(XL, 2011)
A londoni Adele (született: Adele Laurie Blue Adkins, 1988) karrierje úgy indult, ahogy annak a kétezres években indulnia kellett. A croydoni BRIT Schoolban volt nebuló (aki nem tudná, ez egy olyan szegregált iskola, ahonnan kirekesztik azt, aki nem akar popsztár lenni: ide járt Katie Melua, Amy Winehouse, Kate Nash, Leona Lewis, Rox, illetve a Feeling, a Kooks és a Noisettes pár tagja), aztán MySpace-demóira rákapott egy lemezcég, és kisvártatva már ő volt az egyik „új Amy Winehouse”. 2008 januárjában megjelent 19 című albuma (azért ez a címe, mert 19 éves volt, amikor az anyagot írta), első helyezett lett a brit listán, bejutott az amerikai Top 10-be, és hozott egy rakás díjat, köztük két Grammyt is a fiatal énekesnőnek. A 19 albumot az inspirálta, hogy Adele-t elhagyta a pasija, ezért szomorú. A brit listákon 2011 januárja óta domináló, de február végétől az USA-ban is kapható 21 című albumát (azért ez a címe, mert 21 éves volt, amikor az anyagot írta – ki hitte volna?) meg az ihlette, hogy elhagyta egy másik pasi, ezért szomorú. A történet ugyanaz, a két lemez korántsem. Mielőtt belekezdenénk az újba, nézzük meg, mi maradt a három évvel ezelőtti Adele-ből.
A 19 melankolikus dzsessz-blues-soul-pop dalait még javarészt maga írta az énekesnő (mindössze négy számban volt társszerzője), és összesen három producer gondozta a Londonban felvett anyagot (Jim Abbiss, Eg White és egy számot Mark Ronson). A 21 albumon Eg White már csak egy, Jim Abbis két dal erejéig bukkan fel, Mark Ronsonnak pedig nyoma sincs, viszont éppígy nem akad mutatóba sem olyan szám, amit Adele egyedül írt volna! A kiadó nem bízott semmit a véletlenre, elég komoly férfi escort csapat figyelt arra, mit csinál a fiatal hölgy. A Londonban és Malibuban felvett új lemez hat társszerzője és hat producere között olyan nevek vannak, mint a Beyoncénak és Leona Lewisnak bedolgozó One Republic-frontember Ryan Tedder, a James Morrisonnak és Taio Cruznak is segédkező Fraser T. Smith, a Celine Diont és Mikát is ügyfelei között tudó Greg Wells, illetve a náluk jóval igényesebb indie múltú Paul Epworth (Bloc Party, Maximo Park, Kate Nash, Florence + The Machine, Plan B stb.), valamint a nagyon kemény férfiak (RHCP, Johnny Cash, Beastie Boys, Jay-Z, Slayer stb.) nagyon kemény lemezeinek szakértője, Rick Rubin, aki egyébként Adele amerikai kiadójának, a Columbia Recordsnak egyik elnöke is. Az első lemez idején Adele még Etta James, Gabrielle, Eva Cassidy és Ella Fitzgerald nevét emlegette inspirációként és szülővárosához írt ódát (Hometown Glory), az újabb interjúiból kiderül, hogy amerikai turnéi során rákapott a country & western műfajra, bejön neki Wanda Jackson, Alison Krauss, a Rascal Flatts és a Lady Antebellum, és azt sem tartja kizártnak, hogy egyszer Nashville-be költözik. A sok fesztiválozás közben még arra is rájött, hogy egy tisztán melankolikus szettel nehéz lázba hozni a közönséget, kellenek mozgalmas dalok is.
A 21 album mindjárt két ilyennel indul. A Paul Epworth produceri segédletével készült első kislemez, a Rolling In The Deep és a Ryan Tedder-féle Rumour Has It egyaránt zseniális szerzemény, egyszerre modern és klasszikus taposós dark blues-soul, pofátlanul hatásos dobokkal. A továbbiakban pedig Adele nagyon profi magabiztossággal mutatja be, mit tanult az elmúlt három évben a nagy amerikai daloskönyvből. Van itt country ballada (Don’t You Remember), fontolva haladó R&B Mary J Blige és Lauryn Hill modorában (He Won’t Go), zongorás-fúvós southern soul (I’ll Be Waiting) és rádióra borulós, gospel kórusos kesergő (One And Only).
Ezekkel a dalokkal alapvetően nincs baj – sőt egy-kettő közel tökéletes – azzal viszont már igen, hogy a lemez közepe felé nagyon összefolynak a középtempós dalok és a zongorás balladák, és nincs egy olyan szám, ami oldaná kicsit az egyhangúságot. És sajnos a figyelemreméltó szerzemények közé becsúszik pár olyan technikailag perfekt, de zavaróan klisés dal is, amit aztán tényleg elénekelhetne bárki, bárhol. Az albumot záró Someone Like You, mely a BRIT Awards gáláján előadva rögtön No.1 pozícióba ugrott a slágerlistán, tulajdonképpen jól jellemzi az egész produkciót: egy nagyon kiszámított, ugyanakkor elképesztően jól megírt darab – valószínűleg a következő tíz évben nem tartanak e nélkül sem zenei tehetségkutatót, sem karaoke műsort. Ahogy az első lemezre, úgy ide is jutott feldolgozás: a 19 albumon Bob Dylan 1997-es To Make You Feel My Love-ja volt az idegen dal, itt a Cure 1989-es Lovesongja. (Az eredeti tervek szerint amúgy az INXS-féle Never Tear Us Apart lett volna a kiválasztott, a Cure-számot pedig valójában Barbra Streisandnak hangszerelte át Rubin, csak az amerikai díva végül mégsem énekelte el, így jutott Adele-nek). Ám míg a Dylan-szong egy ihletett átirat volt, ez a mostani egy teljesen felesleges feldolgozás, műspanyolgitárral, bossa nova-swing hangulatban – túl hosszú és kábé annyira inspirált, mint Adele egykori iskolatársa, Katie Melua 2005-ös Cure-átirata (Just Like Heaven). Az új lemez egyedül itt bizonyul gyengébbnek, mint elődje.
Adele nagyon jó énekes, ez már az első albumon is kiderült, de itt már az is hallatszik, hogy ő maga is tisztában van képességeivel, a hanghoz megfelelő önbizalom is társul. Bármit el tud énekelni tökéletesen, még olyan dalt is, ami annyira nem is illik hozzá, és ha kell Duffybb Duffynál és Amybb Amynél. A szövegek a szakítás stációit járják végig a féltékenységtől és bosszúvágytól a kétségbeesésen és depresszión át a beletörődésig és megbocsátásig, de néha annyira semmitmondóak és gyerekesen közhelyesek, hogy nem lehet igazán komolyan venni őket. Az a szemétláda pasi valahogy mégsem volt elég szemétláda, ha csak ilyen szintű melodrámát tudott kihozni az énekesnőből.
A 19 korrekt album volt, bár többet ígért, mint amennyit végül nyújtott. A 21 egy szinttel jobb, mint az, és pont egy szinttel ígér többet. Van esély arra, hogy egyszer épp úgy fognak együtt állni a csillagok, hogy ez a nő csinál egy elejétől-végéig tökéletes lemezt.
8/10
Fábián Titusz
