„Nyúljunk le egy nyugat-afrikai gitárost!” – Yeasayer-interjú

A 2010-es Sziget egyik legjobb koncertjét a Yeasayer adta, amihez nagyban hozzájárult, hogy a brooklyni eklektikus-experimentalista indie zenekar az euforikus slágerdalok felé vette az irányt nemrég megjelent Odd Blood című második albumán. A budapesti fellépés előtt az együttes mindkét énekese nyilatkozott a Recordernek: az indiai származású gitáros-billentyűs-énekesnek, Anand Wildernek és az éneklés mellett billentyűs hangszereken is játszó frontembernek, Chris Keatingnek külön-külön tettük fel kérdéseinket.

- 2006-2007 környékén, amikor ti is indultatok, már egyre többet lehetett hallani a brooklyni színtérről, ahonnan aztán olyan sztárzenekarok nőttek ki mellettetek, mint az MGMT vagy a Vampire Weekend. Valóban színtérnek neveznéd, ami ott kialakult? 

Anand Wilder: - Háááát, nem is tudom. Brooklynnal az a helyzet, hogy úgy 2000 körül egy kicsit olcsóbb lett ott élni, mint Manhattanben, művészként kicsit jobban ki lehetett jönni a rezsivel, akár a próbatermeket figyelembe véve is. De ha visszatekintünk az elmúlt száz évre, New York mindig is mágnesként vonzotta a művészeket, a folkie-kat, a Greenwich Village-i költőket, aztán a hetvenes években a CBGB klub körüli előadókat. Mindig is nagy volt a jövés-menés. Brooklyn legújabb kori felemelkedése szerintem jóval korábban kezdődött, mint ahogy az MGMT-vel meg a többiekkel kapcsolatban egyszer csak elkezdték emlegetni szcénaként. Már a 2000-es évek legelején olyan együttesek voltak ott, mint a Liars, a TV On The Radio, aztán odaköltözött az Animal Collective és a Black Dice, szóval…

- Szóval akkor ti már inkább a második hullám vagytok ezen a brooklyni színtéren.

Anand Wilder: - Pontosan, elindult egy folyamat és azóta is megállás nélkül tart, újabb és újabb együttesek tűnnek fel Brooklynból. Ma is rengetegen költöznek oda, tökéletes központ, pont megfelelő onnan elindulni turnézni, átjönni Európába, megfelelő hely arra, hogy felfedezzenek. Nagyon kis területen belül nagyon sok hely működik, ahol fel tudsz lépni. Williamsburgben egy mérföldön belül van húsz különböző klub, ahol koncertezni tudsz. Ugyanez a helyzet a Lower East Side-on. Szóval ha nem csak szobazenélni szeretnél, hanem közönség elé is vinni a dalaidat, Brooklynban nagyon könnyen megteheted. 

- Rengeteg hatást – experimentális, pszichedelikus rockot, afrikai, közel-keleti tradicionális dalokat, popot – egyesítetek a zenétekben. A 2007-es All Hour Cymbals című első lemezetek idején meglehetősen egyedi volt ez a megszólalás. Hogyan raktátok össze a hangzásotokat? 

Anand Wilder: - A legfőbb ötlet az volt a megalakulásunkkor, hogy ne féljünk egymáshoz nem passzoló, vagy eddig még nem passzított stílusokat, hangzásokat egymás mellé tenni. Hogy ne féljünk olyasmivel előállni, ami épp nem a legdivatosabb, legmenőbb megszólalás. Ugyanakkor azt is előtérben tartottuk, hogy maradjon erős a dalon belül a melódia-szál, hogy legalább félig-meddig ragaszkodjunk a hagyományos dalszerkezetekhez. Meg persze, hogy mindig keressünk új és érdekes hangzásokat, amelyek meghatározzák az egyes szerzeményeinket és megkülönböztetik őket egymástól. „Ó, ez a fura szinticsengős számunk!” „Ez meg a lebegős vonóskíséretű hetvenes évekbeli Tangerine Dream-számunk!” „Ez a Black Sabbath-os számunk, ez meg a Cyndi Lauper-es számunk!” De ezeket az elemeket soha nem akartuk önmagukban használni, hanem mindig arra törekedünk, hogy addig dolgozzunk rajtuk, ameddig nem lesz valami sajátos, újszerű karakterük. 

