Hó Márton az Arcade Fire Reflektoráról

Profül rovatunkban a nemrégiben kiváló szólólemezt (Csodálatos utazások) kiadó Hó Mártont kértük fel, hogy kritizálja meg az Arcade Fire nagy fokozással (és interaktív videóval) felvezetett negyedik albumát, a Reflektort. A zenekritikusként is ismert magyar dalszerző-előadóról kiderült, hogy ős-Arcade Fire-rajongó, a lemezről pedig, hogy nem sok kritizálnivaló akad rajta.

Kiadó: Universal

Megjelenés: 2013. október 28.

Stílus: indierock, indiepop

Kulcsdal: Here Comes The Night Time

Mindörökké 1983

„Nem tudom, hogy mit keresünk itt, soha nem volt egy kibaszott slágerünk sem, de nagyon örülünk, hogy itt lehetünk!” – mondta Win Butler a 2010-es Reading fesztiválon, ahol az Arcade Fire kiemelt idősávban, headliner fellépőként adott egy csodálatos másfél órás koncertet. És tényleg, az Arcade Fire az a zenekar, aminek sosem volt egy nagy, mindent vivő slágere (mint mondjuk a White Stripes-nak a Seven Nation Army vagy idei példával a Daft Punknak a Get Lucky) és mégis, 2003-tól kezdve annyi fülbemászó, együtténekelhető, azonnal ható számot írtak, hogy azok a mai napig magával ragadják a közönséget és a kritikusokat is egyaránt.

AZ ARCADE FIRE ÉS AZ OKOSAN HASZNÁLT MULTIMÉDIA TÖRTÉNETE.

Nem akarom döngetni a mellemet, hogy én már akkor hallgattam őket, amikor csak pár százan ismerték, de 2003 környékén (még a Funeral lemez előtt) tényleg úgy alakult, hogy ez a kanadai zenekar volt a titkos favoritom, a száz százalékos ’Ezek Még Nagyok Lesznek’-kategória. A kétezres évek második felére szerencsére bevált a jóslat, az Arcade Fire egyenes vonalú, egyenletes mozgással lett egyre nagyobb és egyre jobb koncertzenekar, és a lemezek is fontos kapcsolódási pontokat mutatnak a rajongók és a társaság között. Nyilván a Funeral a Nagy Mű, amely köré valóban egy sajátos vallás szerveződött, a Neon Bible a tökéletes filmzene saját életünk fordulópontjaihoz, a Suburbs pedig ha nem is a legjobb AF-alkotás, azért egy igen-igen erős rocklemez, a szó legjobb értelmében. Meg hát, csak megnyerték vele a popzene Nobel-díját, vagyis a Grammyt. 2005 májusában volt szerencsém élőben is látni őket egy kis bécsi klubban, a Flexben, nagyjából 200 ember volt ott, de annyira emlékezetes koncertet toltak azon a kis színpadon, hogy az az élmény azóta is ott van a top 5 legjobb koncertben, amit valaha láttam. Idén ősszel aztán – a zseniális, tanítani való, szeptember eleji gerilla akció és interaktív klip után – végre kijött a negyedik lemez, a dupla Reflektor. Én ezt az albumot vártam leginkább 2013-ban, sokkal inkább, mint a Daft Punkot, bár nyilván más kategória, más liga a kettő. Vagyis annyira mégsem. 

HÓ MÁRTON ZENEKARÁVAL, A JÉGKORSZAKKAL KÖZÖS LEGFRISSEBB, KEDVES ANIMÁCIÓS KLIPJE.

És most következne az a bekezdés, ami úgy indul, hogy a duplalemez igazolja a felfokozott várakozásokat és megszületett az évlemeze. Az első állítás nagy részben igaz, de a második tétel kapcsán azt tudom mondani, hogy ha nem is az év legjobb lemeze, de az év legfontosabb albuma jött napvilágra. Mert ugyan nincsenek együtt énekelhető himnuszok, mint például amilyen a Rebellion (Lies), a Power Out vagy a Month Of May volt, és nincsenek instant slágerek sem – de ezt nyilván nem is várjuk el egy ilyen artpop-kollektívától. Viszont. Ez egyáltalán nem azt jelenti, hogy rossz lenne, csak másféle befogadást igényel, mint a korábbi lemezek. A Reflektor egy lassan kibontakozó történet, ami akkor üt igazán, ha időt és figyelmet fordítunk a dalokra. Pontosan az tett jót az AF-nek, hogy meg tudtak újulni, nyitottak más stílusok felé, a jól bevált artpop mellett tökéletesen illeszkednek a haiti és afrikai törzsi ritmusok, a jamaicai zenei világ, a dubos megoldások és az ex-LCD Soundsytem zenei dékánja, James Murphy is sokat dobott a lemezen (az ő zeneisége főleg a második lemezanyagon hallatszik igazán). Több olyan szám is van, amire azonnal felkaptam a fejem, például a David Bowie vokáljával feltunningolt címadó dal, az elszállósan menetelős Flashbulb Eyes, a kiváló tempóváltásokkal dolgozó Here Comes The Night Time vagy a Régine Chassagne francia énekével megtámogatott Joan Of Arc. Sőt, az album legszebb dala az It’s Never Over (Orpheus), amiben Win és Régine hátborzongató duettet énekelnek.

Ha a zenekar megújulási képessége szerint nézzük ezt a másfél órás albumot, akkor a Reflektor egy kivételes művészeti alkotás, csodálatos utazás. A zenekar visszarepít minket nagyjából 1983-ba: mintha a nyolcvanas évek elején az ereje teljében lévő Talking Heads szólna, akik ugyan már túl vannak a mestermunkán (Remain In Light), de utána még csinálnak egy letisztult, kivételes lemezt. Viszont. Azért sem az év legjobb lemeze a Reflektor, mert van néhány töltelékszám és valahogy túl hosszú ez a másfél óra, ha nem a fent említett hozzáállással, hanem úgy hallgatjuk, mint egy aktuális poplemezt. Az utolsó szám, a Supersymmetry végén elhelyezett kaotikus hidden track pedig teljesen felesleges.  

Nem tudom pontosan, hogy mit szeretek az Arcade Fire új lemezében, hiszen tényleg nincsenek rajta mindent vivő slágerek és kicsit talán túlvállalta magát a zenekar grandiózusság szempontjából, de örülök, hogy megszületett ez a mű, ez az alkotás.

9/10

Hó Márton

a Reflektor Anton Corbijn által rendezett klipje:

ez pedig a 22 perces, Roman Coppola által készített kisfilm a lemez három dalának koncertverziójával, valamint Bonótól híres színészekig sztárcameók egész sorával: