(Domino / Neon Music, 2012)
A nyár utolsó napján, lássuk mi volt a nyár egyik legjobb albuma! Íme, kritikánk a július elején már bemutatott legfrissebb Dirty Projectors-lemezről, a Swing Lo Magellanról, mely a link mögött még mindig teljes egészében végighallgatható. A kétezres évek brooklyni zenei szcénájának Sufjan Stevens mellett a Dirty Projectors vezetője, David Longstreth a másik leginkább öntörvényű, monumentalitásban gondolkodó vizionáriusa. Longstreth eresztett már össze tíztagú kísérőzenekart kapkodó gitárokkal (Slave's Gravesand Ballads – 2004), írt glitch-operát az Eagles-tag Don Henley szemszögéből elképzelve (The Getty Address – 2005), sőt adott már elő afro-popba csomagolt hardcore-t is: konkrétan feldolgozta a Black Flag 1981-es Damaged című lemezét emlékezetből, úgy, hogy 15 éve hallotta utoljára (Rise Above – 2007). Legnagyobb eddigi sikerét a nyugat-afrikai zene indie környezetbe emelésével érte el, de mindezt azzal a csavarral tette, hogy Timbaland és nála kommerszebb R&B producerek alapjait is újraértelmezte az indie rock számára (Bitte Orca – 2009). Ez az afro-R&B-indie hibrid végképp kritikuskedvenccé tette a nem könnyen megnyíló, komplex zenét játszó Dirty Projectorst, melynek a következő kiadványa a Björkkel közös, főleg vokális tételeket tartalmazó Mount Wittenberg Orca EP volt (a folyton fluktuáló összetételű együttesnek akkorra már három énekesnő is tagja volt Longstreth mellett, akit énekhangja miatt is előszeretettel neveznek a XXI. századi David Byrne-nek). A Dirty Projectors sorban hatodik stúdióalbuma, a Swing Lo Magellan a zenekar eddigi legkonvencionálisabb lemeze, ami persze csak azt jelenti, hogy az átlagos hallgatónak még így is tennie kell egy kis erőfeszítést, hogy megbarátkozzon az összetett struktúrákkal.
De bőven megéri a belefektetett munka, hiszen a különleges lüktetésű, sokszor a Guided By Voices bakugrásos váltásait idéző zene egy idő után nagyon magáévá tudja tenni a hallgatót. A négy sarokpont – afro-popos gitárok és körkörös lüktetés, (sokszor tapsos) R&B ritmika és indie gitárpop házassága, sűrű és vad váltások, erőteljes vokális megoldások (ezúttal csak két énekesnő hangja) – uralta lemezen egészen fülbemászó/fülcsiklandozó dalok és megoldások váltják egymást. Intelligens és komplex popzene, ami végre mer nyílt lenni. A fókuszált megszólalásról ordít a zenekészítők öröme és ez persze áthatja magukat a dalokat is, még akkor is, amikor az élet értelmetlensége merül fel Longstreth-ben a záródalban (Irresponsible Tune). Hiszen a végén csak győz a felismerés, a madár az ablaka alatt egy kiszámíthatatlan dallamot énekel és ez olykor minden váratlanságával együtt minden egyebet felülír. Mint a Dirty Projectors a zenéjével.
9/10
Dömötör Endre
dirtyprojectors.net
a Gun Has No Trigger című dal minimalista videója:
az Irresponsible Tune című záródal:
