A Recorder magazin harmadik számának címlapanyagát adó óriás összeállításunkban a gyerekek és a popzene sokszoros kapcsolódási pontjait jártuk végig: a gyereksztárokról szóló nyitócikkünk, illetve a gyerekként sztárrá lett Stevie Wonder és Michael Jackson korai karrierjének áttekintése után először a külföldi, aztán a magyar gyereklemezeket vettük sorra (a frissebbek közül három album születésének körülményeit részletesebben is megvizsgáltuk). Továbbhaladva a hazai vonalon, bemutattunk néhány példát arra, hogy miket hallgattak a popzenészek gyerekkorukban és miket hallgatnak a popzenészek gyerekei otthon, majd pedig leteszteltük, mi tetszik a kicsiknek az oviban. Aztán a Recorder szerzői is színt vallottak: elárultuk, hogy melyek voltak meghatározó zenéink gyerekkorunkban. Végül pedig következett egy összeállítás azokról a zenészekről, akik átadták a stafétát gyermeküknek. És most valóban végére értünk gyerekpop sorozatunknak, amit stílusosabban aligha lehetne zárni, mint a Rocksuli című film kontextusba helyezésével. Richard Linklater rendező Jack Black főszereplésével készült 2003-as moziját remélhetőleg nagyon sokan látták, így talán azt sem kell hangsúlyozni, hogy a kontextus itt jószerével benne van magában a filmben. (A cikk után egy kisebb írásban még összeszedtünk további néhány filmet, amelyeknek a gyerekek és a könnyűzene viszonya adja a témáját.)
Túl nagy felelősséget teszünk Richard Linklater vállára, ha azt mondjuk, a Rocksuli nélkül nem létezne a High School Musical-filmsorozat, nem létezne a tévében a Glee, nem lennének frissen az iskolából raklapra tett sztárok és mondjuk Justin Bieber sem? 2003-ban egy jókedélyű slacker komédia elindított egy hullámot, ami először egy reality-műsorba torkollott – ez volt a KISS-főnök Gene Simmons részvételével az embertelen fantáziával elnevezett Rock School. Aztán beindultak a fogaskerekek, hogy az akkoriban ebből a kategóriából már kiöregedő Mickey Mouse Club-generáció (Justin Timberlake, Britney Spears, Christina Aguilera stb.) helyére új tinisztárokat keressenek. A Disney-gyártósor is rákapcsolt, minden A&R-es szakember minden egyes énekelni tudó felsősben tehetséget keresett és profitot látott és így 2011-re kikötöttünk Biebernél és Rebecca Blacknél. Oké, mindez már tényleg lehet, hogy túl sokat feltételez a rendezőről és a Rocksuli hatásáról.
A Rocksuli története egyszerű: Dewey (Jack Black) amatőr rockzenész, akit a film elején kiraknak a zenekarából, mert túl sokat szólózik. Egy régi haverjánál (akit a film forgatókönyvírója, Mike White alakít) és annak szemétkedő barátnőjénél (akit Sarah Silverman komika játszik) húzza meg magát egy lefüggönyözött szobában, de ott is már jó ideje tartozik a bérrel. Amikor egy iskola cseretanárt keres, Dewey a haverjának adja ki magát, cserébe három hétig egy ötödikes osztályt kell oktatnia. Meglátja bennük a potenciált, először azért, hogy helyi tehetségkutatót nyerjen velük, aztán pedig azért, mert a srácok tényleg ráéreznek a rockra.
A Rocksuli vajon kinek szól? Azoknak a felnőtteknek, akik ráismernek magukra, vagy a haverjaikra Jack Black lecsúszott, csóró rockzenészében? Vagy azoknak a gyerekeknek, akik unják az iskolát és azt a rengeteg beléjük tuszkolt elméleti tudást és úgy érzik, hogy ideje lenne ezt valami szórakoztatóra is használni? Linklater filmjében az a legjobb, hogy mindkét csoportnak, de akkor a legkedvesebb, amikor a gyerekekre figyel. Mert az ember tényleg libabőrös lesz attól, ha meglátja, ahogy a karót nyelt, unalmas gyakorlózenét pengető gyerek felkap egy V-nyakú gitárt és elkezdi játszani a Smoke On The Watert vagy a félénk ázsiai kölyök odaáll a zongorához és belekezd a Doors-féle Touch Me orgonadallamába. A zene transzformáló erejéről sok film született már, dokumentumfilmek, életrajzi filmek, drámák, de arról elég kevés, hogy milyen iszonyatosan menő dolog mondjuk AC/DC-t játszani tízévesen.
És azt a menőséget még Jack Black és az iskola igazgatónőjét játszó Joan Cusack ripacskodása sem tudja visszafogni, főleg ha közben olyan megaklasszikusok festik alá a történetet, mint a Roadrunner vagy az Immigrant Song. Ha egy gyerek megnézi és meghallgatja a YouTube-on a Back In Blacket, vagy legjobb esetben gitárt kér karácsonyra, akkor Linklater és Black már bőven teljesítette a célját.
Klág Dávid
(Paramount, DVD, 105 perc, 2004)
A KÖLYKÖK RENDBEN VANNAK
Richard Linklaternek nem a Rocksuli az egyetlen zenéhez szorosan kapcsolódó filmje, hiszen a popkulturális utalásokkal átszőtt korai kertvárosi munkái (Slacker, subUrbia) mellett a középiskolás nosztalgia egyik csúcsműve, a hetvenes évekbeli rockzenével alaposan feltöltött Dazed And Confused (magyar videócímén: Tökéletlen idők) is az ő nevéhez fűződik 1993-ból. A középiskolások és a zene kapcsolata viszonylag sok filmnek a témája (elég csak az egyik legszignifikánsabb példára gondolni, az Allan Arkush által rendezett 1979-es Rock ’n’ Roll High Schoolra, melyben a Ramones és a Ramones iránti rajongás átveszi a hatalmat egy középiskolában), ám az ennél fiatalabb generáció is megjelenik néhány filmművészeti alkotásban. A gyerekkor felé haladva fontos zenei témájú mérföldkő-film a rockzsurnalizmusról leplet lerántó Majdnem híres (Almost Famous, Cameron Crowe 2000-es rendezése). Ebben ugyan még mindig nem a 14 év alatti korosztály szerepel a fókuszban, hiszen a Rolling Stone magazinnak címlapsztorit szállító, rockzenekari turnén résztvevő főhős 15 éves, de láthatjuk őt a filmben kisiskolásként is, amint nővére lemezeitől megbabonázva beleszeret a zenébe (Crowe lényegében saját történetét meséli el, ő maga is tini újságíró volt a Rolling Stone-nál).
A Who együttes 1969-es forradalmi rockoperája, a Tommy már kérlelhetetlenül a traumatikus gyerekkor és a zene által való kigyógyulás archaikus meséje (persze sok más, témába vágó mellékvágánnyal). A családi tragédia hatására megvakult, megsüketült és elnémult kisfiú története, akiből rockmessiás lesz, ordított a filmes adaptációért, melyet Ken Russell készített el 1975-ben a maga vitriolos, barokkos, kaotikus stílusában rengeteg neves zenésszel ikonikus szerepekben (Tina Turner, Eric Clapton, Elton John és persze a Who tagjai). Ha gyerekek és zenés film, akkor kihagyhatatlan még a Bugsy Malone, Alan Parker 1976-ban készült musicalje. Az alkoholtilalom idején játszódó film lazán szövi össze Al Capone és Bugs Moran történeteit, a csavar az benne, hogy kizárólag gyerekszereplők – köztük a 13 éves Jodie Foster – játsszák el és a musical formulája szerint dalokban adják elő a finomított cselekményt (a gépfegyverek tejszínhabot lőnek ki, a párbeszédek is tompítottak, a film korhatár nélkül megtekinthető).
Dömötör Endre
a School Of Rock azonos című betétdalát a New York-i Mooney Suzuki együttes frontembere, Sammy James Jr. komponálta a forgatókönyvíró Mike White szövegére – és természetesen Jack Black énekelte el:
a Rocksuli DVD egyik extrája: Jack Black kikönyörgi, hogy a Led Zeppelin-tagok engedélyezzék az Immigrant Song használatát a filmben
ezek pedig a fentebb említett filmek mozielőzetesei:
Rocksuli
Tökéletlen idők
Rock 'n' Roll High School
Majdnem híres
Tommy
Bugsy Malone
