Matthew Dear a 2000-es évek elején tűnt fel az elektronikus tánczenében. A detroiti producer/dj hamar nagy népszerűségre tett szert, sokan cikkeztek arról, hogy ő lehet a techno harmadik generációjának a vezéregyénisége. Dear azonban nem teljesítette be a korai jóslatokat: 2007-ben kiadta az Asa Breedet, amin ugyan meghagyta a technót, de azt nagyon fura módon elkezdte rockkal és szintis hangzásokkal keverni. Ez a mutáció 2010-re nyerte el tökéletes formáját a Black City című nagylemezen, idén augusztus 27-én pedig kijött a folytatás Beams címmel – többek közt erről az új albumról beszélgettünk vele tavaszi budapesti dj szettje előtt. Az interjú a Recorder magazin ötödik számában jelent meg, és most közöljük, hogy már hivatalosan is kapható és a beszélgetés alatt található lejátszón az elejétől a végéig meg is hallgatható a friss nagylemez.
- Sokan azt mondják, hogy zeneileg te egy nagyon különleges pontot foglaltál el magadnak, mert ugyanolyan nyitottsággal állsz a technóhoz, mint a rockhoz, és ez érződik a számaidon is.
- Nagyon sok hangzás volt rám hatással az életem során. Rengetegszer úgy éltem, hogy játszottam egy partiban Audionként, aztán másnap reggel beültem reggelizni valahova, ahol a legfrissebb, legjobb indie rock zenék szóltak. Imádtam mindkét helyzetet a pillanatért. Ugyanezt próbálom visszaadni a zenémben.
- Az idén januárban Headcage címmel megjelent EP-d hangzásban jelentősen eltér a legutóbbi albumodtól. Mi az oka a változásnak?
- Azt hiszem maga New York (Dear 2009-ben költözött a városba – a szerk.). Már a Black City is erről szólt, de az még a kezdeteket örökítette meg. Az állandó rohanást és kapkodást. A túláradó energiát. A Headcage EP, illetve a nemsokára megjelenő albumom, a Beams már a következő fázisról szól. Mostanra azt hiszem megszoktam New Yorkot, megtaláltam benne a szépet, és már meg tudok állni egy percre gyönyörködni. Olyan ez, mint egy párkapcsolat: pár év után megtanulsz élni benne, tudod, hogyan kezeld, és élvezd az előnyeit.
- Mit fog ez jelenteni az albumot illetően? Teljesen elhagyod a technót?
- A Beams sokkal felemelőbb hangvételű, optimista album. Kicsit színesebb, de néha robosztus is. Nekem az elektronikus tánczene az örökségem, abban tanultam meg zenét írni, annak köszönhetően vagyok most itt, ezért soha nem fogom teljesen elhagyni. Sokszor úgy érzem, hogy bár a számaim mostanság – csúnya szóval – poposabbak, de még mindig loopokra és folyamatos ismétlődésekre épülnek, ami a techno zene egyik legjellegzetesebb megoldása. Kalandos ebbe beleépíteni egy basszusgitárt, vagy megpróbálni előadni az egészet élőben zenekarral, ez nagyon foglalkoztat jelenleg. De ettől még nem fogok hátat fordítani az elektronikus zenének.
- Mennyi ideig írtad a Beams-t?
- Nem tudom megmondani. A Black City például teljesen véletlenszerűen készült el pont 2010-re. A Gem című zárószám már 2003-ban megvolt, aztán néha elővettem, változtattam rajta, majd visszaállítottam az eredeti formájára, végül egy nagyon minimálisan eltérő verziója került fel a lemezre. A Little People (Black City) fél évvel a megjelenés előtt született. A Beamsen ugyanígy lesznek ehhez hasonló zenék. Megtalálható majd például egy Shake Me című szám rajta, amit a Gem után egy héttel írtam 2003-ban. A legutolsó számot az év elején írtam meg hozzá. Szeretem, amikor egy albumon a múltam is megtalálható, nem csak a jelenem.
- Szerencsés dolognak tartod, hogy állandóan visszatérsz a múltadhoz? Nem túl nehéz így a jövőre koncentrálni?
- Én szeretek visszaemlékezni arra, hogy ki voltam tíz évvel ezelőtt. Eszembe juttatja, hogy milyen volt huszonkét évesnek lenni, és hogy hogyan éltem akkor. Sokszor játszom el azzal a gondolattal, hogy ezeket a zenéket, a Gemt, a Shake Me-t, vagy éppenséggel a Desertert, a jövőbeli énemnek írtam. Mintha küldtem volna egy rövid üzenetet magamnak 2007-be, 2010-be és 2012-be. Érdekes érzés, én azt hiszem mindig így fogtam fel a jövőt.
- A dalszövegeid mennyire jellemeznek téged, honnan jön az ihlet?
- Meglehetősen spontán az egész. Ami épp eszembe jut, azt leírom: amilyen épp a kedvem, vagy amilyen az előző este volt. Van, hogy különböző időszakokban született sorokat párosítok össze egymással, teljesen összevissza. Sokan úgy írnak dalszöveget, hogy elmesélnek egy teljes történetet, így pár perc után eljutnak A pontból B-be. Én szeretem azt hinni, hogy a saját dalaim elindulnak valahonnan, de a történet nem ér véget a szám befejeztével, hogy a hallgató fejben tovább gondolhassa a saját ízlése szerint.
- Milyen élmény élőben előadni ezeket a számokat? Teljesen másképp szólnak, mint a kiadványaidon.
- Több az energia és közvetlenebb a kapcsolat a közönséggel. Mindig ki akartam próbálni ezt is. Most csinálom és nagyon élvezem, de nem gondolom azt, hogy ez örökké fog tartani. Jelenleg ez jobban bejön, de nemsokára fel szeretném támasztani az Audion-projektemet, és többet akarok lenni egyedül a színpadon. Aztán ki tudja, lehet hogy öt-hat év múlva ismét egy zenekarral fogok turnézni.
Velkei Zoltán
a Beams teljes egészében végighallgatható az alábbi lejátszón:
a Her Fantasy című nyitódal videója:
Ajánlott bejegyzések:
-
"Merjünk már egy kicsit boldogok lenni!" - Fiúk-interjú
-
"Nem úgy viselkedtek, mint a bűnözők" - Csáki László-interjú (Kék Pelikan)
-
„A slágerek kicsit elveszik az eszedet” – ByeAlex-interjú
-
„Az nem az a szmoki, Niccoló!” – Hocuspony-interjú és Abrakadara-albumpremier
-
„A dalköltészet évszázadok óta létezik és most reneszánszát éli” (Kollár-Klemencz László)
