Christopher Owens: A New Testament (lemezkritika)

Az egykori Girls frontembere, Christopher Owens elkészítette második szólólemezét, ami nem csak címével utal új kezdetre. Az A New Testament dalaiban ott rejtőzik az egyik legtehetségesebb kortárs dalszerző.

Kiadó: Turnstile / Caroline

Megjelenés: 2014.

Stílus: gospel-country-pop

Kulcsdal: Never Wanna See That Look Again

Christopher Owens történetét régóta követjük, főleg azért, mert neki valóban van története. Egy utazó szektával élő családba született bele, testvére kétévesen tüdőgyulladásban meghalt, mert a szekta nem engedélyezte a hagyományos orvosi ellátást. Aztán tíz éves koráig ezzel a szektával (és anyjával, a szülők elváltak) végigutazták Ázsiát, majd Európa nagy részét, végül 16 évesen lépett (ki) le, Szlovéniából repült Texasba, ahol évekig ismerkedett a valós élettel, mire San Franciscóba költözve végre dalokat kezdett írni – és persze közben találkozott a drogokkal is. Girls nevű zenekarával 2008 körül aztán gyorsan ismertté vált, ami nem is csoda, bámulatos dalok sorát kezdte ontani. A Girls viszont meglepő módon (két lemez és egy EP után), karrierje csúcsán 2012-ben feloszlott. Owens – múltja alapján nem meglepő módon – zűrös figurának tűnt, annak az ártatlan szemű szőke fiúnak, akivel bármi megeshet legközelebb, és ezek alapján inkább váratlan volt, hogy semmi borzalmas nem esett meg vele.

Kiadott egy a korábbi dalaihoz képest gyengébb első szólólemezt (Lysandre címmel 2013-ban, aminek az anyagát még a Girls idején írta egy nagy szerelemről), sokkal józanabb, optimistább interjúkat adott, mint korábban és gyorsan elkészítette második, saját nevén kiadott albumát is. A második Girls-lemezhez (Father, Son, Holy Ghost) hasonlóan ennek is vallásos címet adott, de az A New Testament a nyilvánvaló saját újrakezdésére is utal. A tavalyi Lysandre még egy múltbeli termék volt, egy a szervezetből – a továbblépéshez szükséges – kötelezően kiadandó anyag (ráadásul barokkos progresszív folkja is különös, bár koherens stíluskaland), a mostani meg az igazi első szólólemez, tele önéletrajzi, vallomásos elemekkel (még halott testvérének is szól egy dal). Zeneileg jóval közelebb a Girls-megszólaláshoz, bár a countrys-gospeles-powerpopos dalokból hiányzik az egykori zenész- és producertárs, JR White cizelláltsága. A szerzemények viszont egyértelműen újra a nagy(ban gondolkodó) szerzőt mutatják, aki mintha Gram Parsons híres hatvanas-hetvenes évekbeli eszméjének – a Nagy Kozmikus Amerikai Zenének – azaz a soulnak, folknak, countrynak, bluesnak, gospelnek a modern összegyúrásán ügyködne. Az összes elem persze még nincs együtt, és Owens hatalmas szívű, őszinte (halkan, sokszor szinte suttogva énekelt) szerzeményeiben akad bőven banális szentimentalizmus is, de a legjobb számoknak a hallgatása közben nem lehet nem arra gondolni, hogy ez bizony az olyan különc géniuszok szintje, mint Evan Dando vagy Michael Head.

8.5/10

Dömötör Endre

a lemez teljes egészében: