Elnökválasztók - Obama és Romney zenészhívei

Már rég megszokhattuk, hogy az amerikai elnökválasztás közel sem csak a politikáról szól. A szabad világ vezető nagyhatalmáról beszélve Barack Obama Ipod playlist-je vagy Mitt Romney kampánydalai azért még jócskán a gazdasági és világpolitikai kérdések árnyékában maradnak, de azért eléggé a köztudatban vannak ahhoz, hogy mi se hagyjuk szó nélkül őket. Ma, az elnökválasztás napján áttekintjük, a két jelölt kiket sorakoztatott fel maga mögött az amerikai zenészek politikailag elkötelezett táborából.

Az amerikai elnökválasztáshoz már hosszú évtizedek, sőt valójában a kezdetek óta, szervesen hozzá kapcsolódik a zene. Ez alól a trend alól az idei év sem jelent kivétel, pedig nagyon úgy tűnik, hogy az eltántoríthatatlan pártolókat leszámítva most közel sem olyan nagy a tumultus a jelöltek mögött, mint négy évvel ezelőtt.

Akkor az egyébként is jóval szélesebb szórakoztatóipari támogatottsággal rendelkező demokrata párt, pontosabban Barack Obama mögé felsorakozott boldog-boldogtalan: a többek között Stevie Wondert, a Wilco-t, Ushert vagy épp a Death Cab for Cutie-t is szerepeltető Change Is Now című válogatáslemezen kicsúcsosodó őrület és a hozzá kapcsolódó, Will.I.Am gyámkodása alatt létrejött Yes, We Can című direkt kampánydal  tökéletes lenyomata az akkori helyzetnek. Azóta azonban eltelt négy év, kialakult egy, még mindig burjánzó gazdasági válság, sok-sok megoldatlan probléma és a változás jelszava immár a republikánus párti kihívó Mitt Romney feje fölött lógott a kampánykörúton.

Ennek ellenére az évtizedes endorsement-trendeket ő sem tudta megfordítani, helyette be kellett érnie egy kölcsönbe kapott kampánydallal Kid Rock-tól: a Born Free valószínűleg egyetlen fiatal választópolgárt sem ráz fel a fotelből, de a hagyományosan republikánus szavazóréteg számára még épp elfogadható mértékben lázadó. Persze a tradicionalisták sem maradnak zenei élmény nélkül, a szokásokhoz híven countryénekesek hada áll ki Romney mögött, a műfaj igazán sikeres előadói közül például Trace Adkins, Sara Lynn Evans vagy az ennél azért jóval nehezebben bekategorizálható Hank Williams, Jr.. Ami ennél is érdekesebb, hogy szintén Romney-párti a sok Beach Boys rajongó által hőn utált Mike Love, az Osmonds-ból a fivérek közül ketten (Danny és Marie), a Kiss-tag Gene Simmons és Meat Loaf is, aki Romney egyik ohiói kampányállomásán nevezte (meglehetősen túlfűtött érzelmi állapotban) történelminek az idei választást - bár ő nagyon visszafogott volt Ted Nugenthez képest, aki Obamát a megtestesült gonosznak titulálta. Hasonló hangulatban fogalmazott a Megadeth frontembere Dave Mustaine, aki a jelenlegi elnök hivatalban maradása utáni náci Amerika képeivel riogat. Ha mindehhez még hozzávesszük Robert John Burck-öt, művésznevén Naked Cowboyt, a Times Square mindössze kalapot, alsógatyát és csizmát viselő, hírhedt utcazenészét, a 2008-as American's Got Talent tehetségkutató győztesét, a pop-opera énekes Neal E. Boydot vagy épp Vanilla Ice-t, akkor azért politikailag semlegesként is leszögezhetjük: ha Romney mégis győz, azt nem az őérte kampányoló zenészeknek köszönheti majd.

Nem mintha a demokraták mögött állókból nem lehetne hasonló listát összeállítani, hiszen azért a 2012-es Axl Rose, a néha a túl sok kokaintól a színpadon dührohamot kapó Billie Joe Armstrong és a két elnökjelöltről roppant mélyreható pro és kontra listát összeíró Snoop Dogg sem éppen komolyan vehető figurák, mindenesetre eltörpülnek a még mindig impozáns támogatói lista fényében. Ugyan kit zavarnak ők, ha éppen Paul Simon, Philip Glass, vagy Aretha Franklin buzdít nyilvánosan a szavazásra, és Stevie Wonder vagy maga A Főnök, Bruce Springsteen dalol egy-egy kampányrendezvényen?

A SZINTÉN DEMOKRATA RY COODER PEDIG AZ AMERIKAI ELNÖKVÁLASZTÁSNAK SZENTELTE ÚJ ALBUMÁT.

Persze, ahogy említettük, a négy évvel ezelőtti lendület részben elmúlt. Az akkor egy emberként Obamáért kiálló hiphop társadalom (amelynek támogatása akkor sokak szerint mérhető előnyt jelentett) most közel sem korteskedett olyan hévvel az elnök mellett. A legtöbben, például Speech az Arrested Developementből vagy a Wu-Tang-Clan csalódottságukat fejezték ki az elmúlt négy év miatt (utóbbi együttes a Never Feel This Pain című dalában tette ezt). Néhányan, mint Lupe Fiasco, vagy a Dead Prez pedig most már ugyanolyan kiábrándultsággal és dühvel fordulnak Obama felé, ahogy viszonyultak George Bush kormányzásához. De még  az elnök legelkötelezettebb hívei, mint Diddy és Nas sem vették ki a részüket komolyabban a kampányból; a hiphop nagykirályai közül ugyanakkor Jay-Z kitartott az Embere mellett még a kampány utolsó napján is.

Az is igaz, hogy Obama sem hirdeti már olyan hangosan a hiphop iránti szeretetét, mint tette azt az előző választások idején, aminek oka elemzők szerint az átlag amerikaiakat még mindig riasztó és megosztó műfaj és a túlságosan szoros verseny összefüggésében keresendő. Különösen érdekes ez a demokrata kampány hivatalos playlistjének (igen, ilyen is van) tekintetében, ahol az igazi stíluskavalkádban politikai korrektségből még két country-dalt is elhelyeztek, elbújtatva azokat néhány soul, pop vagy felnőtt-rock dal közé. Erre a playlistre később rákerült K'naan Waving Flags című dala is, amit korábban Romney hiába próbált maga felhasználni.

A republikánus jelöltre egyébként is rájár a rúd ezen a téren. Az idei kampány során többször is heves tiltakozást váltott ki a stáb által egy-egy engedély nélkül felhasznált dal. Kezdődött az említett K'naan-afférral, aki azt üzente Romneynak, "ha nem szereted a szegényeket, ne is használd a dalaikat”, majd folytatódott többek között a Silversun Pickups együttes ellenkezésével. Romney alelnökjelöltjének, Paul Ryan-nek is meggyűlt a baja a zenészekkel: miatta Tom Morello háborodott fel, miután a politikus ki merte jelenteni, szereti a Rage Against The Machine-t. A Twisted Sister énekese pedig kerek-perec megtiltotta neki klasszikus rockhimnuszuk, a We're Not Gonna Take It felhasználást. Legutóbb a The National adott ki közleményt, amelyben kikérték maguknak, hogy Fake Empire című slégerük egy (ugyan nem hivatalos) republikánus kampányvideóban felcsendüljön. Obama ezzel szemben még azt is megengedheti magának, hogy egy beszéde közben eldaloljon néhány sort a Let's Stay Togetherből, beugorjon a Jimmy Fallon Show-ba, ahol a műsor házi zenekarával, a Roots-szal a háta mögött elszavalja a diákhitellel kapcsolatos friss híreket vagy éppen a Fehér Ház blues-estjén szálljon be a Sweet Home Chicago-ba Mick Jagger és B.B. King mellé. Hogy ez mire lesz elég, az hamarosan kiderül - mi mindenesetre jól szórakozunk közben.

Csada Gergely