(Moshi Moshi, 2011)
„Nem akarok semmi olyasmit kiadni, ami úgy hangzik, mintha '85 előtt vagy '94 után készült volna” – így harangozta be tavaly alapított MR INTL nevű lemezkiadóját Andrew Butler, a Hercules And Love Affair agya. A MR INTL egyelőre csak Butler, illetve a másik állandó H&LA-tag, a DJ-énekesnő Kim Ann Foxman anyagait jelentette meg, de ez a mondat érvényes az anyazenekarra is – és annak második albumára is, melyet tavalyi interjúnkban és a My House kislemezdal bemutatásával már beharangoztunk, és pár napja itt a Recorderen is meghallgathatóvá tettünk.
A 2008-ban megjelent címnélküli első Hercules And Love Affair-album mintha kívül állt volna minden akkoriban feltörekvő, elektronikus zenében cikázó stíluson, inkább a diszkóhoz, a chicagói house-hoz és a HI-NRG-hez állt közelebb. A bemutatkozó lemez azonban nemcsak tökéletes stílusgyakorlat, hanem nagyon komoly énekesi és produceri teljesítmény is volt. A görög mitológia ihlette daloknak Butler zenei érzéke, Foxman, a Puerto Ricó-i Nomi Ruiz és a Recorderen egy külön napot kapó Antony Hegarty érzékeny éneke, illetve a DFA produkciós csapat tagjának, Tim Goldsworthynek a produceri kezelése adott karaktert. Butler esztétikája a nagyközönség számára is befogadhatónak és sikeresnek bizonyult, az Antony által énekelt Blind nagy sláger lett, a Hercules And Love Affair pedig azóta már többek között Lady Gagának is készített remixet.
Butler saját állítása szerint a Hercules And Love Affairt sosem állandó felállású együttesnek, hanem folyamatosan változó összetételű alkotói közösségnek gondolta. Ezért a 2011-ben megjelent Blue Songs albumon már nem szerepel sem a transznemű Antony, sem a transzszexuális Nomi, a helyüket a berlini BPitch Control kiadónál munkálkodó venezuelai származású androgün Aerea Negrot, valamint a megjelenésével és hangjával is a diszkókorszak queer királynőjére, Sylvesterre hasonlító Shaun J. Wright vette át. Butler felvette maga mellé háttérembernek az elektronikus/indusztriális Meat Beat Manifesto kései lemezein közreműködő – de a kilencvenes években Grace Jonesszal is dolgozó – Mark Pistelt, a produceri munkától visszavonult Goldsworthy pozíciójára pedig a német technogyárost, Patrick Pulsingert kérte fel.
A tagcserék ellenére a Blue Songs egyáltalán nem radikális váltás a debütáló album után, csak egy enyhébb kanyar az organikustól az elektronikus felé. Míg a bemutatkozó albumon hangsúlyos szerepet kaptak a vonósok és a fúvósok, itt inkább a Butler remixein domináló gépiesebb, hidegebb hangzás uralkodik. A legjobb példa a beharangozó kislemez, a My House, ami a kilencvenes évek elejének acid diszkó stílusát követi le maradéktalanul, vagy a Butler érzelemmentes vokáljával előadott Visitor, ami a Hercules And Love Affair eddigi legtempósabb, legdöngölősebb dala. Habár a hangsúly érezhetően máshová került, egyáltalán nem tűntek el teljesen a klasszikus diszkóelemek: a nyitó Painted Eyes a hegedűivel, az Answers Come In Dreams a csodálatos gitárhangjával vagy a Leonora a lomha lüktetésével a gépzenén innen van. Wright és Negrot énekére szintén nem lehet panasz, mindkettőjük erős, karakteres, ebbe a műfajba való vokalista. A sorból egyedül Kele Okereke vendégszereplése lóg ki a Step Upban: a Bloc Party-frontember fájdalmas, sebezhető éneke bizonytalan ebben a karakán fellépést követelő stílusban.
Az album – melynek címe Butler tinédzserkori melankolikus lelkiállapotára utal – a lassabb, meditatív dalokban sem hibázik: a Boy Blue főleg akusztikus gitárra épülő balladájától, a Blue Song klarinétfutamaitól vagy a záró It's Alrighttól, a chicagói Sterling Void 1989-es house számának lelassított, éteri feldolgozásától lesz a Blue Songs igazán változatos, izgalmas, megható, szinte hibátlan album – ami ismét sokkal több stílusgyakorlatok egymásutánjánál.
9/10
Klág Dávid
http://www.inlovewithhercules.com/