- Honnan ered nálatok az afrikai, közel-keleti zenék hatása? Ahogy mondtad, az indulásotok idején ezek még éppen nem voltak a legmenőbb zenék, de aztán nagyon is azzá váltak. 

Anand Wilder: - Igen, akkoriban bontakozott ki egyfajta „zeigeist”. Hozzánk hasonlóan sokakat ekkoriban érintett meg ez a világ. Személy szerint engem a néhány évvel korábban indult Gang Gang Dance inspirált a leginkább (New York-i experimentális zenekar Lizzi Bougatsos ütőhangszeres-énekesnő vezetésével – a szerk.), ők építettek ezekre a különböző afrikai és keleti tradicionális zenékből vett furcsa ritmusokra és énekmelódiákra, és hoztak létre azokból valami eredetit. Én ezt szerettem volna egy kicsit poposabb „verze-refrén-verze” irányba továbbvinni. Aztán jött a Vampire Weekend, a Dirty Projectors meg a többiek, nagyjából egy időben tűntünk fel, és nagyjából ugyanazt gondoltuk: „nyúljunk le egy nyugat-afrikai gitárost!” Ekkoriban volt egy csomó újrakiadás ezekből a zenékből, alighanem ez is egy erős közös lökés lehetett. Az Orchestra Baobab  volt még rám nagy hatással (Budapesten is többször megfordult legendás szenegáli együttes, afro-kubai zenével – a szerk.). Új megközelítést adott a gitározáshoz: ezekben a zenékben a gitárnak teljesen más a lüktetése, majdnem mintha ritmushangszer lenne, mintha ütős lenne. Néhol egészen xylofonszerű a gitár. Aztán a Konono Nº1 és a Tinariwen (veterán zenekarok Kongóból és Maliból – a szerk.), ezek mind egyszerre lettek ismertek, és kapták meg a nyugati sajtótól azt a figyelmet, amit nagyon is megérdemelnek.

- Említetted, hogy a rengeteg össze nem illő elem összeillesztése mellett az is fontos számotokra, hogy dalszerű maradjon a végeredmény. Az első lemez inkább kísérleti, az idei Odd Blood már inkább poposabb hangzású. Szándékosan ezt az irányt követtétek? 

Anand Wilder:  - Nem, én mindig is azt gondoltam, hogy az első lemez is meglehetősen popos, nem is értem, hogy miért gondolják azt az emberek, hogy az mennyire experimentális. Talán mert eléggé lo-fi a felvétel. Az ének nagyon mélyre kevert, nehéz megérteni. Szóval szerintem a popos összetevő is bőven benne van, a dalforma uralkodik, csak nem olyan tiszta a dob, nem olyan kiemelkedő az ének, kevésbé egyszerűek a szövegek, hosszabbak a dalok a kelleténél. Hallgattam mostanában az első lemezt, és nem is értettem, hogy miért ilyen hosszú némelyik szám. Nagyon benne voltunk akkoriban a Popol Vuh-féle mantraszerű zenékben, amikor csak ismétlődik ugyanaz a téma és ismétlődik és ismétlődik újra (a maják szent könyvéről elnevezett Popol Vuh a hetvenes évek egyik jelentős német krautrock zenekara volt, az ethno és az elektronika hibridjével – a szerk.). 

- Az új lemez megszólalásának kialakításában közrejátszott az, hogy új kiadóhoz kerültetek és kissé nagyobb költségvetéssel tudtatok dolgozni? Segített megvalósítani azt, amit már az első idején is szeretettek volna? 

Anand Wilder:  - Az ötlet most is ugyanaz volt, csak kicsit erősítettünk azon, hogy a felszínen még inkább úgy tűnjön, hogy popdalokról van szó, és hogy egyből lejöjjön mindez. Hogy lehessen együtt énekelni, hogy még gyorsabban lehessen kötődni hozzájuk. Persze a nagyobb költségvetés is segített. Az első lemezt egy hét alatt kevertük meg, abban pedig biztosak voltunk, hogy most sokkal több időt szeretnénk a keveréssel eltölteni. Hogy az egyes hangszínek pontosan úgy jöjjenek át, ahogyan azoknak át kell jönni. És úgy is jönnek át, ahogyan át kell jönniük (mosolyog). 

--

Anand Wilder után az utolsó interjúját éppen letudó Chris Keatingnek is feltettünk néhány gyors kérdést. 

- Közreműködtetek Bat For Lashes 2009-es Two Suns című lemezén, te pedig énekeltél a Simian Mobile Disco szintén 2009-es slágerében, az Audacity Of Huge-ban... Úgy tűnik szívesen működtök közre mások felvételein. Van még valami hasonló kollaboráció készülőben? 

Chris Keating: - Ezekkel az előadókkal mind turnézás, vagy egyéb zenei tevékenység közben találkoztunk, jól kijöttünk, és úgy tűnt, hogy jó ötlet lenne közösen csinálni velük valamit. Megkértek minket, és élveztük is a közös munkát. Jelenleg nincs semmi, amin másokkal dolgoznánk. Ezek az együttműködések általában spontán módon, a turnék végén realizálódnak, most meg éppen turnézunk, szóval ki tudja… Nyitottak vagyunk. 

- A lemezborítóitok meglehetősen művésziek és jól passzolnak a Yeasayer zenéjéhez. Láthatóan fontos számotokra a művészi megjelenés is… 

Chris Keating: - Az első lemezborítót én terveztem, és határozottan szándékos a kapcsolat a borító és a zene között. A második album borítóját az egyik legjobb barátom, Benjamin Phelan készítette, de én is közreműködtem benne. Akár borítókról van szó, akár videókról, plakátokról, igyekszünk kézben tartani mindent, és olyan művészeket bevonni, akikre felnézünk, és akikkel közösen olyan végeredményt tudunk kialakítani, ami az ő művészi világukban és a mi megjelenésünkben is megállja a helyét. 

- Majdnem három év telt az első és második lemezetek felvétele között...

Chris Keating: - Borzasztó sokat koncerteztünk, szinte folyamatosan turnén voltunk. Igyekeztünk kihasználni, hogy rengeteg fesztiválon felléphettünk. A semmiből jöttünk, és nagy utat tettünk meg, hogy idáig eljuthassunk, és ez nagyban köszönhető a fesztiválozásnak és a folyamatos koncertezésnek – így tudsz igazán ismertté válni. Még akár New Yorkban is, fellépsz az egyik kis klubban, másnap a város másik végében egy másikban, és újabb néhány tucat hallgatót gyűjtöttél. Bármilyen gyorsan is terjed manapság a zene, jelen kell lenni a színpadokon is, hogy valóban mély nyomot hagyj az emberekben. Szóval ha folyamatosan fellépsz, akkor lépésről-lépésre tudsz építkezni, és a végeredményben mindez úgy működik, mint egy kibaszott óriási mozgólépcső. 

- Mi a következő lépés a Yeasayer számára? A második lemez poposabb hangzását viszitek tovább?

Chris Keating: - Nem vagyok biztos a következő lépésben. Nincs semmilyen terv. A másodiknál talán volt ilyen kijelentés, hogy mit szeretnénk, de most szerintem nem lesz. Számos ötletünk van, hogy milyen zenei irányba lépjünk tovább, de nehéz megmondani, hogy mi sül ki belőle, semmi sem végleges. Amúgy már dolgozunk a harmadik lemezen, szeptemberre van is lefoglalt stúdióidőnk, úgyhogy leülünk és megnézzük, hogy mi állt össze bennünk az elmúlt egy év óta, aztán visszamegyünk turnézni az ötletekkel, dalvázlatokkal és meglátjuk. De tudod, hogy van ez: a turnézás az, amivel túlélnek manapság a zenekarok. 

interjú + Anand-fotók:
Dömötör Endre

Chris- és koncertfotók:
Fodor Csaba