A nyár és a popzene kapcsolatát áttekintő cikksorozatunkban a hatvanas évekből a surf popot, a nyolcvanasokból a második Szerelem Nyara rave bulijait emeltük ki – az új évezredből most jöjjön a hipszterek legutóbbi nyarainak kedvence, a chillwave, melynek kapcsán bőven van mit tisztába tenni. Kutatók évek óta vitatkoznak róla, mégsem tudják egyértelműen megállapítani, hogy melyik volt a zenetörténelem első rock'n'roll dala, techno felvétele vagy hiphop szerzeménye. Márpedig ha ilyen óriási műfajok eredetét is nehéz megtalálni, akkor egy olyan, szinte egynyári zsáner esetében, mint a chillwave még inkább fejvakarásra késztet a kérdés: vajon hogyan keletkezhetett?
Egyesek az Animal Collective-tag Noah Lennox, azaz Panda Bear 2007-es Person Pitch című lemezére mutogatnak, mások a lo-fi kazettákat futószalagon szállító Ariel Pinket nevezték el a chillwave keresztapjának, a jobb emlékezetűeknek pedig még megvan az ausztrál Avalanches kollektíva hangmintákból összevarrt 2000-es albuma, a mai napig egyedülálló Since I Left You is, mint kezdő mérföldkő. Sőt két évvel a 2009-es első Neon Indian-kislemeznek, a címében is programadó Deadbeat Summernek a megjelenése előtt már Svédország is meghódította a tengerpartokat a Boat Club, a Tough Alliance, az Air France és a Studio baleári szintipopjával. És akkor az Európán átsöprő downtempo divatról még nem is beszéltünk.
De lehet, hogy nem az első chillwave-vel kellene kezdeni, hanem azzal, hogy mi is ez tulajdonképpen. A trend két évvel ezelőtt, 2009-ben jelent meg a népszerű zeneblogokon a menő, ismeretlen „egy-mp3-as” előadók között – a számokat, amelyek nagyobb figyelmet kaptak, mind egyetlen esztétika jellemezte: nosztalgia és nyár keveréke. A nosztalgia általában a nyolcvanas évek felé, onnan is a szinti-pop szcéna (és az italo-diszkó) felé irányult, a nyár pedig a napfényes, fülledt, léha hangulatból volt egyértelmű. A blogokra kirakott mp3-akhoz egyre gyakrabban társult elmosódott, naplementés tengerpartot és végtelenbe vesző óceánt ábrázoló (lehetőleg Polaroid formájában érkező) illusztráció. Neon Indian, Washed Out, Toro Y Moi, Ducktails, Teen Daze, Teengirl Fantasy, Blackbird Blackbird, Hard Mix és még száz másik – ezeket az általában egyszemélyes formációkat egy kalap alá vette a hipszter kultúrát szarkasztikusan gúnyoló Hipster Runoff blog és rögtön meg is bélyegezte őket a nyolcvanas évek francia cold wave zsánerének paródiájaként a chillwave címkéjével. A név megragadt (a nem pont ugyanazokat jelentő a glo-fi és a hypnagogic pop elnevezésekkel ellentétben), a sajtónak ezzel már nem kellett bajlódnia, zászlóvivőnek pedig megtették a Washed Outot, a Toro Y Moi-t, a Neon Indiant és mindenki várhatta a következő hullámot.
Amilyen egyszerű rányomni a chillwave bélyegzőt egy számra, albumra vagy előadóra, annyira nehéz megfogni, hogy tulajdonképpen mi is a közös ezekben. Az összeterelő elemek közül a leggyakoribbak a következők: a chillwave-esek hangmintákat használnak, a nyolcvanas évekre emlékeztető szintihangokat vetnek be és kezdetleges dobritmusokat fabrikálnak. A Washed Out, azaz Ernest Greene legnagyobb sikereit ismeretlen italo-diszkó számokból rakta össze. A Ghosthustler és VEGA elektro-pop projektekről Neon Indian névre váltó Alan Palomo (képünkön Michael Jackson-pólóban) például Paul McCartney-tól és Todd Rundgrentől emelt át ütemeket, sőt az utóbbitól még egyik nagy slágerének teljes szövetét is! És ezek csak azok, amik felismerhetőek – a chillwave előadók legtöbbje obskúrus, bakelites dobozok mélyéről bányászott hangokat is felhasznál. A technológia mellett tényleg a dalok hangzása a legkarakterisztikusabb jellemző: mivel a legtöbb chillwave szerző egyedül, otthon, laptoppal hozza létre zenéjét, ezért az kap egy intim, csóró lo-fi jelleget, és ettől a digitális dalszerkesztés sokkal inkább emberközeli hangulatot áraszt. És hogyha ez az emberközeli hangulat találkozik a napfényes tengerpartokat idéző hangszínekkel és lassú ritmusokkal, akkor nehéz nem a Bahamákra képzeli magunkat.
Most, két évvel a divathullám felbukkanása után már sokkal okosabban lehet írni a chillwave-ről. Akkoriban a gyorsan feltűnő műfajhoz hozzácsaptak olyan előadókat is, melyek utólag tekintve már nem igazán férnek bele a skatulyába: ilyen a Hail Social táncolható poszt-punk zenekar frontemberének saját szórakozására létrehozott Memory Tapes vagy a svéd jj duó. Az utóbbi két év zenéjét más területeken is nagyban meghatározta a nyár (elég csak a Best Coastra vagy a Wavvesre gondolni), de nem minden napfényes zene volt egyben chillwave is. Persze mint bármilyen stílusnál, itt is az lesz a legérdekesebb, ahogyan továbbfejlődik. Már léteznek olyan előadók is, akik a témához nem a nyolcvanas éveken keresztül közelítettek, hanem jóval régebbre, az ötvenes-hatvanas években hódító exotica műfajáig nyúltak vissza (Monster Rally, Có Lá). A Washed Out idén júliusban megjelent első albuma (Within And Without) sokkal organikusabb, „zenekari“ hangzással dolgozik, akárcsak a februárban kiadott második Toro Y Moi-nagylemez (Underneath The Pine), a Neon Indian pedig legutóbb a Flaming Lipsszel hozott ki négyszámos közös EP-t, élőben pedig igazi popzenekarrá fejlődött (nekik szeptember közepén jön ki új albumuk Era Extraña címmel). A chillwave-et még 2011-ben is életben tartja a sok lelkes, névtelen SoundCloud- és BandCamp-felhasználó, akik folyamatosan ontják magukból a széteffektezett, szintifüggönyökkel feldíszített hangmintákat, és persze vannak még olyanok is (mint például Chad Valley), akik őszintén tudnak jót alkotni. Azonban ahogy elismert, aktuális electroclash zenekarok sincsenek manapság, úgy néhány év múlva a chillwave is csak 2009-2010 elkent, homályba vesző nyarát fogja jelenti – de ennek az időszaknak ez volt a jellemző háttérzenéje.
Klág Dávid
Chillwave – Top 5
Washed Out: Feel It All Around (2009)
Neon Indian: Deadbeat Summer (2009)
Toro Y Moi: Blessa (2009)
Hard Mix: Memories (2010)
Teen Daze: Saviour (2010)
egy tízszámos chillwave összeállítás a Reocrder szerkesztésében:
