„Mi értelme, ha nyomorultul vagyok?” – The Raveonettes (interjú)

A dán Sune Rose Wagner énekes-multiinstrumentalista-dalszerző és Sharin Foo basszusgitáros-gitáros-énekesnő által alapított The Raveonettes egy évtizede tűnt fel a hatvanas évek mézédes dallamait zajos gitárokkal keresztező dalaival és azóta is töretlenül „révíti” rajongóit. Végre Magyarországra is eljutottak, mi pedig Sharint kérdeztük a tegnapi A38-as koncert előtt a turnézó anyuka szerepről és a dán siker titkáról.

- A zenei háttered meglehetősen sokszínű, konzervatóriumban tanultál Dániában, aztán megjelentettél egy jazz CD-t…

- (közbevág)…Huh, ezt nem sokan tudják rólam (nevet).

- …aztán elmentél Indiába tanulmányozni az ottani zenét. Hogyan kötöttél ki a rockzenénél?

- Végülis nem volt olyan meglepő, hogy a rockzenénél kötöttem ki, apukám rockzenekarban gitározott, a zene mindig ott volt a házunkban gyerekkoromban. Úgy nőttem fel, hogy Velvet Undergroundot hallgattam, szóval mondhatjuk, hogy kicsit az volt az én lázadásom, hogy jazz-t kezdtem énekelni. De aztán persze nem volt nehéz visszatérni a rock&rollhoz sem, Neil Youngot, Joni Mitchell-t hallgattam sokat. Ekkor találkoztam Sune-nal, akivel egyből nagyon összepasszoltunk zeneileg, onnantól meg nem volt visszaút.

- A jazzlemezeden milyen hatások tükröződtek?

- Mindig is az énekesek érdekeltek, a konzervatóriumban is éneklést tanultam, megszállottam tanulmányoztam az énekeseket. A klasszikusok voltam rám nagy hatással: Nina Simone, Sarah Vaughan, Ella Fitzgerald, Billie Holiday, Chet Baker és hasonlók. De aztán megszerettem John Coltrane bizonyos lemezeit, Miles Davis korai albumait és ezek hatottak a jazz-lemezemre.

- A Raveonettes-szel gyorsan sikeressé váltatok és nagylemezeitekkel ráálltatok egy kétéves periodicitásra, az új albummal (Observator) viszont kicsit felgyorsítottátok a tempótokat, ez már a 2011-es Raven In The Grave után tavaly megérkezett. Változott valami a munkafolyamatotokban?

- Nem hiszem, hogy bármi is változott volna, a Lust, Lust, Lust (2007) előtt volt egy nagyon hosszú szünetünk, de azóta kiegyensúlyozottan dolgozunk. Azt a lemez nagyon nehéz volt befejezni, sehogy sem ment. Mielőtt az megjelent volna, egy csomó lemezanyagot kidobtunk a kukába. A spontán munkafolyamatokat szeretjük, ami során azért mindig adunk magunknak egy határidőt. Aztán elkezdünk dolgozni a dalokon, amikről az elején általában nem tudjuk, hogy megvalósulnak-e, vagy csak vázlatok maradnak. Amikor az új lemezzel, az Observatorral stúdióba vonultunk, akkor őszintén szólva, erős kétségeim voltak, mert csak néhány dalunk volt készen. Szinte biztos voltam benne, hogy kell majd egy másik session is, hiszen csak nyolc napunk volt a legendás Los Angeles-i Sunset Sound stúdióban (itt vette fel a bemutatkozó lemezét a Doors, a Raveonettes ezért szeretett volna a stúdióban dolgozni – a szerk.). De aztán nagyon inspirált állapotba kerültünk, nagyon jól tudtuk fókuszálni az energiáinkat és sikerült ott befejezni az egészet. Egy-egy lemez mindig csak egy pillanat az időben, hiszen folyton változunk, és folyton változik a megszólalásunk is.

- Duóként alapítottátok a zenekart, és a legtöbb lemezt így is vettétek fel, ketten. Volt viszont, amikor a turnézenészeket is beengedtétek a stúdióba. Nem működött nektek a soktagú felállás? Duóban az igazi?

- Igen, mindig ketten vettük fel a lemezeinket, de egyszer kivételt tettünk, a második albumot, a Pretty In Blacket (2005) a turnézenekarral rögzítettük. És a Chain Gang Of Love-on is dobolt Jakob Hoyer dobosunk, aki a basszusgitárosunkkal együtt kiváló jazz-zenész is különben. Egyszerűen mi így vagyunk beállítva, kettesben alkotunk és jobb, ha ebbe a folyamatba nem engedünk be mást.

- Viszont ez a munkafolyamat sem lehet egyszerű, hiszen Sune New Yorkban lakik, te pedig Los Angelesben.

- Többé már nem olyan nehéz, Sune ugyanis néhány hónapja átköltözött Los Angelesbe (mosolyog). Bizonyos részben nehéz volt így dolgoznunk évekig, hogy messze laktunk egymástól és emailezgetéssel születtek a dalok vázlatai, bár mindig volt pár hét, amikor összeültünk egy városban és véglegesítettük a dalokat. Másrészt viszont ez a felállás is jól működött nekünk, mert ugye Sune a fő dalszerző a zenekarban, ő hozza az alapokat, a melódiákat, akkordokat és aztán együtt fejlesztjük a dalokat. Az évek során nagyon könnyen működő munkafolyamat alakult ki erre közöttünk, jól ment a pingpongozás. Nem volt annyira nehéz, de az biztos, hogy minden egyszerűbb lesz, most, hogy ugyanabban a városban lakunk. Főleg mert akár csak úgy is lóghatunk együtt, nem kell állandóan dolgoznunk minden percben, ahogy eddig, ha ugyanazon a helyen találtuk magunkat.

- Ha már a költözésnél tartunk, bár már régóta Amerikában éltek, de Dániában alakult a zenekarotok, ami egy olyan ország, amelyik folyamatosan termeli ki magából a jobbnál-jobb zenekarokat. Szerinted mi a dán siker titka?

- Amikor mi eljöttünk Dániából, akkor még nem volt olyan jó állapotban a dán popzene, ezt kell mondanom. Alig történt valami, alig voltak érdekes zenekarok. Tizenkét éve, 2001 körül költöztünk Amerikába. Úgy tűnik, hogy az elmúlt tíz évben gyorsultak fel a dolgok és valóban nagyon erős színtér alakult ki, fantasztikus zenekarokkal. Talán a kulturális hullámok most értek el úgy Dániába, hogy a visszaható hullámok is tudtak valamit elfelé szállítani Dániából is. A környezeti hatások és a megfelelő fogadókészség mostanra állt össze, hogy működőképes legyen a zenei élet az országban. Éppenséggel úgy látom, hogy amikor mi kezdtünk, akkoriban lett még külföldön is sikeres két másik dán zenekar, a Mew és a Junior Senior, és hirtelen kapott az ország egy kis figyelmet külföldről. És ez nagy hatással volt az országban dolgozó zenekarokra, ez az energiaáradás visszahatott. „Mi is meg tudjuk csinálni!” A dán zeneiparban dolgozóknak egyre nagyobb tapasztalatuk és egyre jobb kapcsolataik lettek a külföldi zeneiparral és azok szereplőivel, beindult egy folyamat. Svédország mindig is előrébb járt Dániánál, vagy a többi skandináv országnál ebben, és szerintem ennek is mindössze ez volt az indítóoka. Az ABBA a hetvenes évek elején kitaposta az ösvényt, és az előbb említett folyamatok Svédországban már akkor beindultak. És szerintem az elmúlt tíz évben ugyanez zajlott és zajlik Dániában, így most nagyon inspiráló ott a hangulat a zenekarok számára. De ez persze csak egy teória, lehet téves (mosolyog).

- Van egy kislányod, aki még túl kicsi ahhoz, hogy Európába is veletek jöjjön, nyilván nagyon nehéz a turnézó anyuka szerep, de alighanem a két feladat közül is nehéz lenne választanod.

- Bizony nagyon nehéz turnézó anyukának lenni. Részben egy folyamatos rossz lelkiismerettel való szembenézés minden turné. Ugyanakkor persze fantasztikus koncertezni, és amikor lezajlik egy turné, akkor nagyon erősen vagyok jelen a kislányom mellett. Sokszor utazik velem, de mindig nem lehet. Most négy és fél éves és olyan periódusban van, amikor jobb, ha otthon marad. Számomra az a legnehezebb, hogy nincs, akit meg tudnék kérdezni, hogy hogyan csináljam mindezt? Nem ismerek senkit, akit hasonló helyzetben lenne: „te mit teszel, amikor turnéra kell menned, de ott a négyéves kislányod?” Persze biztos sok turnézó anyuka van. Azt hiszem, ez egy ’csinálod és megtanulod’ folyamat számomra. Mindenesetre lehetséges. Amikor távol vagyok a gyermekemtől, akkor mindig azt mondom magamnak, hogy úgy kell tennem a dolgaimat, hogy elmondhassam: megérte távol lenni, jól éreztem magam. Mi értelme, ha nyomorultul vagyok? Akkor inkább ne legyek távol a családomtól egyáltalán.

- A Raveonettes nemcsak a dán zenekaroknak mutatta meg, hogy lehetséges a nemzetközi áttörés, de sok mai együttesnek is mintául szolgált a hatások, zenei megoldások terén: Best Coast, Dum Dum Girls és így tovább.

- Jóleső, ha így gondolnak ránk, és néha azt is gondolom, hogy talán túl korán érkeztünk azzal a zenei iránnyal, amivel 2002-ben megjelentünk. Majdnem egy évtizeddel később jött divatba a hangzásunk. De az általunk is interpretált hatások, Buddy Holly, az Everly Brothers, a hatvanas évek girlgroup-jai , a doo-wopok, Phil Spector-hangzása, a Motown sound és a többi, sokszor visszaköszönnek a zenében, néhány éve ismét volt egy hullám, aminek a hátán mindez modernnek számított. Miközben mi idővel egyre távolabb kerültünk ezektől a hatásoktól saját dalaikban. De szoktunk erről beszélni, hogy büszkék vagyunk arra, ha bárkit is sikerült ezek felé a zenék felé terelni. Ha inspirálni tudunk néhány rajongót, hogy elmerüljön a mi kedvenc zenéinkbe, az bizony egy nagy eredmény.

interjú és interjúfotó: Dömötör Endre

a tavalyi lemez felvezető klipje, a smiths-es She Owns The Street:

Szintén a tavalyi lemezről a Sharin által énekelt The Enemy:

a Raveonettes eddigi utolsó videója, a Curse The Night című megindító dalhoz:

.

a Heartbreak Stroll, a 2003-as első lemezről, Sharin szerint máig ez a legnagyobb kereskedelmi sikerük:

a 2005-ös második lemezről való Love In The Trashcan viszont a brit kislemezlistán kúszott a legmagasabbra: