White Lies: Ritual

(Fiction/Universal, 2011)
 
Ez a hét, úgy tűnik, a White Liesról szól itt a Recorderen. Harry McVeigh-ék hétfőn szóba kerültek Sziget-fellépőkként, majd bemutattuk az aktuális Strangers című kislemezdalukhoz készült korhatáros webcam-fétispornó klipet és fiktív partnerkereső oldalt, a szerdai zeneipari hírünket illusztráló videó pedig a holland Eurosonic showcase fesztiválon mutatta őket, ahol 2009 januárjában még kezdő tehetségként játszottak, 2011-ben pedig már sztárzenekarként tértek vissza oda Ritual című második albumuk európai megjelenésének napján. Most nézzük meg az új lemez tükrében, hová fejlődtek a To Lose My Life.... óta eltelt két évben.
 
A nyugat-londoni Ealingből származó együttes 1988-as születésű tagjai, a gitáros-énekes Harry McVeigh, a basszista Charles Cave és a dobos Jack Lawrence-Brown mindössze tizenöt évesek voltak, amikor elkezdtek közösen zenélni – kezdetben még Fear Of Flying néven. A trió 2006-ban a nagyhírű Stephen Street producer (The Smiths, Blur, Babyshambles stb.) segítségével kiadott két vinyl kislemezt, de a feszes-táncos indie rockból hamar kinőve 2007 végére a átigazoltak a poszt-punk/new wave revival elegáns-monumentális oldalára, nevüket White Liesra cserélték, leszerződtek a Cure és a Snow Patrol lemezcégéhez, a Fiction Recordshoz, és Ed Bullerrel (Pulp, Suede stb.) felvett To Lose My Life… című albumuk megjelenését már európai szinten is fokozott érdeklődés övezte.
 
Kiderült, hogy egy borongós-gótikus, teátrális, középtempós poszt-punk himnuszokat tolmácsoló zenekarra még 2009-ben is van igény: a White Lies szerelem és halál témakörben mozgó albuma a brit lemezeladási lista első helyéig jutott, a csapat pedig a az év során körbeturnézta a fél kontinenst, a nagy zenei fesztiválokat is beleértve, így még a Szigetre is eljutott. Sikerei ellenére a White Lies persze túl későn érkezett ahhoz, hogy a maga műfajában bármi újat tudjon mutatni, hiszen már eleve az évtized közepén divatba jött gitárzenekarok eszköztárával indult útnak, olyan nyilvánvaló előképekkel, mint a Joy Divisionre, Cure-ra és nyolcvanas évekbeli társaikra támaszkodó aktuális színtérről a New York-i Interpol vagy a birminghami Editors (és persze a Killers is, annak frivol Las Vegas-i oldala nélkül). Első albumuk idején – fiatal koruk és debütáló státuszuk mellett – néhány igazán jól eltalált slágerdalnak köszönhetően könnyen megbocsátható volt epigonságuk, de érezhető volt, hogy második körben muszáj lesz valami újat felmutatniuk, ha nem akarnak csökkenő színvonalú lemezek közepette elveszni a teljes jelentéktelenségben.
 
A trió nemrégiben kijelentette, hogy a Kings Of Leon nyomdokait követve szeretnének a világ legnagyobb zenekarai közé emelkedni, ennek tudatában pedig érthető az elmozdulás a még monumentálisabb kompozíciók felé. A pont két évvel az első album után megjelent, Alan Moulder (Smashing Pumpkins, Nine Inch Nails, The Killers, Interpol stb.) produceri segédletével elkészített Ritual, bár nem sokban tér el az eddigiekben tálalt recepttől, mégis egy sokkal nagyobb léptékű és ambiciózusabb zenekar képét vetíti elénk. A számok átlaghossza öt percre nőtt, a hangzás vaskosabb, teltebb és inkább stadionokba illő, mint eddig, ráadásul a szintetizátorok is jobban előtérbe kerültek (ha annyira nem is vették át az uralmat, mint az Editors 2009-es – vagy hogy egy még régebbi példát hozzunk, a Sisters Of Mercy 1987-es – váltásakor). Mindezek szépen kihallatszanak az album bármelyik darabjából, ám legnyilvánvalóbban talán mégis az első kislemeznek választott Bigger Than Us hatalmas kórusaiban vagy az indusztriál elemekkel játszadozó robotikus Holy Ghostban nyilvánulnak meg. A hangzással szemben azonban a tagok dalszerzési stílusa mit sem változott: egyszerű, könnyen kiismerhető, verze-refrén-verze felépítésű, közép- vagy lassabb tempójú darabok sorakoznak, melyekben a mély hangú Harry McVeigh változatlanul képes már-már közhelyesen gótikus témákról szónokolni fennkölten – szóval még mindig nem a White Lies a XXI. század legnagyobb rejtélye.
 
Mindazonáltal a hallgató az új lemezen is találhat néhány kedvére valót a kissé egysíkú dalok közül, akár többet is, mint az előző lemezen, bár a Ritualon a zenekar fő jellemvonásai egy idő után épp negatívumaivá fordulnak át. A dalok túlságosan is a To Lose My Life…-on elővezetett hangulati és szerkezeti sémát követik, miközben a kelleténél hosszabbra nyúlnak, a dalszövegek pedig gyakorta válnak csöpögőssé – a különböző aránytalanságokat ellensúlyozni próbáló egységesen nagyívű hangzás pedig ugyan dicséretes, ám mégis kevés ahhoz, hogy a Ritual egy teljes egészében élvezetes lemez legyen. Jó látni, hogy akadnak fiatal együttesek, amelyek a SXSW fesztiválon túlra is szeretnének mutatni, és emlékezzünk vissza, milyen szuper volt a Kings Of Leon, amikor 2007-2008 táján megtalálta az egyensúlyt a nagyszerű dalok és a stadion-rock szupersztárság között – ám míg Followilléknek volt mire alapozni a váltást, addig a McVeigh-ék számára még bőven lenne tanulnivaló, mielőtt a világ legnagyobb zenekarai közé kezdenék képzelni magát.
 
7/10
 
Judák Bence
 
http://www.whitelies.com/