Az Énekes, aki nem hazudik – Leonard Cohen

2012.02.14. 12:03, rerecorder

Hihetünk-e az Énekesnek? Leonard Cohen legutóbbi stúdióalbuma, a 2004-es Dear Heather megjelenése idején többször is utalgatott arra, hogy talán az a lemez lesz a búcsúja, talán nem ír többé dalokat, talán visszavonul. Ehhez képest az azóta eltelt nyolc év aktívabban telt a kanadai születésű dalnok életében, mint az azt megelőző évtized: három éven át szinte megállás nélkül turnézott, a 2009-ben hazánkat is érintő koncertkörutat két album is megörökítette (a DVD-verzióban is kapható dupla Live In London és a szimpla Songs From The Road), emellett Cohen 1970-es Wight-szigeti fellépésének anyaga is napvilágot látott CD-n és DVD-n (Live At The Isle Of Wight 1970), sőt a teljes életmű is újra megjelent egy csinos kiszerelésű dobozban tavaly ősszel (The Complete Studio Albums Collection). Most pedig itt az új – sorrendben tizenkettedik – Cohen-stúdiólemez, a Recorderen teljes egészében végighallgatható és még Magyarországon, a MAHASZ-listán is az első helyen nyitó Old Ideas album, tíz új dallal, melyek kapcsán ismét elmorfondírozhatunk azon, hogyan képes egy ember még 77 évesen is újat mondani azokról a dolgokról, amikről az elmúlt közel fél évszázadban már annyiszor beszélt nekünk. És persze azon, hogy hihetünk-e az Énekesnek.

No meg azon is, hogy mégis kicsoda Leonard Cohen? Dalszerző-énekes? Frusztrált költő gitárral? Fahangú, perverz trubadúr? Elég meghallgatni a Songs Of Leonard Cohen című 1967-es bemutatkozó nagylemez tíz dalát, hogy megtudjuk a választ: mindegyik és egyik sem. Az album borítójáról 33 éves – krisztusi korú – elegáns férfi tekint ránk: fiatal ember, a dalokból mégis egy több száz évet megélt keserű-gunyoros alak szól hozzánk, aki mintha a kelleténél eggyel többször járta volna meg a poklot és a mennyet is. Bob Dylan, Joni Mitchell és a korszak többi énekes-dalszerzője a popba csempészték be a költészetet – Cohen fordított utat járt be, az irodalomból érkezett a zenébe: az első lemez kiadásakor már bő évtizede elismert költő és prózaíró volt, aki Kanadától New Yorkon és Kubán át Görögországig bejárta a világot, sokat látott, talán túl sokat is. Minden idők egyik legnagyszerűbb bemutatkozó albumának felvételei nem voltak problémamentesek, az eredeti producer, a Cohent a Columbiához leszerződtető John Hammond a felvételek előtt lebetegedett, és a helyébe lépő John Simonnal – aki a daloknak vonósokkal, fúvósokkal, billentyűsökkel díszített, míves zenei körítést szándékozott adni – az énekes sokat vitatkozott, de az 1969-es folytatás, a Songs From A Room idejére megtalálta az ideális munkatársat Bob Johnston személyében. Leonard Cohen már ezeken a korai lemezeken felvázolta, miről fog dalolni a következő évtizedek során: szerelemről és a szerelem elmúlásáról, megcsalásról és megcsalatásról, hitről és kiábrándulásról, háborúról nemzetek és nemek között, elsötétített szobákról és a bennük élő „gyönyörű vesztesekről”, érzelemről és érzékiségről, vagy éppen ezek hiányáról. Az első három album afféle laza trilógiát alkot az életműben, a dalok nagy részét Cohen egy időben, a hatvanas évek közepén írta – a főszereplő ezeken a szikár hangzású lemezeken a dalnok akusztikus gitárja és énekhangja, melyeket vonósok és a hamar Cohen-védjeggyé váló női háttérvokálok egészítenek ki.

Ezek a korai albumok az életpálya legkomorabb darabjai is egyben (az énekes élete nagy részében depresszióban szenvedett), a harmadik nagylemezből, az 1971-ben kiadott Songs Of Love And Hate-ből áradó gúny, düh és fájdalom befogadásához már valóban szükség van egy bizonyos (nem különösebben felemelő) lelkiállapotra. Az első két lemez többé-kevésbé visszafogott és rezignált dalnokának nyoma veszett: Cohen úgy énekel ebben a nyolc dalban, mint aki valami miatt iszonyatosan ki van bukva és nagyon haragszik az egész világra. A szeretet és a gyűlölet mint egymástól elválaszthatatlan érzések, egy megoldhatatlan szerelmi háromszög, Szent Johanna máglyahalála mint a férfi-nő kapcsolat szimbóluma, plusz minden idők talán legkeserűbb/gonoszabb öngyilkos dala – a Songs Of Love And Hate nagyon mélyre húz magával, egy nagyon sötét helyre, és nem ereszt el onnan. (Fontos adalék ehhez a korszakhoz a két stúdiólemez között 1973-ban kiadott Live Songs koncertalbum Please Don’t Pass Me By című száma, 13 percnyi utazás Cohen személyes poklába, ami a dal végére már a hallgatóé is.)

A letargikus harmadik lemez folytatása, az új producerrel, John Lissauerrel felvett 1974-es New Skin For The Old Ceremony szintén nem vidám mű, elődjéhez képest mégis könnyebb hallgatnivaló, jelentős részben a gazdagodó hangszerelések miatt – a kibukottság utáni lélegzetvétel, az elpárolgó düh helyébe lépő keserű sóhaj, a megváltoztathatatlanban való beletörődés lemeze, zenei szempontból átmeneti album (az első, melynek címében nem szerepel a dalok szó), s újabb művészi csúcsteljesítmény. A férfi-nő viszony kimeríthetetlen témáját Cohentől is szokatlanul naturalisztikus, helyenként már-már obszcén és cinikus módon tárgyaló (és az egészet agyonhangszerelt spectori wall of soundba burkoló) 1977-es Death Of A Ladies’ Man a katalógus legbizarrabb darabja, „Cohen doo-wop rémálma” – ahogy korabeli recenziójában a Rolling Stone magazin megjegyezte. Az akkoriban már eléggé kattant és kicsit fegyverbuzi producerzseni Phil Spector a vokálok feléneklése után semmiféle beleszólást nem engedett kliensének a munkálatokba, sőt az énekes a stúdióba sem tehette be a lábát – Cohen érthető módon nem különösebben szereti ezt az egyébként zeneileg könnyen emészthető és élvezetes lemezt, a következő években játszott még róla néhány dalt élőben, de az azóta eltelt évtizedek során gyakorlatilag kitagadta önnön életművéből, a 2002-es karrierösszegző The Essential Leonard Cohen válogatásra sem került fel egyetlen szám sem róla.

A balul elsült Spector-kalandot követő 1979-es Recent Songson ismét csendesebbek, visszafogottabbak a dalok, a zenébe dzsessz és mediterrán hangulatok szűrődnek be, és stúdiólemezen elsőként hallhatjuk a páratlan hangú Jennifer Warnest, aki kisebb szünetekkel azóta is Cohen egyik állandó vokalistája (az idei albumon is közreműködik). A Recent Songsot követő albumokon a hetvenes évek depressziós Cohenjét egy méltósággal idősödő, önreflexív kikacsintásoktól sem idegenkedő, lemezről lemezre mélyülő hangú énekes váltja fel, aki a következő évtizedben szintetikus hangzásba csomagolja új dalait, melyekben a belső világ feltérképezése mellett már a hasonlóan zűrzavaros kinti valóságé is fontos szerephez jut. Az 1984-ben kiadott Various Positions a Recent Songshoz hasonlóan némileg egyenetlen dalcsokor (viszont ott van rajta az If It Be Your Will, a világ egyik legborzongatóbb szerelmes dala), de a négy évvel későbbi I’m Your Man ismét remekmű, Cohen legjobb lemeze a New Skin For The Old Ceremony óta, ráadásul kereskedelmileg legsikeresebb kiadványa is. Az I’m Your Man negyven percében szintikre és programozott alapokra hangszerelt, sötét humorral elővezetett ironikus-szomorkás klasszikusok sorjáznak, és első alkalommal bukkannak fel a visszatekintésnek, az elmúlásnak és a búcsúzásnak a kései életműben rendre vissza-visszatérő témái. Cohen egész pályája során vékony kötélen egyensúlyozott – a választott megnyilvánulási forma mindig is magában hordozta az érzelgősség és a giccs felé tévelyedés veszélyét: Cohen tisztában is van ezzel, az I’m Your Man-en már szándékosan alkalmaz ilyen motívumokat, hogy aztán mesteri magabiztossággal és gúnyos mosollyal lavírozzon ki belőlük.

A némileg organikusabb megszólalású, apokaliptikus hangulatú 1992-es The Future albumot követő turné (illetve az arról és az 1988-as turnéról vegyesen válogatva készült Cohen Live lemez kiadása) után Cohen eltűnt a világ szeme elől – a kilencvenes évek második felét egy buddhista kolostorban töltötte, miközben egy új generáció fedezte fel magának zenéjét, nem kis részben az 1991-es I’m Your Fan című tribute albumnak köszönhetően, melyen többek között a Pixies, az R.E.M., a House Of Love, Nick Cave és John Cale tisztelegtek egy-egy feldolgozással a dalnok előtt. 1979 óta gyakori vokalista-dalszerző társával, Sharon Robinsonnal közösen írt Ten New Songs című lemezével az ezredforduló környékén már egy depressziójától és mindenféle függőségeitől megszabadult férfi tért vissza a köznapi világba, a Boogie Streetre, ősz hajjal és élő legendaként. Cohen a világ szeme láttára öregedett meg, győzte le démonjait, napjainkban már a mindent és mindenkit túlélt öreg bölcs szerény mosolyával dalol nekünk, tekint vissza – és előre is (az Old Ideas kapcsán például arról beszélt, hogy a turnén már játszott, de az albumra fel nem kerülő új dalok jól jönnek majd a következő lemezére).

2012-ben, amikor egy új Cohen-lemez kiadása már eseménynek számít, amikor az énekes gond nélkül tölti meg a londoni O2 Arénát (de még a mi Budapest Sportarénánkat is), hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy nem volt ez mindig így – Cohen pályája nagy részében kultművész volt, lemezei éppen hogy felkerültek az amerikai albumlistára (vagy egyáltalán nem), az artisztikumra fogékonyabb Európában valamivel jobb volt a helyzet, de mégis: a Suzanne előbb lett sláger Judy Collins előadásában, mint Cohenében, s a Hallelujah is előbb John Cale, aztán Jeff Buckley (és Rufus Wainwright) kezei között vált igazán népszerűvé, majd Alexandra Burke listavezető feldolgozása révén silányult X-Faktor sztenderddé (de vélhetőleg a Take This Waltz Zorán-féle borzalmas magyarítását, a Volt egy táncot is több honfitársunk ismeri, mint az eredetit). Cohen úgy volt sztár, hogy igazából soha nem volt az, s hiába a számtalan feldolgozás, a fél évszázad alatt született alig több mint száz dal a sármosan képzetlen bariton hang tolmácsolásában marad a legemlékezetesebb.

Ne higgy az Énekesnek – gyakran indította ezzel a kinyilatkoztatás-szerű dallal fellépéseit Cseh Tamás, és valóban, minden gitárját magányosan pengető énekmondó esetében felmerülhet a kérdés: mennyire azonos a dal és a dalnok? Aki egynél többször látta élőben Leonard Cohent legutóbbi turnéján, tudhatja: a koncertek két és fél órájában minden gesztus, minden felkonferálás, a zenésztársak tucatnyi bemutatása, minden őszintének ható megnyilvánulás előre elpróbált koreográfia alapján zajlott, mint egy színházi előadás során. „Az Énekesnek meg kell halnia, mert hazudik a dala” – hozza meg az ítéletet egy képzeletbeli bíróság a New Skin For The Old Ceremony egyik számában. S az Énekes alázatosan elfogadja a bírák döntését. De mégis, amikor 2009-ben a Sportaréna színpadán Leonard Cohen ki tudja, hányadszor énekelt arról, hogy mindenen van egy repedés, és így jut be a fény a legsötétebb helyekre is – én ott és akkor hittem neki, és hiszek azóta is. Higgyetek neki ti is, kedves olvasók!