A totálisan megosztó, de megkerülhetetlen 100 gecs anything goes etosza a hyperpopot igyekszik új alapokra helyezni, ahol már karnyújtásnyi távolságba kerül a mainstream is. 10,000 gecs című új albumuk ígérete nem kevesebb, mint hogy tízszer jobb az előzőnél. Ez a cikk először a Recorder magazin 103. számában jelent meg.
Helyszín: óvoda meghatározhatatlan korúaknak
A 10,000 gecs nyitódala nem árul zsákbamacskát, a Dumbest Girl Alive igazi statement: egy olyan óvodai buliba tévedtünk, ahol a lurkók épp megtalálják apu és anyu sum 41- és blink 182-lemezeit, hogy a Hupikék törpikék Törparty! számai közé keverve a skate punkot veressék napszálltáig. Félreértés ne essék, a végtelenített óvodai buli a mindennapi betevőnk, amit úgy hívnak, internet. Természetesen ez alól kivételt képeznek azok a képmutató entellektüellek, akik teljes meggyőződéssel hazudják, hogy fogalmuk sincsen róla, mi volt az ice bucket challenge, mi fán terem a deinfluencing, illetve sosem látták a kék-fekete vagy arany-fehér ruhát, ha pedig doge-ról olvasnak, Velencére gondolnak.
A 100 gecs szerzőpárosa nem kíván effajta entellektüelnek látszani. Laura Les és Dylan Brady céljai között nem szerepel a nyárspolgári élet kiszámítható mocsarának megtapasztalása – hiszen ott van az az ingeráradat, ahol a valóság és a kreatív fikció között több árnyalatot találnak, mint egy Pantone-skálán. Ezek az árnyalatok adják ki a 10,000 gecs anyagát, 28 perc mémifikált borzongást, amit kizárólag számító intelligencia képes létrehozni. Eljátszhatunk annak a gondolatával, hogy valamelyik éppen hypeolt AI-alkalmazásba dobálunk annyi inputot, amiből a 10,000 gecs számai építkeznek. A hipotetikus eredmény nem több szórakoztató AI-hallucinációk soránál, pedig a mesterséges intelligencia megdolgozott érte, hogy értelmezhető legyen, amit kiad. Az alkotói folyamat hasonlóságaira viszont ez a hatásvadász gondolatkísérlet képes lehet rávilágítani: a 100 gecs a referencialitás eltörlésével szerez zenét. Minden “olyan, mintha…”, de a mondatot immár nem tudjuk befejezni, mert minden olyan, mintha a knowyourmeme-ről és a TikTokról kerülne elénk – minden inputot vagy százezren megrágtak és kiköptek már, mire a 10,000 gecs elkészült.
Miután a 2019-es 1000 gecs című albumot szétszedte az internet közönsége, majd’ két év vergődés következett Les és Brady alkotómunkájában. 4000 sample-t sikerült egy tucatnyira redukálni, mielőtt azokat is kidobták volna, hogy teljesen új inspiráció után nézzenek – ijesztő belegondolni, hogy a 10,000 gecs akár szó szerint értendő is lehetne, ha nem működne az a bizonyos számító intelligencia, ami a Hollywood Girl vagy a Doritos & Fritos tökéletesre csiszolt szemetét alkotja meg.
Ahol ilyen töménységben és látszólag keresetlenül folyik egymásba a mememe autotune-olt ska-glitchcore egyvelege, a Frog On The Floor bárgyú gyerekdal regisztere, a The Most Wanted Person In The United States eurosláger hangzása, ott egyetlen kérdés marad: hogyan jutottunk idáig?!
Hiperfókuszált, hiperfragmentált
A rácsodálkozásnak nyilván semmi keresnivalója itt. Társadalomtudósok, neurobiológusok és komolyan vehető újságírók már évek óta írnak többé-nagyjából egybevágóan aggodalmas hangvétellel a közösségi média által kiváltott figyelemhiányról: a telefonjaink végtelen ingergazdagsága töméntelen és rendkívül intenzív kontextusváltásra ösztökél minket, még úgy is, hogy a szociális média appok arra vannak optimalizálva, hogy minél több időt töltsünk rajtuk. A több és több idő eltöltésének záloga pedig az, ha az ezekben az appokban fellelhető tartalom valamilyen reakciót vált ki a közönségéből. A figyelem- és reakció-gazdaság karneváli hangulata ez, ami természetesen a zenében is visszaköszön.
Színrelép tehát a hiperpop, a figyelemhiányos állapotból kilépő, a műfaji határtalanságra hiperfókuszáló műfaj. Ami a 2010-es évek elején a Gartner trendkutatásaiból aggasztóan kirajzolódó hiperfragmentáció volt, azaz a bevett szubkulturális csoportok felbomlása és az egyéni preferenciák és érdeklődési körök által uralt kulturális látkép létrejötte, azt a hiperpop képes egyszerűen félresöpörni. Nincsenek műfaji konvenciók vagy kódok. Csak az van, amit éppen elénk dobott az internet.
Amit az értő közönség eddig bornírtnak talált, az hirtelen a saját értékén létezik, a mulatós ritmus sem nem jobb, sem nem rosszabb. A hiperfragmentáció fogalmának megjelenése nagyjából egybevág a hiperpop lassú felemelkedésével. A 2010-es évek útkeresése és transzfúziói a popban nagyjából ide vezettek, egészen pontosan egy 2019-ben a Spotify-on feltűnt playlisthez, ami csokorba fog egy halom előadót: a PC Music, Charli XCX, Elko, SOPHIE Nagy-Britanniában, Caroline Polachek és a 100 gecs a tengerentúlon ugyanazt a krónikus dallamtapadást okozó, töménységgel támadó műfajt képviseli.
Az addiktív beatek, az autotune gyakori és szándékosan túlzó használata és a hatásvadász gagyiság lebilincselő elegyet alkotnak. Amivel a 100 gecs kiemelkedik, az a szándékoltan random benyomást keltő munkamódszer – nem könnyűkezűnek tűnik ez a zene, hanem azt próbálja elhitetni, hogy a szerzőinek tényleg minden mindegy. Természetesen ennek az ellenkezője igaz, hiszen hogyan dobna el valaki cirka 4000 alapot, hogy aztán mindent újraépítsen?
Önmegsemmisítő irónia
A 10,000 gecs őrületében azt a csodálatraméltó, hogy ez az anyag csalhatatlan pontossággal talál el egy pszichológiai metszetet. Pont mint azok a jól megkutatott insight-ra épülő reklámok, amiket aztán annyira szeretünk gyűlölni, hogy aztán minden rokonunknak, barátunknak és üzletfelünknek elküldjük.
Ezt a 28 percet nagyjából négyszer kellett végighallgatni ahhoz, hogy a teljes elbizonytalanodás beálljon: komolyan lehet venni ezt a cuccot? Esetleg: komolyan kell venni?! Ami elsőre, másodikra ironikusnak hat, mint a ronda teniszcipők és a kilencvenes évek síkabátjainak visszatérése az utcai divatba, az harmadszor már csak határeset, aztán már el is lehet engedni az elvárásokat és az értékítéletet is.
A figyelemreméltó truváj az irónia teljes felszámolása: Les és Brady semmi mást nem csinál, csak abból dolgozik, ami egy adott pillanatban érdekesnek és tetszetősnek tűnik, és amit aztán reflexió nélkül el lehet dobni valami másért. Hiszen mindig van másik. A 10,000 gecs esetében ez a grandiózus, stadionokat is kitölteni képes beat és a skate punk/thrash metal okos bemásolása az album szövetébe. Ebben a mixtúrában már ott van egy potenciális sláger a számok között – nem mintha lenne még jelentősége, hogy valamit a rádió is játszik, ha a YouTube, Spotify, TikTok aranyháromszögében milliárdos hallgatottságra is szert lehet tenni pillanatok alatt. Ahogyan Caroline Polacheck meghozta azt a döntést, hogy egy kisebb, önszelektáló közönségnek játszik, úgy a 100 gecs éhsége és ambíciója most vált nyilvánvalóvá: Laura Les és Dylan Brady aktívan kívánja alakítani a popkultúrát, és ehhez már semmi szükség kimunkált, karizmatikus jelenlétre vagy a profizmus álcájára. Elég azt hinnünk, hogy csak játszanak az ovis buliban.
szerző: Selmeczi Nóra
