Grinderman: Grinderman 2

(Mute/EMI, 2010)

Úgy tűnik, Nick Cave rááll az „egy Bad Seeds, egy Grinderman” ritmusra, már ami a megjelentetett lemezeket illeti. A 2006-ban életre hívott zúzós mellékprojekt többnek bizonyult egyszeri poénnál, ezért Cave ismét beillesztett egy Grinderman-albumot két Bad Seeds-lemez közé, és ha hinni lehet neki, a sorminta a jövőben is folytatódik majd. A Grinderman 2 „címválasztása” ugyanazt a nyers egyszerűséget mutatja, mint amit maguk a dalok is, de azért vannak változások a debütáláshoz képest.

A Grinderman megalapításának ötlete egy 2005-ös Bad Seeds-turnén született meg, amikor Nick Cave kíváncsiságból egy számára addig kevéssé uralt hangszeren, gitáron kezdett dalszerzéssel próbálkozni. A megírt számok nem illettek a Bad Seeds aktuális profiljába, ám ettől függetlenül a dolog abszolút működőképesnek tűnt, ezért Cave és kísérőzenekara három tagja (Warren Ellis hegedűs-gitáros, Martyn Casey basszista és Jim Sclavunos dobos) rászánt néhány próbát a kísérletezésre, majd annyira belelendültek az örömzenélésbe, hogy villámgyorsan felvettek egy teljes lemeznyi anyagot – ez lett a Grinderman 2007-es címnélküli debütáló albuma.

Az új formáció a Nick Cave-életmű első felét idézte meg, visszaköszönt a Birthday Party és a korai, vadabb Bad Seeds-szerzemények agresszivitása, nyersessége, és miután a blues, a gyökérrock, valamint a szövegekben tetten érhető mocskos szexuális fantázia keveréke még ötvenévesen is testhez állónak bizonyult az ausztrál énekes számára, nem is volt kérdés, lesz-e folytatása a dolognak (a két Grinderman-lemez között elkészült Bad Seeds-album, a Dig, Lazarus, Dig!!! is felettébb rockosra sikerült – aligha véletlenül).

Miközben valahol megmaradt a Grinderman hobbizenekar jellege, a projekt mostanra komolyabbra fordult, a felvételekre és az utómunkálatokra jóval nagyobb energiát fordítottak: a lemez – hosszú megszakításokkal – több mint egy évig készült. A munkamódszerek viszont nem változtak, a számok közös improvizációkból születtek, a tradicionális értelemben vett dalszerzés helyett dzsemmelések során állt össze a lemezen szereplő kilenc szerzemény.

Vannak azért változások is: a zenekar repertoárjában még inkább megjelentek az elborultabb, pszichedelikus elemek. A zajosra torzított hangszerek, Cave mániákus éneke, az agresszív riffek, a hosszan ismétlődő, hangsúlyos basszusfutamok végigkísérik a lemezt, és mikor a zenészek teljesen elengedik magukat, nagy élvezettel tocsognak a pszichedéliában. Az első négyszámos blokkban kapott helyet a beharangozó klipdalnak választott Heathen Child (ami magában is legalább annyira őrült, mint a hozzá készített videó), valamint az album központi darabja, a közel hétperces When My Baby Comes is. Az ötödik szám, a What I Know határsávként különíti el az első négy és az utolsó négy dalt egymástól – a minimalista, ambientes atmoszférájú alapja aligha férne rá bármilyen Bad Seeds-lemezre, a Grinderman világából azonban nem lóg ki, bőven belefér a kísérletező felfogásba. Az utolsó négy szám közül a Bad Seeds aktuális arcához leginkább közelítő Palaces Of Montezuma hoz némi megnyugvást, majd egy fojtogató hangulatú pszichedelikus szerzemény, a Bellringer Blues zárja az alig 41 perces albumot.

A második próbálkozás után bátran kijelenthető, hogy a Grinderman minőségben egyenrangú, és egyenértékű párja, vagy inkább kiegészítője a Bad Seedsnek – igaz, Nick Cave-ből nem is nézzük ki, hogy bármikor hajlandó lenne alább adni a rá jellemző igen erős színvonalból.

8/10

Bokor Péter
 

Grinderman - "Heathen Child"