A Recorder tizenkilencedik számának címlapsztárja a 22 éves Angel Haze, az alig két-három éve feltűnt rapper-énekesnő, aki könnyen töltheti be női Eminem státuszt a hiphopban, sőt, akár még Lauryn Hill utóda is lehet.
Hit, elhivatottság és akarás – a siker fontos hajtóerői. És Angel Haze-ben 110%-on van mindhárom. Deklarált célja, hogy sztár legyen, ikon, hogy elérje azt a szintet, ahol két legnagyobb példaképe és mintája, Nicki Minaj és Eminem áll – sőt, még magasabbra jusson. Későbbi interjúkban kijelentette, azt szeretné, ha rocksztárként tekintenének rá, nem rapperként, meg hogy ő a legjobb és senki nem érhet a nyomába. "Én irányítom New Yorkot” – hirdeti ellentmondást nem tűrő hangon a New York című számában.
Ez a kérkedő magabiztosság és kőkemény céltudatosság részben gyerekkori elfojtásokból fakad. Az afrikai és cherokee indián felmenőkkel bíró Haze Raykeea Angel Wilson néven Detroitban született katonai családba, szülei egy zárt közösséget alkotó, szektaszerű pünkösdista keresztény felekezet tagjai voltak, amelynek előírásait követve bigott vallásos és konzervatív neveltetést kapott; egyebek mellett tilos volt ékszert hordania, randiznia és popzenét hallgatnia. A korlátok és kényszerek okozta frusztrációt írással vezette le, elkeseredésében egyszer búcsúüzenetet is írt a tervezett öngyilkossága elé, de szerencsére erre nem került sor, mert a családot kiközösítették a felekezetből. New Yorkba, Brooklynba költöztek, Angel pedig végre szabadon falhatta a zenéket. Folytatta az írást, majd a suliban egy barátja biztatására kezdett el rappelni. Mivel nem találta a helyét az iskolában, magántanulóként folytatta. Otthon persze volt egy csomó üres órája, és folyton a neten lógott: elküldte a fotóit modellügynökségekhez nonstop Twitterezett (ez ma is jellemző rá), ráénekelt-rárappelt slágerekre és ezeket feltöltött a YouTube-ra, ahol emellett tini self-help gurunak is felcsapott.
A videomegosztón fedezte fel a későbbi menedzsere, aki egy évig gyúratta az akkor már abszolút céltudatos, sikerre éhes Haze zenéjét, mielőtt kijö(hete)tt volna az igazi bemutatkozás, a Reservation mixtape 2012 júliusában. És ez a minimalista, bounce hiphop/bass music alapokra fektetett anyag tényleg olyanra sikerült, amire muszáj volt felkapni a fejet: Haze teljes erőbedobással és lehengerlő magabiztossággal lép a színre, és megsemmisítő battle rapekkel teszi nyilvánvalóvá – "nem engem kell tökélyre fejleszteni, hanem engem kell példaként követni” – szúrja oda a trapesen ciccegős Wekin’ Girls-ben –, hogy győzni jött. Tessék, a lány, aki gyerekkorában teljes kontroll alatt volt, most maximálisan a maga ura, és ő akar diktálni a placcon.
Haze helyfoglalása sikeres volt: pár hét múlva már nagy kiadók versengtek a kegyeiért. Végül a Universal mellett döntött, kizárólag gyakorlatias alapon, a statisztikáik és sikermutatóik tanulmányozása után, a számára legkedvezőbb szerződési ajánlatra igent mondva. A kiadó gyorsan, október elején kihozott a Reservation-ről négy számot a New York EP-n, ami az Azealia Banks-szel vívott szájkarate, majd diss track oda-visszavágó révén kapott nagy visszhangot (az egymásnak feszülés onnan indult, hogy Banks beszólt, ne newyorkozzon az, aki nem született New York-i, mint ő), de a következő EP-jére már az egész világon felfigyeltek. A Classickon Haze hat számot dolgozott át saját szöveggel, köztük Eminemtől a Cleaning Out My Closetet, amelynek alapjára kibeszélte magából legnagyobb gyerekkori traumáját, hogy hétévesen sorozatosan, két férfi is bántalmazta szexuálisan. A letaglózó erejű vallomással Haze végleg besorolt a nagy ígéretek közé (felkerült a BBC Sound Of 2013 listájára is), és ezzel együtt nőttek nagyra az elvárások a bemutatkozó albumával szemben.
A Dirty Gold című lemezt a kiadó csak 2014 első negyedében akarta kihozni, mire december elején Haze kiakadt, mondván, az volt a deal, ha nyárra elkészül az anyag, az még 2013-ban megjelenik, márpedig a lemez kész, ő nem akar tovább várni, és ezzel a lendülettel fel is tette az egészet a SoundCloudra. A kiadó villámgyorsan beadta a derekát (ez azért picit gyanús), és az albumot – igaz, csak digitálisan – tavaly december 30-án piacra dobta. A lemez egyáltalán nem olyan, mint amire az előzmények alapján számítani lehetett: polírozott, klasszikus poprockos megszólalású, tradicionalista hiphop/R&B (a dalok többségének a Coldplay-jel is dolgozó Markus Dravs volt a hangzásfelelőse, akinek ez volt élete első hiphop-lemeze), és bár Haze nyelve ugyanolyan elánnal pörög, a szuggesztivitás és a hév megmaradt, a szövegei vesztettek az élükből, és gyakran hatnak prédikációnak (a lemez végén a rihannás R&B-balladák pedig az önsegítő könyvek közhelyeibe fulladnak). Haze nem szeretné, ha be lehetne skatulyázni – rendben, az első albuma pop is és hiphop is, de az átütő erő hiányzik belőle. Tagadhatatlanul ragyogó tehetség, fényes jövő elé néz, a benne rejlő aranyat viszont még kutatni kell.
A Dirty Gold album első kislemezdala, a harcias Echelon (It's My Way):
Ez pedig az aktuális single, a hiphop power ballada Battle Cry, Sia közreműködésével:
