"Határozottan érezni a fogékonyságot" - Nun András (Ultrahang Fesztivál)-interjú

Négy év kimaradás után, szeptember 28. és október 5. között ismét megrendezik az Ultrahang Fesztivált, az új utakat kereső modern zenék egyetlen nemzetközi merítésű és rangú seregszemléjét. A nonprofit alapon, pályázati támogatásokból szervezett, a zenei felfedezésekre nyitott közönséget megcélzó fesztivál lelke és alapítója Nun András, vele végeztünk Ultrahang-vizsgálatot.

- Honnan jött az ötlet, milyen indíttatásból született meg a fesztivál?

- Nem nagyon voltak olyan rendezvények, ahol jól éreztem volna magam, ahol a zene a megérdemelt figyelmet kapta volna, és ahol nem a műfaji gettókra és az ő zárt közönségükre lehetett számítani. Bíztam benne, hogy vagyunk többen olyanok, akik nyitottak a zenei kalandokra és a kultúrát, így a zenét is tudatosan fogyasztják. A kortársaim többsége, akikkel elkezdtem zenét hallgatni, 30 évesen fásultan legyintett, hogy nincsenek már jó zenék. Én pedig tudtam, hogy ez nincs így, és nem akartam lustaság miatt felhagyni azzal, ami talán a legtöbbet adta nekem az életben: a zenei örömök felfedezésének élményét.

- Voltak előtted követendő példák, minták?

- Voltak, persze. Amit a nyolcvanas évek végén, kilencvenes évek elején Szabó Gyuri csinált a Pecsában. A Szünetjel vagy Nagy Fül Fesztivál olyanok, amik fontosak voltak. A legnagyobb inspiráció azonban az 1999-es bécsi Phonotaktik fesztivál volt, ami egyébként mindössze két kiadást élt meg. Azóta pedig nagyjából, velünk együtt, tucatnyi fesztivált indult Európában, és az, amit ők csinálnak évről évre folyamatos inspirációt jelent.

- Mennyire van az UH Fest mögött népnevelő/ízlésformáló szándék?

- Valamennyire nyilván van ilyen szándék. De fontosabbnak érzem azt, hogy adhatunk, megoszthatunk olyan élményeket, amik bennünket már boldoggá tettek. Inkább tehát a megosztás az, ami motivál. Legyen mindenki annyira boldog, mint amennyire mi azok voltunk, amikor kijöttünk egy koncertteremből vagy klubból fél évvel korábban.

- Az Ultrahang programja mindig nagyon komoly kurátori munka eredménye. Mi alapján válogatjátok össze a fellépőket?

- A programba úgy lehet bekerülni, hogy valaki meghat minket azzal, amit a színpadon csinált itt vagy ott. Tehát elsődleges a személyes élmény. Rendszeresen járunk külföldi, a velünk azonos értékeket valló fesztiválokra. 2006-ban alapítói voltunk a ma már több tucatnyi nemzetközi fesztivált tömörítő ECAS, illetve ICAS hálózatnak, az ő tapasztalataikra, továbbá a barátaink tippjeire is bőven hagyatkozunk. Máskor pedig nagyon hiszünk abban, hogy a lehetőség, amit adunk, fontos lehet, inspirációt jelent egy bizonyos előadónak az előrelépésben, művészi fejlődésben. Tehát meghívjuk őket, mert látunk egy szikrát. Ez utóbbi nyilván a magyar fellépőkre vonatkozik. De van olyan, nem is egy külföldi fellépő, akit egy UH-s fellépés indított el. Pawel Kulczynski 2007-ben járt nálunk egy workshopon, akkor kezdett igazán komolyan zenélni. Volt benne tűz, ajánlottunk más fesztiválokra. Tavaly már az Unsound sem sem tudta megkerülni Wilhem Bras-t, kivitte New Yorkba is, és most nálunk is játszik majd. Thanasis Kaproulias pedig 2003-ban, mint néző jött hozzánk Athénből. A fesztivál után elkezdett zenélni, majd nálunk játszott először a Novi Sad projektjével. Ma már a Touch adja ki.

- Mit tartasz eddig a fesztivál legnagyobb eredményének?

- Azt, hogy van egy több száz főből álló közönségünk. Emberek, akik értik, hogy mit akarunk, akik figyelmesek, nyitottak és kedvesek. A művészet nem létezhet értő, de legalábbis kíváncsi és figyelmes közönség nélkül. Ez nekünk adott. A többi kevéssé múlt/múlik rajtunk, hiszen sok jó zene van, és egy fesztiválhoz – a közönségen túl – már csak ez kell.

- Melyiket tartod a legsikeresebb UH Festnek és miért?

- A 2005-öst. Mindennap más helyszínen rendeztük, ami komoly szervezést igényelt és erőfeszítést a közönség részéről. A zenék hangulatához tudtunk helyszínt választani, és rendes költségvetés mellett meg tudtuk mutatni, hogy mi többet gondolunk a világról mintsem hogy beszorítsuk magunkat egy laptop mögött álló embereket felvonultató kísérleti elektronikus fesztivál skatulyájába. Persze van egy elég szigorú esztétikai kritériumrendszer, ami vezet minket, de ezen belül sokféle műfaj, nagyobb zenekarok is és sokszínű hangstratégia meg tudott jelenni egy fesztivál keretében. Idézek: “az élő zene mindig vizuálisan drámai művészet” - abban az évben sok ilyen bemutatására lehetőségünk volt. Az idei fesztivált az akkori költségvetés 15 százalékából szervezzük.

- Mennyire nehéz összehozni a fesztivált, mi(k) jelenti(k) a legnagyobb akadályt?

- Nyilván baromi sok munka, de aztán arra gondol az ember, hogy semmi más, mint akart kérdése. Természetesen pénz nélkül nem megy, azt pedig apránként kell összeszedni. Szerencsésebb országokban egy ilyen fesztivált vagy egy kulturális intézmény, vagy egy állam, vagy egy város által támogatott nonprofit szervezet visz. Mi pedig nem vagyunk finanszírozott intézmény és az állam vagy a város sem támogat bennünket. Még egy, a közönség számára ingyenes koncert is pénzbe kerül. Szóval a pénztelenség a legnagyobb akadály. Ugyanakkor, mivel önkéntesen visszük a fesztivált, meglehetős szabadságunk is van, nagyon kevés kompromisszumot kell kötnünk.

- Hogy látod, a közönség (fogékonysága) mennyit változott az első fesztivál óta?

- Határozottan érezni a fogékonyságot, ám a műfajok közti átjárást nehéz elérni. A zene, a zenei műfajok identitásképzők, márpedig személyiséget, identitást nehezen váltanak az emberek. A legnagyobb feladat, hogy a zenehallgatás tudatos művészi élvezetet jelentsen és ne identitásépítő eszköz legyen.

- Hogy látod, hová, mennyit fejlődött az első fesztivál óta a hazai experimentális zenei színtér/kultúra?

- Szerintem pezseg. Az elmúlt pár évben született itthon akár tucatnyi olyan produkció, amely érdeklődésre tart számot külföldön is, egyszerűen azért, mert van egy erős koncepciójuk, és komolyan gondolják a hangokkal való foglalkozást. A zenét nem szórakoztatóipari terméknek, hanem művészetnek tekintik és önkifejezésként élik meg. Nem a sémák érdeklik őket, kreatívok, ösztönösek, élvezetes, amit csinálnak: 12z, The Stanley Maneuver, Bartha Márk, Carla Under Water, bhzsolt, Ateuqram, Asio Otus, Buster Keaton, Lanuk. Elsősorban az ő felszínre hozásukról szól az UH Demo és az ahhoz kapcsolódó UH Fest On Tour sorozat, amelynek keretében Pozsonyba, Bécsbe, Ljubljanába és Berlinbe vittünk ki már eddig is fellépőket. Novemberben megyünk Kijevbe három magyar fellépővel. 2015-ben, pedig egy 16 külföldi fesztivállal összehozott, EU által támogatott projektnek köszönhetően viszünk magyarokat szerte Európába. Szóval pezseg az itthoni színtér, de vannak nálunk jobban teljesítők, ha belegondolok, a környező országok mindegyikében. Ez főként a tudatos állami szerepvállalás kérdése. És ne keverjük ide a támogatott nyári fesztiválokat, azok mégha közvetítenek is kulturális, zenei értéket, elsősorban üzleti vállalkozások. És nyilván korlátos, hogy mit lehet bemutatni napsütésben, szabadtéren, a vidámpark és három másik színpad szomszédságában. Ezek a rendezvények elsősorban nem a zenehallgatásról szólnak. Vagy gondoljunk bele, mennyi támogatást kap egy olyan, már régen lezárt zenei repertoárt ismétlő intézmény, mint a magyar állami operaház. Az új zene nem fontos. Pedig nem kellene sok, ez a szcéna mindenütt nagyon kicsi, - egy két fesztiváltól eltekintve, és hogy ott miért, annak számos oka van – ezek nem vonzanak tömegeket. Szóval csak egy kicsi odafigyelés és támogatás kellene, de itthon még ez sincs meg. Máshol meg legalább egy kicsi van. 

- Az UH Festek sorában kimaradt négy év, azt is lehetett hallani, hogy feladjátok. Mi volt a szünet oka és mi kellett a visszatéréshez?

- Lehet, hogy kívülről úgy tűnhetett, feladjuk. Nyilván egy ilyen több hónapos előkészítő, majd intenzív egyhónapos munka után az ember kimerül, és legtöbbször a soha többet posztfesztivál fáradság vagy üresség érzés tör az emberre. Nem lehet elképzelni, hogy akkor hogyan jöhetnek a nem fesztiválos hétköznapok. És mégis, az első alkalom, amikor egyből azt éreztem, hogy na, akkor jöhet a következő, az 2010-ben volt. És erre nem kaptunk támogatást a pályázatunkhoz. Majd újra nem. Aztán 2012-ben jött Kiss Gergőtől az ötlet, hogy tartandó a lelket magunkban és a közönségben, indítsuk el az UH Demót. (Egyébként a mostani fesztivál mottója, az A New Kind Of Joy is az ő szüleménye.) Ez aztán tényleg csak akarat, 30 telefon és 100 email kérdése. A közönség támogatása, a fantasztikus felfedezések sokat jelentettek abban, hogy akkor nincs megállás. Azt hiszem, ez támasztott fel bennünket. Illetve, hogy 2005 után újra összeálltunk a Trafóval. Ha ők nincsenek, akkor most nincs fesztivál. Velük szerettünk volna legalább egy napot. Aztán lett belőle nyolc, megnyertünk még más partnereket, támogatókat. És még nagyon fontos változás, hogy Rónai András – kétgyerekes apai szabadsága után – visszatért, az unokaöcsém, Bertók Márton pedig átvette a grafikai és webes ügyeket, és fantasztikus munkát végez. Illetve hívásunkra csatlakozott hozzánk Puskár Krisztián a Küss Mich-től, neki nem csupán jelentős szervezői tapasztalata van, hanem azonos értékeket is képvisel, rövid úton szellemi társunkká is vált. Így öten mintha a kezdetektől együtt lennénk.

- Ajánlj három fellépőt az idei programból!

- Külföldieket mondok, mert a magyarokat úgyis mindenki meghallgatja. Ugye? Élg - október elsején a Mikában. Nem gyakori, hogy a kísérletinek nevezett elektronikus zenei szcénában valaki az énekhanggal, a saját hangjával is dolgozzon. Amit ő csinál, az meseszép. Wilhelm Bras - október 3-án a Toldiban. Eksztatikus tempójú tánczene saját építésű analóg eszközökön. Ha elkap, akkor legfeljebb egy órát bírod. Egyébként ő is. Janek Schaefer - október 4-én a Trafóban. Három éve várom, hogy elhozhassuk. Az egyik legynagyobb hangélményem, egy dráma. Átmegy rajtad, mint egy úthenger, kimossa a testet, lelket. Elemes rádiók vs 20 ezer watt hangerő.

Az Ultrahang Fesztivál részletes programja itt, Facebook-eseményoldala pedig itt