot. A pazar mesterhármast Németh Róbert személyes szűrőjén keresztül vizsgáljuk a friss Recorder magazin címlapsztorijában.
Személyes
43 éves vagyok ma (mármint nem most, amikor a kedves olvasó a cikket olvassa, hanem most, amikor a cikket írom). Életem legfontosabb zenekarait, eltekintve az otthonról hozott zenei örökségtől, az úgynevezett klasszikusoktól (a Beatles-től Bowie-ig, a Stones-tól a Pink Floydig) – ne legyen kétségünk efelől, mindenkinél így van – valahol 16 és 25 éves korom között ismertem és szerettem meg. A Smiths, a Depeche Mode, a U2, az Echo & The Bunnymen, az R.E.M., a Stone Roses, a House Of Love, aztán a Blur, az Oasis, a Supergrass, Beck, a Radiohead és az összes többi nagyjából azokban az években épültek be az alapértelmezett a zenekönyvtáramba, és azóta is ott vannak. Ezzel többek közt azt is szeretném mondani, hogy később is jönnek olyan zenekarok, amelyek ideig-óráig, hosszabb ideig és hosszabb óráig fontosak, olyan dalok és lemezek, amik bekerülnek a legfontosabbak közé, de olyan zenekarból már sokkal kevesebb akad – ahogy új barátot is nehezebben választ egy idő után az ember –, amiért egy harminc, na de pláne, harmincöt, negyven feletti rajongani kezd, beül mondjuk egy autóba, elmegy egy másik városba, lemegy esetleg egy egészen elképesztő és szürreális pincébe és életveszélyes körülmények között végigáll egy egyébként fantasztikus rockkoncertet.
Na, de persze nézhetjük onnan is, hogy igen, akadtak, akadnak ilyenek. Nézzük onnan.
Azok a zenekarok és előadók, amiket az elmúlt tizenöt évben szerettem meg úgy istenigazából, persze nem függetlenek azoktól, amelyeket még annak idején rajzolt fel az élet a tiszta lapra. Éppen ellenkezőleg. A Strokes-ban hallottam a Televisiont, a Patti Smith Groupot és a Ramones-t, az Interpolban a Joy Divisiont, a Gang Of Fourt vagy a Bunnyment, a Nationalben a Joy Divisiont, Neil Youngot és Leonard Cohent, az Arctic Monkeys-ban többek közt a Clash-t, a Smiths-t, vagy John Lennont. És akkor elérkeztünk a lényeghez: a Tame Impalában meg az 1966 utáni Beatles-t, a korai Pink Floydot, a barokkpopot, a pszichedelikus Becket, a Flaming Lips-t és még számos olyan zenei elemet, ami kiemelte az aktuális időből és időtlen kontextusba, praktikusan a legkedvencebb kedvencek mellé pakolta ezt az ausztrál zenekart.
Start (2007)
Azt a zenekart, ami nem is zenekar igazából, inkább Kevin Parker multiinstrumentalista-dalszerző-énekes egotripje zenekari burokba ágyazva. 2007-ben a Tame Impala Parker hálószobaprojektjeként indult, a zenész szólóban rögzített számokat pakolt fel a MySpace-re (zárójel: egészen elképesztő, hogy még tíz év sem telt el azóta, akkor a MySpace volt a minden, a tuti, az istenkirályság, ma pedig már nyoma sincsen), majd amikor egy év múlva lemezkiadói szerződést írt alá, akkor rekrutált maga mellé két zenészt, a basszusgitáros Dominic Simpert és dobos Jay Watsont (kettőjük közül már csak az utóbbi tagja a zenekarnak). Ebben az évben jelent meg a Tame Impala bemutatkozó kiadványa, egy cím nélküli EP, amit Parker majdnem egyedül, Watson társaságában vett fel.
Innerspeaker (2010)
Ezt az EP-t még nem hallottam a megjelenése idején, a két évvel később kijött bemutatkozó Tame Impala-nagylemezt, az Innerspeakert viszont már igen, bár ami azt illeti, ekkor még nem esett le a tantusz, hogy ezt a zenekart nagyon fogom szeretni. Pedig az Innerspeaker igen jó lemez, nem véletlenül szerette egyszerre a New Musical Express és a Pitchfork is és kapta meg a Rolling Stone-tól az év lemezének járó elismerést. Tényleg úgy szól, mintha valamikor a hatvanas évek legvégén vették volna fel, Pink Floyd-os, hendrixes, beatles-es, viszont amitől igazán izgalmas, az a végeredményt mégis jelen időbe helyező finom distinkció, amit előre kiszámolni nem, legfeljebb érezni lehet. Ezt talán már leírtam egyszer. Nem baj, érdemes többször is rögzíteni, ez a Tame Impala lényege. Gyakorlatilag ezt a lemezt is Parker vette fel önmagában, turnéfelállásának tagjai csupán epizódszerepet játszottak, ám ebből nem fakadt semmilyen feszültség, hiszen abban a zenészközösségben, amelynek Parker is tagja volt, mindenkinek megvolt a maga kis projektje, zenekara, külön bejáratú agymenése. „A Tame Impala csak egy szelete annak a nagy zajcsinálásnak, ami a baráti körünkben megy” – nyilatkozta a zenész már később, 2012-ben. A felvételek egy része meglehetősen romantikus körülmények között, egy nyugat-ausztráliai, tengerparti kilátással rendelkező házban zajlott, ahol néha elment az áram, és ilyenkor egész rögzített elemek vesztek el. A munka Parker házában folytatódott: „az, hogy elmenjünk egy menő stúdióba, ahol valami idegen megfejti, hogyan hangszereljük a dalainkat, meglehetősen abszurdan hangzik”, mondta Parker. A keverésbe ettől függetlenül azért bevontak egy ismert arcot, Dave Fridmannt, a Mercury Rev basszusgitárosát, aki producerként akkor már túl volt kismillió munkán, többek közt a Flaming Lips és a Mercury Rev több albumán, vagy a Tame Impalának ugyancsak példát mutató MGMT Oracular Spectacular című lemezén.
Lonerism (2012)
Az a bizonyos tantusz a következő lemeznél esett le nálam. És valószínűleg nem csak nálam, hanem a fél világnál, és persze főleg olyanoknál, akik az Innerspeakert talán nem, viszont az áttörést jelentő, a globális ingerküszöböt átütő 2012-es Lonerism című albumot már hallották. A Lonerism az Innerspeakernek nem csak címében rokona, hanem tematikusan is folytatása – mondjuk azt, hogy őrültebb, színpompásabb, még pszichedelikusabb, nagyobb szabású, nagyobbra hangszerelt nagytesója, amelyen a gitárok mellé betolakodtak a szintetizátorok (és ez a betolakodás igen jót tesz a lemeznek), és amelyet Parker gyakorlatilag ismét egyedül vett fel és gondozott producerként. Ekkor is Jay Watson volt az egyedüli hangszeres közreműködő, oké, Parker friss barátnője, Melody Prochet francia dalszerzőnő – róla majd a cikkhez tartozó későbbi írásban – egy dalban szöveget mond, Dave Fridmann pedig ismét kapott mixing kreditet. A dalok és a felvételek egy része hazai pályán, Perth-ben készült, míg a lemezanyag – amelyről az Elephant vagy a Feels Like We Only Go Backwards című számok a maguk fura módján slágerek (reklám- és filmbetétdalok) is lettek – másik fele Parker új otthonában, Párizsban állt össze.
2012 LEGJOBB ALBUMA A RECORDER SZERINT IS A LONERISM LETT.
Élőben
Ennek a lemeznek a turnéján, 2012 októberében láttam a zenekart először, Bécsben egy egészen elképesztő helyszínen, a bécsi metró egyik szerelő- vagy mellékalagútjából átalakított föld alatti klubban, a hosszú, csőalakú Fluc-ban, ahová közel 400 tini és huszonéves (meg néhány senior kategóriás) zsúfolódott be – hát persze, ekkor már jóval többen akarták látni az új menő arcokat, mint két évvel korábban, amikor a zenekar az egészen kicsi (mondjuk 150 fős) B72-ben lépett fel. Ez a koncert, magán a koncertélményen túl azért is volt igen hasznos, mert amikor Parkerék egy évvel később a Szigeten, az óriási A38 sátorban léptek fel, már szak- és beavatott módjára magyarázhattam el barátaimnak, hogy nem, nem a hangosítás szar, hanem ez a zenekar tényleg ennyire hihetetlenül visszhangosan, széttekerve, az érthetetlenség határán szólal meg a koncerteken, és hogy az énekhang többnyire nem véletlenül szól széteffektezve, valahol hátul, belül, alul a mixben, néhol úgy, mintha csak egy hangszer lenne a sok közül. Hogy ez a zene élőben így akar szólni, így akar hatni. Ez utóbbi fellépésen, mármint a Szigeten, viszont már nem állt a színpadon az a basszusgitáros, aki Bécsben még igen – a Paul McCartney-féle, hegedű alakú Höfnert pengető Nick Allbrook ekkor már saját zenekarának, a Pondnak szentelte minden idejét, és ezt igen jól tette (de erről is egy másik cikkben majd).
