.jpg)
(Matador, 2010)
Indulásakor több irányból is jól meg lehetett közelíteni az Interpol együttest: a 2000-es évek eleji New York-i színtér, az évezredforduló utáni new wave/poszt-punk revival, vagy a „hűvös eleganciájú, komoly zenekar” is helyénvaló bevezetőnek bizonyult. A negyedik album megjelenésekor azonban már nincs ilyesmikre szükség: az Interpol az elmúlt tíz év egyik legnépszerűbb és legfontosabb gitárzenekarává nőtte ki magát.
Tette mindezt úgy, hogy a szuggesztív bemutatkozást (Turn On The Bright Lights – 2002) egy felemelő hatású folytatással hitelesítette (Antics – 2004), majd előkelő pozícióját megtartva, finoman tágította kereteit (Our Love To Admire - 2007). Belefért egy szolid színvonalcsökkenés, belefértek a zenekari pihenőt kihasználó szólóprojektek (Paul Banks gitáros-énekes Julian Plenti álnéven, Sam Fogarino dobos pedig a Swervedriver vezetőjével, Adam Franklinnel közös Magnetic Morning projekt neve alatt jelentetett meg nagylemezt), az élőben továbbra is fenomenális kvartett népszerűsége változatlan maradt, hatása pedig könnyen észlelhető (Editors, White Lies). Bizonyos korábbi nyilatkozatokban elhangzott a gyökerekhez való visszatérés szándéka, és az új album címnélkülisége is ezt sugallja, ám a felvételek elkészülte után kilépő Carlos Dengler basszusgitáros hiánya, illetve a borítón darabjaira hulló Interpol felirat inkább azt erősíti meg, hogy repedések keletkeztek a zenekar egységében.
A visszhangos gitárokkal, lüktető dob-basszus összjátékkal és Banks jellegzetes énekével jellemezhető hangzás nagyon is ismerős, ám a kiegészítő apró részletekből vissza- és továbblépés is kihallatszik. Az Our Love To Admire albumhoz képest valóban csupaszabb az új anyag, viszont minden korábbinál nyomatékosabb a dob kiemelt szerepe, az egyéb ütősök effektként való használata. A gitárok többször egészen fátyolosan szólalnak meg (shoegazing módra), a stúdióban Dengler által feljátszott billentyűs részek pedig már egyszerű természetességgel épülnek be a dalok szerkezetébe, ám szintetizátorok helyett most a zongora dominál. Visszafogottan klasszicizált album, melyen a szórványosan beúszó vonósok nem sokat javítanak, a fúvósok viszont igen (különösen hatásos az All Of The Ways legvégén az „ideges” dobok után a minimalista rézfúvós szekció).
Dalszerzés terén túl sok új trükk nem került elő, de a három zárószám egybefolyatása azért hatásos, és most is kapunk perfekt popdalokat: ilyen a nyitó Success, a Summer Well, vagy a kislemezre kimásolt Barricade, melyben Banks és Daniel Kessler gitáros ezúttal is fejet hajtanak a Television együttes előtt. Szövegek terén szintén egyfajta visszarendeződés érezhető: Banks az előző koronggal ellentétben megint nem olyan nyíltan személyes a mondanivalójában, inkább rejtélyes, hangulati képekkel dolgozó, sokszor bakugrásokban haladó, néha nehezen megfejthető, néha nagyon is találó.
8/10
Dömötör Endre
