„Segítséget kérni egyáltalán nem gyengeség” – Paramore (interjú)

Az amerikai Paramore tagjai igen fiatalon kóstoltak bele a rockéletbe az alapító-énekesnő Hayley Williams például tizenhét éves volt első lemezük (All You Know Is Falling) 2005-ös megjelenésekor, azóta három további albumot adtak ki, a cím nélküli, listák élén nyitó legutóbbit idén tavasszal. Az együttes számos tagcserén esett át történetének elmúlt 9 évében – a legfájdalmasabb minden bizonnyal az alapító Farro-testvérek 2010-es kiválása volt. Azonban úgy tűnik, a Paramore mostanra elnyerte végleges formáját, a triót alkotó Hayley Williams (ének), Jeremy Davis (basszusgitár) és Taylor York (gitár) pedig roppant szimpatikus módon csak együtt voltak hajlandóak válaszolni kérdéseinkre tegnapi PARK-os koncertjük előtt, ezzel is tiltakozva az ellen, hogy a zenekar a vadóc énekeső köré épülne.

- Hayley, az Atlantic Records anno téged szólóelőadóként szerződtetett, még nagyon fiatalon. Volt olyan pont, mikor azért kicsit féltél attól, hogy a kiadó a saját képére formál majd, olyanra, amilyen esetleg te nem akarsz lenni?

Hayley: - Nem. A legelső naptól nagyon határozott elképzeléseim voltak. Én már akkor is a Paramore-ban játszottam, tulajdonképpen még gyerekek voltunk. Nem mondom, hogy teljesen tisztában voltam mindennel, ami akkortájt körülöttem zajlott. Tudtam, hogy nagyon nagy dolog, mégis bátor tudtam maradni. Kiálltam amellett, hogy én egy együttesben játszom, nem akartam, hogy szólóelőadóként kezeljenek. Úgy voltam vele, hogy akár az egész világot felajánlhatják, akkor sem mondok le róluk. Egyszerűen szeretek egy banda tagja lenni, szeretem, hogy ott vannak körülöttem a barátaim. Nem tudnám igazán élvezni ezt az egészet egyedül. A másik fele meg az, hogy nem is hiszem, hogy a szólókarrierem túl sokáig tartott volna, szerintem az emberek hamar elfeledkeztek volna Hayleyről. Nem gondolom, hogy a Paramore tőlem lenne különleges. Mi így együtt tesszük azzá. Szóval összegezve a válaszom: nem. (nevet)

- Jeremy, tudom, hogy ez már nagyon régi sztori, de volt egy öt hónapos kihagyásod. Hogyan élted ezt meg?

Jeremy: - Őrület volt! Ez tulajdonképpen rögtön az első album utáni időszak volt. Egy csomó dolog keringett a fejemben, amik miatt muszáj volt hazamennem. Azt hiszem, egy egyfajta félelem volt, tartottam attól, hogy beleugorjak ebbe a zenész-életbe. Ráadásul ezt csináltam egész életemben, nem próbáltam semmi mást. Ezért otthon kerestem magamnak valami átlagos melót, végül pizzáfutár lettem. (nevet) Az egész arra volt jó, hogy rájöjjek, mennyire rossz vagyok mindenben, ami nem a zenélés. Aztán a többiek megkerestek, és azt hiszem, tökéletes volt az időzítés.

- Ekkoriban jelent meg az első lemezetek, amin többféleképpen is kifejezésre kerül az a lehangoltság, amit Jeremy hiánya miatt éreztetek…

Hayley: - Jaj de szomorúan hangzik, de így volt!

- …és most itt a negyedik lemez, amit szimplán Paramore-nak neveztetek el. Ettől kicsit olyan érzésem van, mintha a mostani felállást tekintenétek az igazi együttesnek, ez így van?

Hayley: - Abszolút beletrafáltál!

- Ha már az új lemeznél tartunk, megnyertétek magatoknak Ilan Rubint, aki többek közt a Nine Inch Nails-ben is dobol. Mit gondoltok, az ő múltja, tapasztalata, vagy akár személyisége adott hozzá valami pluszt a legutóbbi anyaghoz?

Taylor: - Abszolút, Ilan egy igazi géniusz. Tudod, mindig nehéz egy külső embert beintegrálni egy együttesbe, megosztani vele a gondolataidat, az albumot, amin annyit dolgoztál, összehangolni a kreatív oldalatokat. Szóval ez nem egyszerű dolog, de az ő esetében azt érzem, jobb embert nem is találhattunk volna. Olyan dolgokra világított rá, amit magunktól valószínűleg sohasem vettünk volna észre. Remek zenész és remek barát is.

- Egy másik „sztár” is közreműködött a lemezen, az executive produceretek ugyanis az a Justin Meldal-Johnsen volt, aki dolgozott már együtt az M83-tól kezdve Charlotte Gainsbourg-on keresztül a Mars Voltáig a legkülönfélébb előadókkal. Mennyire adtatok szabad kezet neki?

Hayley: - Igazából nagyon! Mikor egy albumot készítünk, mindig igyekszünk óvatosak lenni, szeretnénk mindent mi magunk csinálni, órákig elszöszölünk néhány apró részleten. Ez egy ilyen tipikus banda-betegség, hogy nem akarunk senkit sem beavatni. De eljött a pillanat, mikor beláttuk, hogy segítséget kérni egyáltalán nem gyengeség. Sőt, pont azt jelenti, hogy nyitottak vagyunk, és igazán érdekel, amit csinálunk. Justin egy olyan ember, aki meghallgatta, mi mit szeretnénk, hogyan képzeljük el, mi a koncepciónk, de ott volt végig mögöttünk, és hozzátette a saját ötleteit minden területen, hogy hogyan szóljon a gitár vagy mennyi legyen benne a szinti. Megvolt az összhang, remek volt az együttműködés, kicsit mintha az edzőnk lett volna, de ugyanakkor roppant tisztelettudó is volt. Egyszerűen szükségünk volt rá. Arra, hogy vezessen, terelgessen minket, és arra is, hogy hagyja, hogy új dolgokat próbáljunk ki.

- Sokat hallani veletek kapcsolatban, hogy egy olyan együttes vagytok, akiket az embernek meg kell néznie koncerten. Mit gondoltok, mi olyan különleges az élő fellépéseitekben?

Jeremy: - Talán az az energia, amit sugárzunk. Nagyon fontos számunkra, hogy kapcsolatot teremtsünk a közönségünkkel. Az emberek szerintem úgy vannak vele, hogy ha elmennek egy koncertre, akkor nem csak látni akarják, hanem a részesévé válni, még akkor is, ha történetesen nem épp a kedvenc bandájukról van szó. Teljesen más az egész, mi is mások vagyunk. Most itt ülünk nyugodtan, de mikor a színpadra lépünk, teljesen megőrülünk. És ha a közönség is így reagál, attól csak boldogok leszünk. Lenyűgöző mikor azt érzed, egy estére igazi csapat vagytok!

- Viszonylag sok előzenekarotok volt már. Ez egyfajta misszió, hogy szeretnétek ezeket a zenéket egy szélesebb közönségnek megmutatni?

Hayley: - Igen, mondhatjuk. Nem akarunk önzők lenni, hogy így egyedül kiállunk az emberek elé, szeretnénk a közönségünkön kicsit osztozkodni olyanokkal, akikről úgy gondoljuk, hogy érdemesek rá. Egyszerűen bírjuk a jó zenét! Akiket kiválasztunk, ők általában őrült kúlak, van bennük valami különleges vibrálás, amitől jó érzés, hogy együtt játszhatunk.

- Ez megint jó rég volt, talán nem is emlékeztek rá, de anno a harmadik Warp turnétokat az MTV is követte, ti pedig naplót írtatok a körút eseményeiről. Van esetleg olyan sztori, amit úgy gondoltatok, inkább nem tártok nyilvánosságra – egészen mostanáig?

Hayley: (gondolkodik) - Huhh, tényleg jó régen volt!

Taylor: - Ne nézz rám, akkor még nem is voltam az együttesben! (nevet)

Hayley: - A turnézás olyan, mintha egy őrületes buborékban lennél. Minden annyira furcsa. Számomra talán az a legdurvább, hogy olyan együttesekkel játszhatunk, mint a Metallica, a Rage Against The Machine, vagy hogy nemrégiben összebarátkoztunk a Korn-os srácokkal. Nem is az a hihetetlen, amiket csinálunk, inkább azok a kapcsolatok, amik kialakulnak ilyenkor, azok emberek, akikkel sosem gondoltam, hogy majd találkozhatok, a barátságok, amik kialakulnak. A turnézás lehet a világ legrosszabb dolga is, vagy lehet egy remek lehetőség. Újra és újra felfedezheted önmagad ezalatt, olyan szituációkban találod magad, amit sohasem gondoltál volna. Számomra ez a turnézás legjobb része.

- Az utolsó kérdésem: jó pár dalotokat használták már fel különböző videojátékokhoz, kipróbáltatok már ezek közül valamit, mondjuk a Guitar Herot?

Hayley: - Naná!

Taylor: - Emlékszem, mikor először próbáltuk eljátszani az egyik dalunkat egy ilyen játékon, és egyszerűen nem ment. Minden nap lenyomjuk a koncerten, de ezzel képtelenek voltunk rá. Csak néztünk, hogy de hát ez a mi dalunk, mi az, hogy nem kapunk max pontot?! (nevet)

Jeremy: - Élőben valahogy jobban megy!

interjú: Biczó Andrea
nyitókép: Petrásovits Dániel
koncertfotók: Lékó Tamás

a Paramore legfrissebb klipje, a Still Into You:

a szintén az új lemezről való Now: 

a 2011-es Tranformers betétdala, a Monsters: