Zarándoklat a zsarátnoksztyeppén. A vak dromedár nem megy Medinába XII.

Fekete Ádám ebben a hónapban izolált (száműzetésben élő) kedvencei felkutatására indul. Mint Nordenskjöld, kedvenc gyermekkori sarkkutatója (tartott róla kiselőadást is!), jégtáblába fagyott irállyal sodortatja magát a Rokoníthatatlan Pólusok felé.

Kedves B.!

Akkor most zsarátnoksztyeppe vagy arktikus áramlatok szeszélyének kitett jégmező? Sodródás vagy küldetés? Kérdezhetnéd, joggal. Magam sem tudom. Elkallódni a hivatásban, és hívást fogadni térerőtlenül, ilyenekre török, talán.

De visszaugrok!

Lábadoztam, protézisműtétem után, amit úgy képzelj, mintha püspöklila márványtömböt varrtak volna a baloldali csípőlapát üregébe; a szerelmem lelépett egy magyar nevű sráccal, erre rájött – mintha csak ráébredt volna: itt az alkalmas pillanat – a világjárvány, és hozta magával a rendeleti karanténoztatást. Szóval vegytiszta blues-helyzet, érzelmi süketkamra, ebben járkáltam, totyogtam, vánszorogtam föl-alá anyámnál, újra gyerekként, önmagamtól, régi (megkopott ízületű) dromedár-voltomtól is elidegenülten csodáltam a fénypászmákat az alvókabin falán. A zene volt az egyetlen kitörési lehetőségem, az szöktetett ebből a rehabilitációs szerájból (és könnyet a szemembe, gyakran). De nem cifrázom. Van ilyen, nem tudom, veled volt-e, hogy bizonyos „repeatre rakott” számok (.mp3) hirtelen egybenyílnak, egybe a te semmis állapotoddal, elzárkózásoddal összeforrva mágikus térélményt képeznek, és egy helybe szegezettséged reciprokaként a végtelent ajánlják fel neked. Hogy miért azok, és miért akkor, ennek számtalan együtthatója lehet. 

Az én társaim John Fahey, Kaoru Abe és Emahoy Tsegué-Maryam Guèbrou lettek.

Hármasikrek a fantomfájdalomban.

John Fahey

Megszállottan hallgattam őket gyógytorna-szeánszaim szüneteiben, és mire észbe kaptam, már zarándokúton voltam; háztűznézőnek is hívhatnám, pofátlanul, ahol a háztűz: három különböző fajsúlyú és közegellenállású elkülönülés. Nem véletlen, hogy három szólózenészről van szó, magamagát praktizáló (különleges) muzsikusokról, egy amerikai gitáros, egy japán szaxofonos és egy etióp zongorista személyében, ez utóbbi nem mellesleg hivatásos apáca volt a jeruzsálemi etióp (ortodox) kolostorban. Én mindnyájukat apácaként szemléltem akkoriban: Abe az Epilepszia rendjében, Fahey az Örök Másnaposság rendjében teljesít szolgálatot, gondoltam.

Ez a három űzött, nyavalyákkal teli életlenyomat – csak hogy tovább bonyolítsam – Van Gogh festményeivel került összefüggésbe bennem, akibe akkoriban szintén bele-belefeledkeztem.

Mintha a Some Summer Day, a Golgotha, és Kaoru Abe cím nélküli szájharmonika-improvizációja – ezeket hallgattam – Van Gogh kései (késélű) tájain keresztül szólt volna, egy skizofrén búzatábla fölött gomolyó, kék festékgilisztákká omló égbolt alól.

John Fahey-be a Some Summer Day-jel szerettem bele, a Death Chants, Breakdowns and Military Waltzes című lemezről. Csakis Van Gogh zaklatott (zákányos) fluxusához tudom (tudtam) hasonlítani azt az egész folk-blues életművet aládúcoló melankóliát, ami a játékából árad (évtizedekkel később majd krautba, konkrétzenébe ojtja felmenői örökségét, kaotikus visszhang-dialízis-rekviemekké változtatja azt, ami itt még csak a húrok között bujkál). Nem igazán konyítok a pengetéstechnikához, de hallom, hogy Fahey-é elüt minden más általam ismert folk-gitáros praxisától; összhangzattanilag Monk rafinériája jut az eszembe róla, ahogy a Dinah-t játssza a Solo Monkon, tehát ahogy ezt az ódon, kommersz dallamocskát szétszedi és a maga kezére (ínhüvelyére) applikálja (ujjrend!), valahogy úgy (hasonló éllel, egyfajta van gogh-i ínségérzetet lendületbe hozva) hangszereli át Charley Patton reszelős eredetijét John. A neten megtalálod, ahogy – Mississippi Swampers néven, duóban – végigdörmögi a számot, beleköhécsel, le-lefullad. Ott kopogósabb, dobozterűbb a gitárja, mint a szóló-verzión, amiben – most hogy újrahallgatom – van valami harangzúgás-szerű, vecsernyére hívó rezonancia, olyasmi, mint amit a Sátántangó végén is hallunk (a doktor fülével), de itt nem a szürke dagonya, hanem a kánikula, a tikkasztó felperzseltség fölött lobog.

Emahoy Tsegué-Maryam Guèbrou

Emahoyt az Éthiopiques kiadványsorozatban ismertem meg, Mulatu Astatke nyomán, akihez Jim Jarmusch vezetett a Hervadó virágok soundtrackjével, talán emlékszel, a múltja után eredő katatón kaszanova (Bill Murray) kezébe nyomja az afroamerikai tőszomszéd, hogy ezt hallgassa a kocsiban, az úton. Nagy reneszánsza lett annak a harsogó, füstösen egzotikus (és erotikus) tánczenének. Guèbrou játéka ezzel szemben tiszta, ornamentikáinak tobzódásában is visszafogott, légies; mintha könnycseppek gördülnének az etióp zárda gyermekzongorájának húrjaira, peregnek, klattyognak a hangok, és valami iskolásságot is felfedezhetünk benne, igen, zeneiskolák mellett elhaladva hall az ember hasonló billentést, ahogy a tétova növendékujjak keresik a megfelelő hangot, és örülnek, amikor megtalálják. Megint ideszinkópálnám Thelonious atyát, aki ugyancsak vehemensen billent, ujjai hátrahajolnak a becsapódástól, megveszekedett csuklóval operál. (Remélem, engem finomabb csuklóval operáltak, habár bennem is elfér egy-két melléütés. Miért ne?) Szóval ez az aszketikus öröm a soha nem elbizakodott apácakezekben, az önnevelés sírig tartó, kolostori öröme az, ami a Golgothában megérintett (talán a járásom rögeszmés önkorrekciójával is összhangban; végül is saját idegrendszerem újonnan kapott partitúráját bogarásztam, az átváltozás – műtét utáni – misztériumát silabizálva magamban lépésről lépésre.) 

Kaoru Abe Harmonica Improvisation 8.28.1978, így találod meg YouTube-on a harmadik (közel húszperces) felvételt. Abe domináns hangszere a szaxofon volt, de jópárszor ragadott szájharmonikát tragikusan rövid életpályája során (ha kíváncsi vagy rá, nézd meg az Endless Waltz című Kôji Wakamatsu-filmet). Kaoru 29 éves itt, nagyjából húsz ember előtt játszik egy lepattant tokiói klubban. Mintha szét akarná hasítani az ajkaira tapadó fém-objektumot. Mintha kés pengéjén vagy zsiletten játszana. Tébolyult staccatók és hosszan elnyújtott, sejtelmes fuvalmak között ugrál, viaskodik, talán valami ős-bluest vagy jazz standardet parafrazeál, de már csak szilánkok maradnak a dallamból, foszlányok, gurgulázás. Valami fújtat a sarokban, reszket, vacog, egy lény, egy szellem, igen, a vacogás a legpontosabb, küzdelem a túlhevült környező táj mögött a faggyal, artikulálatlanul, görcsös akarással feszül a likaknak, mintha saját húsát akarná átpréselni a ventillátorlapátok között; gyakran csak a levegő útját hallod, ahogy kiszakad a hörgők alól. Mélyen érint ez a fuldoklás, Kaoru tusakodása az élettel. Emlékeztet rád. És tart, és tart, csihad, kimúlik, feltámad, tust húz, odacsap, kalligrafikusnak is látom (hallom, nincs múltidő), hirtelen ecsetvonás, vésés, karcolás, szegelés, majd újra kimerül, elerőtlenedik, de nem lankad, nem, valami forró erőtlenség ez, forró kioltódás.

Talán ezért nem tudom: izzó zsarátnok-sztyeppét vagy lehasadó jégtáblát fessek zarándokutam mögé. 

Az etióp, az amcsi, a japán (és a holland) azóta egymással feleselnek, egymást nevelik, bujtogatják, felelevenítik, bolyonganak bennem, és én azóta tanulok járni (jó pap!), gimnasztikázom (mert minden gimnasztika kérdése!), kulcslyuktól kulcslyukig egyensúlyozok egy második anyaméhben. Azóta felépültem – ezt tudod. Anyám kiköltözött, Airbnb lett a napfényes hálóból. De amikor egy turista odavetődik, hallhatja a lépteket – és velük együtt hallhatja, izolált világok visszhangjaiként, az Egypúpúság Mesterdalnokait.

Ölel,

a vak drom.