2000 táján a könnyűzene állapota számos kétségre adhatott okot: a kilencvenes évek első kétharmadát uraló gitárzenekarok csillaga az évtized végére visszavonhatatlanul leáldozott, a popszíntér a millennium előtti pár esztendőt jobb híján producerek által összerántott bojgruppok, harsány elektronikus zenészek, Radiohead-követők és nagyszájú nu-metal arcok segítségével bekkelte ki – születtek ugyan jó lemezek, ám egy útmutató, minőségi, az új évezredet a pop-rock nyelvére lefordító irányzat még váratott magára. Ebbe a közegbe született bele egy New York-i gitárzenekar, Julian Casablancas (ének), Nick Valensi (gitár), Albert Hammond Jr. (gitár), Nikolai Fraiture (basszus) és Fabrizio Moretti (dob) együttese, a Strokes... Az alábbiakban áttekintjük a kvintett történetét az összeállástól a szétesésig – és a nehezen megszült 2011-es visszatérő albumig, az Under Cover Of Darkness kislemezzel és videoklippel beharangozott Anglesig (mely még e pillanatban is meghallgatható itt a Recorderen).
IS THIS IT
A gazdag családokból származó és szuperelit iskolákba járó amerikai fiatalemberek közül Casablancas, Valensi és a brazil születésű Moretti már gimnazista korukban is együtt zenéltek. Az énekes révén nem sokkal később csatlakozott hozzájuk Fraiture is, majd Albert Hammond Jr. (a nagyhírű szoft-pop dalszerző és előadó, Albert Hammond fia) belépésével kialakult az azóta is változatlan Strokes-felállás. A kezdetben csak próbatermekben és kispályás klubokban zenélő fiatalok idővel egy menedzsert is szereztek maguk mellé a hatodik Stroke-ként is emlegetett Ryan Gentles személyében, ennek ellenére az együttes permanens elutasításra talált az amerikai lemezkiadók részéről. A helyzeten a csapat zenei világát a későbbiekben is meghatározó Gordon Raphael producerrel készített első anyag, a háromszámos The Modern Age EP változtatott: „Úgy szóljon, mint semmi más, ami most menő!” – adta ki a parancsot Raphaelnek a frontember, és a dolog bejött: a később az első albumra is felkerülő dalok (The Modern Age, Soma, Last Nite) korai verzióit tartalmazó EP eljutott Nagy-Britanniába, és az évek óta működő, ám rendes nagylemezzel még mindig nem rendelkező Strokes hirtelen egy teltházas brit turnén találta magát, miközben valóságos háború tört ki a kiadók között szerződtetésükért.
A britek számára megváltás lehetett egy friss és stílusos gitárzenekart látni azok után, hogy 2000-ben két ütőkártyájuk, a Radiohead és a Primal Scream is elhitette velük, hogy az új évezred tömegpusztító fegyverekről és rideg elektronikus izékről fog szólni, az amerikai vállalatokat pedig nem igazán lehet hibáztatni, amiért nem láttak potenciált öt, szakadt farmert öltönnyel és nyakkendővel kombináló, ápolatlan kinézetű fiatalemberben, akik három évtizeddel korábbi zenei világot próbálnak visszaráncigálni a jelenbe, ráadásul mindezt egy húzásra felvett, borzasztó minőségű dalaikban teszik. Később persze a zenekar hazájában is leesett a tantusz: a szintén Gordon Raphaellel felvett Is This It nagylemezt 2001 őszén már egyöntetűen üdvözölték az óceán mindkét partján (bár a prűd Amerikában új borítót kellett hozzá tervezni az androgün segges-bőrkesztűs eredeti helyett), sőt az album a poszt-millenniumi éra rockzenéjének első igazán körberajongott munkája lett, a Strokes tagjai pedig elkényeztetett gazdag gyerekekből hirtelen a rockzene megmentőivé váltak.
Az évek során csak tovább szilárdult a bemutatkozó album, illetve a kvintett kultusza, ami több okból is érthető. Egyrészt a lemez évekre előre beprogramozta a közízlést azzal, hogy újra a gitárzenekarokra irányította a figyelmet (így nem csak a Strokesszal egy karámba terelt garázs-rockerek, de a pár évvel későbbi poszt-punk/new wave revival formációi – egyfelől a Franz Ferdinand és Bloc Party, másfelől az Interpol, Killers és Bravery fémjelezte vonal képviselői – is köszönettel tartoznak Casablancaséknak), másrészt lényegében az Is This Ittel indult el igazán az egész nulla-nullás évtized egyik legszembetűnőbb tendenciája, a múltat újrafelfedező és azt elengedni képtelen reciklálás-mánia, ami a 2001 és 2009 között feltűnt szinte összes számottevő pop-rock produkciót érintette. De még e két zenetörténeti jelentőségű érvnek sem szabad elfeledtetnie velünk azt a tényt, hogy az Is This It kimutatható hatásaitól eltekintve, önmagában is egy káprázatos poplemez. Ezek a húszas éveik elején járó srácok New York rendkívüli art-punk örökségéből (így a Lou Reed vezette Velvet Underground kásás megszólalásából, a CBGB klub zenekarainak esztétikájából, főként a Television gitárhasználatából) Julian Casablancas kifinomult dalszerzői érzékével, nemtörődöm világnézetével és álmoskás orgánumával az élén létrehoztak egy mocskos, urbánus és friss lo-fi szerzeményekkel teli lemezt, mely az új évezred Amerikájába ültetve egyszerre tudott meghökkentő és vonzó lenni. A fess Strokes-tagok szedett-vedett, mégis elegáns megjelenésükkel, jól csengő neveikkel, kiváltságos előéletükkel, valamint hibátlan popdalaikkal (mint a klipesített Someday, a búskomor Trying Your Luck, vagy az egész Strokes-életérzést magába tömörítő Hard To Explain) nem csak lányok millióit voltak képesek magukba bolondítani, de egy új generáció előhírnökeiként hivatalosan is elindították a nulla-nullás évtizedet.
ROOM ON FIRE
A Strokes feltűnését követően egy egész seregnyi retro-rock zenekar jelent meg a színtéren, így a New York-i fiúk mellett olyan – velük stilárisan nem feltétlenül összeillő – csapatok kerültek a garázs-rock revival gyűjtőnév alá és a figyelem középpontjába, mint az akkor már harmadik albumánál járó detroiti White Stripes, az 1993 óta létező svéd Hives, az ausztrál Vines, a brit Libertines, a kaliforniai Black Rebel Motorcycle Club vagy a nashville-i Kings of Leon, a több oldalról fenyegető konkurencia pedig csak fokozta a 2003 októberére kiírt második Strokes-albumhoz fűződő reményeket. A Radiohead udvari producerének számító Nigel Godrich-csal elkezdett felvételi munkálatok hamar abbamaradtak, így a Room On Fire lemezen végül ismét a már jól bejáratott Gordon Raphael segédkezett, ennek ismeretében pedig nem meglepő, hogy a Strokes második próbálkozása szinte teljesen ugyanolyanra sikeredett, mint az első. Casablancas „minden mindegy” hozzáállása és énekstílusa mit sem változott, az anyag mégis néhány fokkal tisztábban szól (olyan, mintha korszerűbb berendezések használatával szerették volna elérni ugyanazt a koszos hangzást), plusz az egészen végigvonul egyfajta „robotos” hangulat, amit csak kihangsúlyoz, hogy Valensinek sikerült előállnia egy olyan gitársounddal, ami leginkább egy szintetizátor hangjára emlékeztet (lásd a 12:51 című beharangozó kislemzdalt). Bár a Room On Fire albumon a dalok annyira nem egyértelműek, mint a 2001-es lemezen voltak, a pattanásig feszített Reptilia, a furcsán dülöngélő Automatic Stop, vagy a tuti zárópárost alkotó The End Has No End és I Can’t Win bizonyítják, hogy ennek az anyagnak is vannak szépségei bőven. Ettől függetlenül az eladási mutatók lejjebb ereszkedtek, és a kritikusok közül sem volt már mindenki oda, de még aki kiállt mellette, az is tudta, hogy a Strokesnak befellegzett, ha előáll még egy ilyen lemezzel.
FIRST IMPRESSIONS OF EARTH
Az elkövetkezendő években az új amerikai zenekarok kezéből az új brit zenekarok vették át a stafétabotot, és a pár éve menő garázs-rock hullám helyett a poszt-punk és new wave megidézése lett a divat, a Strokesnak pedig bizonyítania kellett, hogy képes haladni a korral. Némileg baljóslatú módon a kvintett harmadik albumának felvételeinél ismét Gordon Raphaelre került a produceri székbe, aztán később a Strokestől kissé idegen popzenei területek (Paul McCartney, The Bangles, Sugar Ray, Kelly Clarkson stb.) felől érkezett David Kahne is csatlakozott Raphael mellé, ám ez utóbbi részéről nem ment az együttműködés, így a dalok többségén végül Kahne dolgozott. Ez kétségtelenül érződik az eredményen, ugyanis a 2006 januárjának első napjaiban megjelent – és a korábbi 11 számos, harmincvalahány perces Strokes-lemezekhez képest meglepően hosszú, 52 percben 14 számot felsorakoztató – First Impressions Of Earth albumon lényegében egy modern rockzenekart hallunk. Az együttes sokkal korszerűbb és bombasztikusabb megszólalásra cserélte régi amatőr esztétikáját, ráadásul a kompozícióba eddig rendszerint beleolvadó tagokra is oda-oda lehet figyelni: Fab Moretti például már nem csak a legalapvetőbb metrumokat püföli egyfolytában, és az is érdekes, amikor Nikolai Fraiture megvillantja basszusgitárja harapós oldalát a Juicebox elején, de még Casablancas jellegzetes vokáljai és a zenekarról levakarhatatlan Television-gitártémák is tisztábban, erőteljesebben jelentkeznek, mint eddig (ez a fő szólógitáros Nick Valensi érdeme, Albert Hammond Jr. ugyanis később így emlékezett vissza a felvételekre: „A harmadik albumnál nem voltam annyira jelen. Nem igazán érdekelt. Valahol máshol jártam. Nem tudom, nem sokra emlékszem.”). Az eklektikusabb hangzás jót tett a lemeznek, de a összeszedettség hiányzott: a First Impressions Of Earth megközelítőleg félórányi csúcsminőséget tartalmaz, így egy 10-11 számos albumra bőven ráfértek volna a tényleg szuper, frappáns – és a Strokeshoz képest kifejezetten rockos hangzású – dalok (You Only Live Once, Heart In A Cage, Electricityscape stb.); valamint az olyan meglepetések is, mint a mellotronos Ask Me Anything vagy a Room On Fire-ről ismerős gitárhangzását újrahasznosító Red Light. A maradék helyet kitöltő egy-két gyengébb darab sem rontotta drasztikusan a lemez színvonalát, de a Strokes 2006-ban leginkább olyan volt, akár egy újrakárpitozott régi kanapé – a szép, tetszetős külső mögött kissé megfáradt anyaggal.
SZÓLÓLEMEZEK
A folyamatos közös tevékenységek, így a megállás nélküli turnézás, illetve stúdiózás csak egyre növelték a zenekaron belüli feszültségeket, amelyek a First Impressions Of Earth idejére már tapinthatóvá váltak, így nem meglepő, hogy harmadik lemez 2006 októberében záruló turnéját követően a Strokes felfüggesztette működését. A zenekar három albumán a dalszerző Casblancas mellett a többi négy tag öt év alatt fejenként csak egy-egy dalban kapott csak társszerzői kreditet, így nem meglepő, hogy a szünet alatt – Nick Valensin kívül – mindenki mellékprojektjeivel vagy szólómunkáival volt elfoglalva: Albert Hammond Jr. két lemezt is kiadott saját neve alatt (a Yours To Keepet még 2006 végén, a ¿Cómo Te Llama?-t 2008 nyarán), Fabrizio Moretti dobos egy Little Joy nevezetű trióval ment stúdióba 2008-ban (Little Joy), Nikolai Fraiture pedig Nickel Eye néven adott ki egy minimalista szerző-előadói anyagot 2009 legelején (The Time Of The Assassins), sőt végül 2009 őszén maga Julian Casablancas is előállt egy szólómunkával (Phrazes For The Young). Igaz, a zenekar már hónapokkal az énekes albumának megjelenése előtt újra munkába állt, ennek ellenére az új Strokes-lemez felvételei igazából csak 2010-ben kezdődtek el. A kvintett eleinte Joe Chicarelli producerrel (The Shins, My Morning Jacket stb.) dolgozott, bár neki hamar távoznia kellett, ugyanis a tagok úgy döntöttek, a munkálatokat saját kezükbe veszik és Albert Hammond házi stúdiójában folytatták, a göndör hajú gitáros szólómunkáin is segédkező Gus Oberg hangmérnök támogatásával.
ANGLES
A Strokes új albuma, a végül 2011 márciusára csúszó Angles nemcsak azért adhatott okot előzetes aggodalomra, mert a zenekar legutóbbi lemeze óta már több mint fél évtized telt el, hanem mert az elmúlt évek rávilágítottak arra, hogy abból a néhány életrevaló, vagány fiatalból, akikkel annak idején megismerkedtünk, az idők során harmincon túli férfiak, sőt családapák lettek, akik már nem feltétlenül gondolkodnak közös utakon. Az elmúlt időszak önállósulási kísérletei az új anyagon is éreztetik hatásukat, hiszen a lemezen mindenki kivette a részét a dalszerzésből (az addigi fő szerző Casablancas rendszeresen magukra is hagyta zenésztársait, e-mailen küldözgette ötleteit és külön felvett éneksávjait), ami amellett, hogy furcsa váltást sejtetett, végül az eddigi legeklektikusabb Strokes-munkává tette az Anglest. Az új album alapjában véve visszavesz a First Impressions Of Earth makulátlan megszólalásából, de az első két lemez lo-fi dolgaitól is távol esik, mindemellett a tíz számra rányomja a bélyegét egy elektronikusabb, retrofuturista hangzás is. Furcsa szerzemények bizony szép számmal akadnak a lemezen: ilyen például az első kislemez B-oldalán is kiadott, Nikolai Fraiture által jegyzett poszt-punkosan robotoló You’re So Right, de említhetjük a lebegős szintetizátorokkal dolgozó Gamest, vagy az igazán sehova sem tehető, leginkább egy kósza, végig nem vitt ötletnek tűnő Call Me Backet is. Persze gitárdal is van itt elég: a Cars-beütésű Two Kinds Of Happiness és hasonlóan ficánkoló, szexi vokállal megtoldott Taken For A Fool, a Thin Lizzy-módra láblóbálós Gratisfaction, vagy a régi Strokesra leginkább emlékeztető Under Cover Of Darkness mind-mind a legjobb pillanatok közé tartoznak, a lemez tökéletes zárásaként működő, puha, melankolikus Life Is Simple In The Moonlight pedig egyszerre éreztet nosztalgiát a dicső múlt iránt és gondol előre az időben, ezzel is jelezve a zenekar tendenciáját a továbbhaladás felé. Valensi állítása szerint szörnyű volt úgy elkészíteni a lemezt, hogy Casablancas a maradék négy tagtól távol tartózkodott, így a Strokesnak minden bizonnyal legfontosabb alkotóeleme nélkül kellett boldogulnia. Érezni, hogy az album egy egységét veszett együttes munkája (a szélsőséges jellegű dalok vagy az itt-ott előforduló furcsa keverési megoldások mind-mind erre utalnak), és a zenekarban egykor rejlő ösztönös, féktelen zsenialitás is már csak ritkán bukik a felszínre. Az Angles mégis egy saját szétesésébe bele nem nyugvó zenekar munkája: ugyan felvonultat annyi hibát, hogy belássuk, a fiúknak újra össze kell csiszolódnia ahhoz, hogy magasabb hatásfokkal üzemeljenek, ám még ettől függetlenül is van olyan élvezetes, hogy egy új kezdetet jelölhessen a Strokes történetében.
The Strokes: Angles (RCA/Sony, 2011) 8/10
Judák Bence
http://thestrokes.com
The Strokes: Last Night (2001)
The Strokes: 12:51 (2003)
The Strokes: Heart In A Cage (2006)
Julian Casablancas: 11th Dimension (2009)
The Strokes: Under Cover Of Darkness (2011)