Currents (2015)
Persze mi másra akarna kifutni ez a cikk, mint hogy most pedig megérkezett az idei év egyik legjobban várt nagylemeze, a Tame Impala Currents című albuma. Az ausztrál zenekar első olyan nagylemeze ez, amelyet a nemzetközi zenei közvélemény már kétségkívül létező elvárásokkal fogad, és a helyzet az, hogy a meglepetés csak azért kisebb, az elvárások csak azért esnek puhára, mert a zenekar az elmúlt hónapokban már új dalok bemutatásával adagolta a változást. A változást, ami egyébként a modern popkultúra egyik filozófiai fétise: Changes, énekelte David Bowie, és számtalanszor transzformálta magát pályafutása során, ahogyan Bob Dylan is ezerszer váltott alakot és hangzást és ideológiát, és Lou Reed is Transformernek nevezte el egyik legfontosabb lemezét. A Blur 1997-ben kivégezte a britpopot és új irányba indult, 2000-ben a Radiohead az egész világot megdöbbentette azzal, hogy az OK Computer után egy elektronikus-experimentális albumot hozott ki Kid A címmel. Ez utóbbi, ha nem is teljesen pontos előkép, de legalábbis hasonló ahhoz, ami most történt a Tame Impalával, mely az új lemezen a gitárokat gyakorlatilag majdnem teljes egészében lecserélte szintetizátorokra, elektronikára, sőt a kulcshatások közé is beengedte a funkot, a diszkót, a szoft-rockot és a nyolcvanas évek szintis popzenéjét.
Az persze sejthető volt, hogy merre kalandozik Kevin Parker. Tavaly kirakott a netre egy Michael Jackson-feldolgozást, koncertezett egy AAA Aardvark Getdown Services nevű alkalmi funk-projekttel, s három dal erejéig szerepelt a csúcsproducer-dalszerző, Mark Ronson Uptown Special című idei lemezén. Szerinte persze azért többről is, meg másról is van szó: „A Tame Impalának mindig is alapeleme volt a grúv. Sosem írtam olyan számot, amire ne lehetne táncolni, vagy legalábbis mozogni, bármi is legyen a különbség a két dolog között. Hallottam, hogy többen azt állították, ez egy tánczenei, kluborientált lemez lesz, de igazából csak a Let It Happen az a dal, amiben az ilyen irányú fantáziáimat kiéltem. Azt azonban nem mondanám, hogy a lemez többi része is ilyen – kicsit sem az. Ugyanakkor utálom azt mondani, hogy a lemez ilyen vagy olyan – szeretem, ha az emberek maguk hoznak ítéletet” – nyilatkozta a zenész az Uncut magazinnak. És hát igaz is: ez az önéletrajzi ihletettségű, Parker francia barátnőjével való szakítását dokumentáló, egyben erősen filozofikus, az átalakuló zenei arculat mellé a változás, átváltozás, átalakulás természetéről elmélkedő dalokkal teli album sokkal több (értsd: sokkal színesebb, árnyaltabb, összetettebb) annál, mintsem hogy egyszerűen besoroljuk „szintis lemez”-nek. Az emlegetett, maratoni hosszúságú, elképesztő váltásokkal tagolt, mégis végig lüktető, albumnyitó Let It Happen már megadja az alaphangot, de ugyanilyen perfekt és emblematikus a nyolcvanas évek popzenéjét megidéző The Moment és Yes I’m Changing (előbbiről nem tud nem eszünkbe jutni a Tears For Fears Everybody Wants to Rule The World című klasszikusa), a hatvanas évekbeli Motown-dalokat és nyolcvanas évekbeli amerikai popszámokat egyszerre idéző, ’Cause I’m A Man – ami jó eséllyel a Tame Impala eddigi legnagyobb bombaslágere lesz (a rádiós sikerdal-státuszt is megelőlegezzük) –, vagy a klasszikus diszkó- és (az azokat aktualizáló) Daft Punk-hatásokat le sem tagadó The Less I Know The Better. De összességében is nagyszerű album ez – nem biztos, hogy könnyen adja majd magát azoknak, akiket lenyűgözött az első két Tame Impala-korong hangzása; nekem például negyedik hallgatásra, egy balatoni hazavonatozás közben, valami giccses naplemente közben esett le, hogy, hát persze, ez ugyanaz másképpen. Sőt.
Németh Róbert
a friss Currents album:
a 'Cause I'm A Man klipje:
a Let It Happen élőben a Conan O'Brien Showban:
