„Itt az ideje, hogy ezt megháláljam” – Emika

Ema Jolly, művésznevén Emika, cseh gyökerekkel rendelkezik, de Bristolban nőtt fel, ahol az egyetemi tanulmányai során került közel az elektronikus zenéhez és a hardverekhez, illetve Pinch-nek köszönhetően lett tagja a helyi dubstep közösségnek, közvetlenül a drum'n'bass „eltűnése” után. 2006-ban Berlinbe költözött, és azóta is ott él. Az elmúlt pár évben a világ felfedezte magának: gyönyörű, hipnotizáló hangja, valamint a dubstep mélyűri terét és a triphop melankolikus sötétségét összekötő hangzása mind a populárisabb, mind a határvidéki underground színterek tetszését elnyerték. Az évek során Emika a már említett Pinch mellett a My My-jal és a Kryptic Mindsszal is dolgozott együtt, majd 2010-ben ő állította össze az Ostgut Ton kiadó ötödik évfordulóját ünneplő Fünf válogatás teljes hangmintaállományát. Ezt követően főleg a saját karrierjére fektetett nagy hangsúlyt, és számos kislemez  után végül tavaly ősszel jelent meg címnélküli debütalbuma, ami nagy tetszést aratott, a Recorder kedvenc 2011-es albumait rangsoroló listán is szépen szerepelt. Interjúnkat az A38-as budapesti fellépés előtt készítettük.

- Az első kislemezed, a Drop The Other két évvel ezelőtt jelent meg, és jobbára annak köszönhetően ismertek meg téged az emberek, hogy olyan dubstep hírességek kezdtek el remixelni téged, mint Pinch és Scuba. Számomra úgy tűnt, hogy a tavaly őszi albumod egy hosszabb korszak lezárását jelentette számodra, hiszen előtte rengeteg kislemezt készítettél, és a hangzásod folyamatosan változott. Ezt egy folyamatos útkeresés részletes dokumentálásának tekinthetjük, vagy tudatosan alakítottad így a megjelenéseidet?

- Az igazat megvallva sosem volt betervezve rendes nagylemez a menetrendbe, nem állapodtunk meg a kiadómmal, a Ninja Tune-nal semmi konkrétban, ezért soha nem is gyakoroltak rám semmiféle nyomást. Nyugodtan ráértem írni a dalaimat úgy, ahogy én jónak láttam, és egyik kislemezemet kiadták a másik után, kérdések nélkül. Végül aztán eljött az a pillanat, amikor annyi kész felvételem volt már, amennyi pont ideális volt egy albumhoz, és ők megjelentették azt is. Sokat köszönhetek ezért nekik: ők jelentették számomra a kaput a nagyvilágba. Szerencsém is volt, hogy egyre több zenét akartak hallani tőlem az emberek, ugyanis ennek köszönhetően jelenhetett meg ennyi kislemezem, majd egy albumom is. Nagyon jó együtt dolgozni a Ninjával: megtanítottak rá hogyan legyek mindig aktív, hogyan tartsam a kapcsolatot egy menedzsmenttel, illetve hogy hogyan lehet élni egy új városban. Sokszor látom azt a zeneiparban, hogy felfedeznek valakit, bezárják egy stúdióba egy profi zenészcsapattal két hétre, miközben rengeteg pénz cserél gazdát rengeteg helyen, majd kijön az album, a kislemezt játsszák a tévék és a rádiók, majd, ha adott esetben nem tetszik az embereknek, akkor egy életre eltűnik az, akinek az arcával el akarták adni ezt az egészet. Nagyon örülök annak, hogy a Ninjánál nem ez történt, hanem hagyták, hogy a dolgok maguktól történjenek.

- Nem tudom, hogy egy ilyen válasz után mennyire gyakori a kérdésem, de nagyjából mennyi zenéd maradt kiadatlan?

- Ne tudd meg, rengeteg! Volt egy hosszabb időszak az egésznek az elején, amikor még nem tudtam, hogy mit akarok pontosan. Nagyon sokat kísérleteztem, de az eredmény többnyire túlságosan is könnyed, majdnem üres lett. Mint a popdalok a rádióban; addig érintenek meg, amíg hallod őket, de utána már nem emlékszel rájuk. Én nem akartam ilyen zenéket kiadni, hanem meg akartam találni azt az énemet, amelik ennél többet képes adni az embereknek. S azóta még jobban megtanultam használni a szintetizátorokat is! (nevet)

- Érdekes, hogy ilyen negatívan állsz hozzá a popzenéhez, mert a legutolsó kislemezeden a Hit Me Jimmy Edgar-os újraértelmezésén én pont azt érzem, hogy egy mély és szép dalból valami nagyon popos és végtelenül egyszerű született.

- Igen, de ezt direkt akartuk így. Jimmynek volt ez az ötlete, hogy mi lenne, ha valamelyik zenémbe beleépítené a szokásos popzenei elemeket. Így született egy dzsesszes, funky, fülbemászó dallamú eleltro-pop szám. Azt akartuk kigúnyolni ezzel, hogy mennyire vicces a popgépezet manapság. Minden, ami kicsit vidám, vagy funky, az azonnal bekerül a körforgásba, és lenyom minden mást. Nem véletlen lett ez a zeném az eddigi legismertebb a hallgatók körében, pedig semmivel több marketinget nem rakott mögé a kiadó, mint korábban.

- Miért éppen az elektronikus zenében kötöttél ki?

- Kreatív zenei technológiát tanultam még régen az egyetemen, és nagyon sokat foglalkoztam szintetizátorokkal, meg szoftverekkel. Később egy hangtervező cégnél kezdtem el dolgozni, ahol a munkám napi része volt, hogy hangokat komponáljak. Ennek köszönhetően gyakorlatilag mindent nagyon hamar megtanultam, a technika soha nem jelentett számomra semmilyen akadályt. Ebből kifolyólag az elektronikus zenének mindig a közelében voltam, és nagyon szerettem, ezért soha nem is gondolkodtam más stílusban, amikor elkezdtem megírni az első zenéimet. Ráadásul, laptopon dolgozni olyan, mintha egy egész nagyzenekar lenne a hálószobádban, de nem kell aggódnod semmi miatt, mert végül minden csak és kizárólag olyan lesz, amilyennek szeretnéd.

- Mennyire volt hasonló a munkamódszered a saját albumod megírása és a két évvel ezelőtti Fünf című Berghain-hangkönyvtár összeállítása során?

- A Berghain-válogatáson nagyon sok, egymástól igencsak különböző ötlet található. Amikor Berlinbe költöztem, nagyon sokat lógtam ott, és mindig új zenéket hallottam, amelyek annyi új ötletet adtak nekem, hogy úgy éreztem, ezt viszonoznom kell valahogy. A Berghain nélkül ma biztos másmilyen zenéket írnék. Szóval megkérdeztem tőlük, hogy mit szólnának ehhez, hiszen egy időben sokszor lehetett hallani a médiában, hogy a Berghainban milyen különleges hangok vannak, és mennyire színvonalas a hely hangrendszere. Emlékszem, az ajtók becsapásából készítettem a kickdrumokat, felvettem a hely előtt az eső hangját, és mindent, amit tudtam.

- Mindig nagyon erősen éreztem a jelenléted az egész válogatáson, akár Marcel Dettmann, akár Len Faki zenéjét hallgattam. Mintha folyton ott lennél a háttérben, láthatatlanul. Mondták már neked, hogy nagyon „emikás” lett az egész válogatás?

- Kevesen, de nagyon örülök neki, ha így gondolod, mert ez volt a szándékom. A saját zenémben is rengeteg olyan hangmintát használok fel, amit a mindennapi világban rögzítek, akár kint a természetben, akár két házsor közt a járdán. S mostanában úgy érzem, hogy a techno zene egyre inkább ebbe az irányba tart, nagyon sokan ugyanilyen hangmintával és hasonló metódusokkal szerzik a zenéiket.

- Mik a terveid a jövőben? Fogsz technót írni valamikor?

- Egyszer biztosan, de nem most! (nevet) Áprilisban Csehországba utazok, ahol 28 vonóssal fogok együtt dolgozni, és felvesszük a következő kislemezemet, ami már a jövőre megjelenő új albumomon része lesz. Nyáron akarom befejezni a munkálatokat, az ősz elején pedig már csak a végső simításokkal szeretnék foglalkozni. Tudom, hogy mit akarok, és nagyon boldog vagyok, hogy a zeném megtalálta a saját közönségét, így ez a lemez most már száz százalékban nekik készül.

- S miről fog szólni?

- Arról, hogy reményt adjak nekik. Ez a legkedvesebb dolog, amit egy ember tehet egy társával, és a közönségem nélkül sosem lehetett volna albumom, úgyhogy most itt az ideje, hogy ezt megháláljam nekik egy újabbal.

interjú: Velkei Zoltán

fotók: Szentpéteri Roland
 

egy részlet Emika február végi budapesti fellépéséről: