(X) A meleg nyári napokon jó néha kicsit megállni, visszatekinteni és néha emlékezni. Paradox módon az emlékezésnek nem feltétetlen velejárója a magányérzés, hanem egy olyan pörgős buli-fesztivál is, mint a Budapest Park, kiválóan alkalmas arra, hogy emlékezzünk, elmerengjük, néha-néha szellemet/szellemeket idézzünk. Minderre remek lehetőség adódik a következő hetekben, akár egyénileg, a Pálinka-terasz évszázados platánjai árnyékában, vagy akár a "kollektív „együttlevést" választva a Park Nagyszínpad nyüzsgő "küzdőterén".

Eredetileg úgy lett volna, hogy Lana Del Rey világhódító Born To Die albumáról a címadó dal és a Blue Jeans klipje mellé a Carmen című számhoz is kapunk egy profi videót a francia Yoann Lemoine rendezőtől (vagyis Woodkidtől), de tervezett trilógiájuk harmadik darabját egyelőre hiába várjuk, ahogy nem láthatjuk még az április-május fordulóján leforgatott Summertime Sadness klipet sem (azt a dalt egyelőre még csak Németországban másolták kislemezre). Helyettük viszont itt van a stílszerűen az Egyesült Államok nemzeti ünnepén, július 4-én megjelenő National Anthem kislemezhez készült hétperces kisfilm, melyről garantáltan az egész világ beszélni fog, hiszen Lana az amerikai nép egyik legnagyobb modern kori traumáját, John F. Kennedy elnök 1963-as dallasi meggyilkolását idézi meg, ráadásul egyszerre játssza a Marilyn Monroe-nak és Jackie Kennedynek megfeleltetett karaktert, míg a kanos elnököt a fekete rapper, A$AP Rocky (született: Rakim Mayers, 1988) alakítja. A főként Rihanna-, Mary J. Blige-, Jay-Z- és Drake-videókat rendező Anthony Mandlerrel forgatott botrányszagú National Anthem klip mellett bemutatjuk a dal hivatalos remixeit és az élő előadását is egy hétvégi londoni koncertről (melyen már egy Body Electric című vadonatúj kiadatlan Lana-szerzemény is elhangzott).

Az idei Sziget Fesztiválra érkező aktuális indie fellépők közül a Citizens!, The XX és Two Door Cinema Club  együttesek új dalaiból már adtunk némi ízelítőt, most pedig a lendületes és slágeres power popjával befutó Vaccines a soros, mely What Did You Expect From The Vaccines? című nagy sikerű 2011-es debütálása után már el is készült második albumával. A gitáros-énekes Justin Young és zenésztársai a mai napon tették közzé a lemez kamaszkorra utaló címét és megjelenési dátumát (The Vaccines Come Of Age, 2012. szeptember 3.), sőt a borítófotóját is, amit itt a Recorderen is megmutatunk – néhány friss felvétel társaságában. A februári NME Awards gálán a legjobb új zenekar címet elnyerő kvartett (melyben a Horrors-billentyűs Tom Cowan öccse, Freddie Cowan a szólógitáros) legutóbb az áprilisi Record Store Day alkalmából adott ki egy kislemezt R. Stevie Moore amerikai dalszerző-énekes Why Should I Love You című 1986-os szerzeményének feldolgozásával, pár napja pedig egy ingyenesen letölthető háromszámos koncert-EP-vel is kedveskedett rajongóinak (Live In Brighton), de a legérdekesebb az új album július 8-án megjelenő első beharangozó kislemeze, a No Hope, melyhez már a videoklip is elkészült, szintén a kamaszkor tematikájához igazodva.

A világ egyik leghíresebb drogos rockzenésze, a Libertines és Babyshambles együttesek élén elhíresült, de mostanában már inkább szólóban dolgozó dalszerző-gitáros-énekes Peter Doherty – aki legutóbb a Cannes-i Filmfesztiválon tűnt fel A század gyermekének vallomása című klasszikus Alfred de Musset-regény legfrissebb moziadaptációjának főszerepében Charlotte Gainsbourg partnereként – a tegnapi napon Thaiföldre utazott, hogy sokadjára is megpróbálkozzon leszokni crack- és heroinfüggőségéről, de ennél sokkal izgalmasabb, hogy producere, Adem Himli az elmúlt egy hét leforgása alatt már három demót is közzétett Tumblr-oldalán a készülő második Doherty-szólóalbum munkafolyamatát illusztrálva. A Suzie Martin énekesnővel közös Bird Cage az első dal, amelyiken együtt kezdtek dolgozni még tavaly decemberben, a Down For The Outing hangzása az énekes párizsi életét tükrözi, a Siberian Fur pedig druszájának és nagy költőhaverjának, Peter 'Wolfman' Wolfe-nak a dala, de Doherty gyakran játssza szólókoncertjein is. Itt a Recorderen most mindhárom friss demófelvétel rögtön meg is hallgatható.

A Budapesten is nagy sikerrel fellépett Wolf Parade és Handsome Furs nevű kanadai indie zenekarok feloszlásáról szomorúan számoltunk be, de a gitáros-énekes frontember Dan Boeckner máris új albumot jelentett be Los Angelesben alapított szupergruppjával, a Divine Fitsszel, melyben a Spoon gitáros-énekes frontemberével, Brit Daniellel és a szintén két évtizedes múltra visszatekintő, de jóval punkosabb New Bomb Turks dobosával, Sam Brownnal játszik együtt. A trió májusban lépett a világ színe elé, mikorra már befejezték debütáló lemezük felvételeit a vendégbillentyűs Alex Fischellel és Nick Launay producerrel (Public Image Ltd., Killing Joke, Nick Cave, David Byrne, Yeah Yeah Yeahs, The Cribs stb.), tegnap pedig már a 11 számos album címét és megjelenési időpontját (A Thing Called Divine Fits, 2012. augusztus 27.), dallistáját és borítóját is közzétették, sőt a július 31-én kislemezen is megjelenő My Love Is Real mellett egy második felvételt is közreadtak Would That Not Be Nice címmel. Az előbbi számban Boeckner, az utóbbiban Daniel a fő énekes, így máris elég jó képet kaphatunk, hogyan fog szólni a két egyenrangú frontemberrel felálló Divine Fits.

Nagy-Britannia, az USA és Magyarország eladási listái egymás mellett

Az újra összeállt és turnémenetrendjében egy budapesti koncertet is meghirdető Dead Can Dance még csak tegnap tette közzé visszatérő albumának címét (Anastasis) és megjelenési dátumát (2012. augusztus 9.) egy letölthető új dal kíséretében (Amnesia), ám Lisa Gerrard és Brendan Perry a mai napon már a teljes új lemezanyagukat közreadták együttesük honlapján. Az új albumnak három évtizednyi múlthoz kell illeszkednie, hiszen az 1981-ben még Ausztráliában alakult, de szerencséjét már Nagy-Britanniában megcsináló Dead Can Dance a legendás 4AD független lemezkiadó legsikeresebb zenekara volt (az 1981 és 1996 között megjelent hét DCD-stúdióalbumból kétmillió fogyott világszerte), az 1998-as feloszlás óta pedig Lisa Gerrard énekesnő Golden Globe-díjas filmzeneszerzőként tündökölt (A bennfentes, Gladiátor, A bálnalovas stb.), míg Brendan Perry a saját zenei univerzumának határait egy dalszerző-előadói albummal (Eye Of The Hunter – 1999) és egy modernebb, szintetizátoros szólólemezzel jelölte ki (Ark – 2010). Ez utóbbi albumon már szerepeltek olyan dalok, melyek a 2005-ös alkalmi újraegyesüléshez és turnéhoz íródtak (Babylon, Crescent), így némiképp már sejthető volt, hogyan szólna egy XXI. századi Dead Can Dance-stúdiólemez. Nos, a címében újjáéledést hirdető Anastasis albumon az együttes varázslatos zenei világának/világzenéjének sajátosságai, grandiózus felépítményei, középkori és közel-keleti jegyei mellett tényleg a korábbinál hangsúlyosabb a szintetizátorhasználat, de az arányok nem túlzóak, az anyag egységességében kellően markáns, és az egészre a koronát ezúttal is a két lenyűgöző énekhang teszi fel, mely felváltva osztozik dalokon (illetve a Return Of The She-King című kompozíción belül egyenrangúan is). 16 év után ismét örülhetünk egy új Dead Can Dance-albumnak – mely itt a Recorderen is rögtön meghallgatható.

A Rolling Stone magazin az Amerikát új elánnal meghódító elektronikus tánczenének szentelte hét végén megjelent nyári különszáma címlapanyagát, Skrillex és a feloszlását épp azokban a napokban bejelentő Swedish House Mafia trió mellett Deadmau5 nevét tette legfölülre és a borítót is az 1981-ben Joel Thomas Zimmermanként született kanadai DJ-producer óriási egérfej maszkja uralja – a magazin honlapján pedig teljes egészében közzétették megjelenés előtt álló  The Veldt című négyszámos EP-jének anyagát. Ez még nem biztos, hogy elég lett volna, hogy a poptörténet Bob Dylan utáni második legsikeresebb Zimmermanja, a legutóbbi Grammy-díjkiosztón a Foo Fightersszel közös fellépést tartó és vicces interjúiban tánczenei kollégáinak is durván beszólogató Deadmau5 kiérdemeljen egy külön Recorder-cikket, de tegnap estére elkészült a videoklip is az EP címadó számához, melyet a június elején elhunyt írózseni, Ray Bradbury (1920–2012) azonos című sci-fi novellája ihletett. Az 1950-ben eredetileg The World The Children Made címmel publikált, majd A tetovált ember című 1951-es novellagyűjteménybe már az afrikai szavanna tágas tereire utaló The Veldtként bekerült (magyar fordításban Gyerekszoba címmel olvasható), sőt a kötet 1969-es filmadaptációjában is kulcsszerepet kapó történetben két gyerek, Wendy és Peter egy szüleiktől kapott speciális szobában teremtenek maguknak virtuális valóságot és válnak annak megszállottjává, de mikor megérzik, hogy anyu és apu el akarják tőlük venni játékukat, a tudatukkal nagyon is valóságossá tett virtuális világot szüleik ellen fordítják. Cikkünkben a Bradburynek ajánlott animációs videó mellett a novella magyar fordítását is közzétesszük, de előbb jöjjön a négyszámos The Veldt EP, melyen a Chris James énekessel felvett 12 perces címadó dal és két remixe között a Cypress Hill-tagokkal közösen jegyzett Failbait című hiphop szám is hallható.

Az Interpol 1978-as születésű gitáros-énekes frontembere, Paul Banks már zenekara 2010-es címnélküli albuma előtt is kiadott egy szólólemezt Julian Plenti Is... Skyscraper címmel, de most alter egója újabb kalandra indul: az őszre várható második Julian Plenti-album előfutáraként a mai napon 2300 darab 10 inch-es vinyl és 1800 CD formájában megjelentetett egy Julian Plenti Lives... című ötszámos EP-t, melyen egy-egy J Dilla-, Frank Sinatra- és Harold Faltermeyer-feldolgozás mellett két saját szerzeményt is közzétett. Ezek egyike, a Cavern Worship egy instrumentális darab, de az épp aktuális Summertime Is Coming címet viselő másik szám egy teljes értékű Paul Banks-szólódal – amit itt a Recorderen is rögtön meg lehet hallgatni és le is lehet tölteni (közben pedig azt is eláruljuk, hogy ezt a szép vízi fotót az énekes barátnője, Helena Christensen szupermodell készítette).

Big Daddy Kane (született: Antonio Hardy, 1968), nemrégiben lépett fel az Akvárium színpadán, hajnali 2-kor kezdett (alig száz néző előtt) és nagyjából bő háromnegyed órán keresztül nyomta amúgy remek oldschool hiphopját. Mindez valahol mégis megfelel annak az elvárásnak, amit ma Big Daddy Kane felé támaszthatunk Magyarországon. A hiphop aranykorának nagyhatású MC-je a valaha volt egyik legjobb flow-val és technikai képességekkel rendelkezik (és itt az egyik tényleg a három-négy legjobb egyikét jelenti) a nyolcvanas évek végén volt a csúcson, első két albuma örök hiphop klasszik (Long Live The Kane – 1988, It's A Big Daddy Thing – 1989), viszont 1998 óta nem jelentetett meg új zenéket, csak turnézik. Azaz kisszámú itthoni rajongói vastagon a harminc fölötti korosztályból kerülhetnek ki, ő pedig rövid szettjeiben csak a lényeget foglalja össze. A Recorder a fellépés előtti nap kapta el a budapesti hőségben borozgató és lazuló Kane-t, aki felvont szemöldökkel, de röhögve fogadta, hogy nálunk egy bizonyos Laca bitorolja a Big Daddy nevet.