We Were So Turned On – A Tribute To David Bowie

(Manimal Vinyl, 2010)
 
David Bowie, ahogy azt a Station To Station deluxe kiadásáról szóló cikkben is említettük, már régóta nem állt elő új lemezzel, és nem is nagyon tervezi, de szerencsére a különböző extrákkal, kiadatlan felvételekkel megtámogatott újrakiadások mellett a rajongók azért egyéb csemegékkel is vigasztalódhatnak. 2010 őszére például összeállt egy We Were So Turned On címre hallgató tribute album, melyen régi Bowie-szerzemények friss feldolgozásai hallhatók (ráadásul jótékony célokat is szolgál: a bevételei teljes egészében a War Child segélyszervezetet gazdagítják).
 
Nem ez az első gyűjtemény, amellyel David Bowie előtt tisztelegnek (és valószínűleg nem is az utolsó), körülbelül egy tucatnyi tribute albumot összeállítottak már dalaiból: volt köztük vonósnégyesre, elektronikus, akusztikus vagy épp goth átiratokra specializálódott kiadvány is (nem szabad kihagyni a felsorolásból azokat az egy szál gitáros portugál nyelvű átdolgozásokat sem, melyeket a brazil Seu Jorge az Édes vízi élet című Wes Anderson-filmben is előadott, majd külön lemezre is összegyűjtött). Ez a mostani dupla album azonban az eddigi legnagyobb, és sokszínűségével a Bowie-életműhöz is leginkább méltó vállalkozás, amelyen egy-két igazán nagy név (Duran Duran, Carla Bruni, John Frusciante, Mick Karn) mellett az indie/„alternatív” világ már így vagy úgy befutott (Warpaint, Devendra Banhart, Edward Sharpe and the Magnetic Zeros, Vivian Girls) vagy még ismeretlenebb, de obskúrus zeneblogok által már lelkesen hype-olt figurái viszik a prímet.
 
Egy 34 (iTunes-verziójában 42) számos gyűjtemény esetében nehéz és fölösleges is lenne egyesével végigmenni a dalokon, érdekesebb afelől közelíteni (és ezáltal nagyjából az album felépítését is lekövetni), hogy ki hogyan próbálja a maga képére formálni az adott dalt. Innen nézve vannak, akik nagyjából hűségesek az eredeti mintához, és vannak, akik radikálisan eltérnek tőle. Az előbbi megközelítés persze veszélyes, mert könnyen üres tisztelgés sülhet ki belőle, de a versenyzők itt szerencsére elkerülik ezt a csapdát (legalábbis, ha egy-egy dal nem működik, akkor nem emiatt nem működik). A Warpaint-lányok Ashes To Ashes átirata nagyban hasonlít ugyan az eredetire, viszont kevés ennyire fülbemászó felvétel akad az albumon: egy kicsit légiesebben szólnak a gitárok, és máris mintha egy saját szerzeményt hallanánk. Hasonlóan könnyed Devendra Banhart projektjétől, a Megapusstól a Sound & Vision, amely a Seu Jorge-féle utat követve még a nyelven is változtat: spanyolul előadva igazi felszabadult, neo-hippi örömködés lesz belőle.
 
Az első lemez első fele egyébként is a táncosabb, tempósabb daloké – itt hallható a Duran Duran teljesen korrekt Boys Keep Swingingje, a nagy újítást szintén nem hozó, de kellemes Be My Wife átirat az ifjú tehetségek táborát erősítő Corridortól (aki egyébként civilben Michael Quinn névre hallgat, és nemrég csatlakozott a Warpaint turnéjához ütőhangszeres/csellistaként), vagy a koszos-bugis John, I’m Only Dancing a brooklyni Vivian Girls trió tetovált lányaitól. Az ezután következő durvább, főként elektronikus alapú feldolgozások már távolabb kerülnek a Bowie-féle eredetiktől, ám ennek ellenére bizony akad közöttük egy-két felejthető, sőt kifejezetten idegesítő darab is. A döngölős technóban utazó Tearist Repetition átirata és az All Leather lelketlen, digitális hardcore-ra lebutított Fame-je például a lemez leggyengébb pillanatai közé tartoznak, függetlenül attól, mennyire ütnek el az eredetitől. A Halloween Swim Team már valamivel jobb a szinti-punkos Look Back In Angerrel, míg a Swahili Blonde kollektíva (amely a Duran Duran, Warpaint, Corridor, WEAVE! és The Like tagságából érkezett zenészek mellett itt John Frusciante-t is szerepelteti) a krautrockos Red Money-t teszi még sűrűbbé, és egyben még érdekesebbé. Az igazi felüdülés azonban az A Place To Bury Strangers dühös, zsigeri noise rockja, amely meglepő módon tökéletesen passzol a Suffragette Cityhez.
 
A második lemez a nyugodtabb, visszafogottabb daloké. A francia first lady, Carla Bruni gyönyörű, bárzongorás balladává változtatja az Absolute Beginnerst, akárcsak az egyébként belassult, akusztikus indie-folkban utazó Lewis & Clarke a Changest. Rain Phoenix (a néhai River Phoenix húga, Joaquin nővére) szintén nagyon finomra csupaszítja le a Blue Jeant Papercranes nevű zenekarával, a Sister Crayon atmoszferikus, érzéki dalt varázsol a szuperbizarr The Bewlay Brothersből (melyből az egész válogatás címe is származik), a néhai Japan együttes basszusgitárosa, Mick Karn pedig belassítja, darabosabbá teszi az Ashes To Ashest, ami ennek ellenére semmit sem veszít vonzerejéből. Az igazi csúcspont azonban a pár évig Natasha Khannak (Bat For Lashes) is besegítő, szólólemezzel tavaly debütáló Caroline Weeks szinte a felismerhetetlenségig kifacsart Starman átirata, mely az eredetijében bugis lendületű dalt igazi törékeny, érzelemmel teli gyöngyszemmé varázsolja. A ritka kivételektől eltekintve (mint például az izraeli születésű, de nagyrészt Párizs és New York közt ingázó világpolgár dalszerző-énekesnő, Keren Ann vonósokra áthangszerelt, ígéretesen induló, mégis erőtlennek bizonyuló Life On Mars? verziója) a hölgyek végig brillíroznak ezen a válogatáson – ki tudja, talán a Bowie-ban amúgy is meglévő feminin vonások miatt, de tény, hogy az albumon szereplő nők nagyon jól érzik magukat ebben a szerepjátékban.
 
Sok nevet meg lehetne még említeni (Edward Sharpe and the Magnetic Zeros, Chairlift, Mechanical Bride, Pizza!, Viv Albertine stb.), akik valamilyen szempontból érdekes, izgalmas módon nyúltak az alapanyaghoz, de legyen most elég a felsorolásból. Már ennyiből is látszik, hogy – pár gyengébb pillanat ellenére – összességében ez egy igazán erős válogatás, amely egyszerre tiszteleg a popzene egyik legnagyobb alakja előtt, és ismertet meg velünk egy rakás új tehetséget.
 
8/10
 
Csada Gergely
 
http://www.davidbowie.com
http://www.manimalvinyl.com