A kitárulkozás mesterműve. Uniform: American Standard (lemezkritika)

Az Uniform ötödik nagylemeze, az American Standard minden idők egyik legszívbemarkolóbb nehézzenei önvallomása. Ez a kritika először a Recorder magazin 117. számában jelent meg.

Mire az American Standard szavakba alig önthető, letaglózó és felemésztő húszperces címadó dalában – nagyjából félúton – Michael Berdan elkezdi krákogva üvölteni, hogy „The bug stretches its neck up towards my face like my face was the fucking sun!”, már tudjuk – sőt, minden csontunkban érezzük –, hogy az albumról albumra egyre nehezebbé, mélyebbé, egyedibbé és egyre megrendítőbbé váló Uniform valami megismételhetetlent alkotott. Valami fontosat. Mesterművet, minden túlzás nélkül.

Ahogy ez a monumentális nyitódal – amihez hasonlóval kizárólag azok mernek és tudnak felütni egy lemezt, akik cefetül biztosak a dolgukban – a kezdeti felelgetős kiabálás sokkjából szépen lassan pusztítva és döngölve és hipnotikusan szédítve eljut a darálás katarzisába, az lenyűgöző. Az Uniform eddig sem volt műfaji keretek közé szorult zenekar, ez a magnum opusnak gond nélkül nevezhető bámulatosan zsigerelő dal viszont már magukhoz képest is más szint: a sodró, kiúttalan, örvénylő riff tántoríthatatlanul zakatoló szentséges monotóniájában ott izzik a doom-vilávége, a meglepően szépen ringató poszt-indusztriális hangképekben elveszejtett lelkek rohadnak, a zajrock öntörvényűsége és a hardcore arcbamászó acsargása viszont csak akkor kacsint ki a Berdan elementáris vokálját magába temető körkörös, örök, mozdíthatatlannak ható mérföldes hangorkánból, amikor kell. Az utolsó öt perc újhullámos black metalra hajazó lebegős szögelése ugyanakkor nem csupán a kérlelhetetlen szaggatás felemelő ereje miatt megrázó, hanem azért is, mert ekkor válik egyértelművé, hogy az American Standard minden idők egyik legszívbemarkolóbb nehézzenei önvallomása. 

Megrázóan tragikus és végtelenül szomorú az a nyers, kíméletlen, felcseszett és láncrázó őszinteség, amivel Berdan kiokádja magából az életét bénító, mentális egészségét szétroncsoló bulimia okozta förmedvényeket. Gyűlöli az embert, aki visszanéz rá a tükörből: a felismerhetetlen arcot felszakító ráncok mögött lüktető gyenge húst, a betegségből eredő szorongásos depresszió rátelepülő mozdíthatatlan sötétségét, a személyiségét idegenné torzító magányt és tehetetlen dühöt. Hideg és tényszerű dalszövegeinek – amiket B. R. Yeager és Maggie Siebert horrorszerzők segítségével formált tökéletesre – naplószerű, zavarba ejtő személyessége annyira hatásosan (talán transzcendesen is) nyes bele a zsigerekbe, hogy akkor is beleremegnének a bordák, ha egy lakodalmas zenekar tinglitanglija szólna alattuk. 

De szerencsére nem az szól. Hanem olyan csodás vadkanságok, amikre csak az Uniform képes. A monumentális első dalt követő, Michael Sharp és Michael Blume eszelős dobolására épülő This Is Not A Prayer (a lemez leginkább „uniformos” száma) repetitív kalapálása, az album leggyilkosabb láncfűrész-riffjét robbantó Clemency (Ben Greenberg hatalmas gitárhős) és a már-már epikus, black metalba át-átcsapó Permanent Embrace brutális cséphadarása azonban – azon túl, hogy kegyetlenül nagy számok – egyetlen célt szolgál: elmélyíteni Berdan gennyes hólyagként kifakadó terápiás kitárulkozását. Amiben – és ez bravúr – egy csepp önsajnálat sincs. Csak az igazság. Ettől pedig – legyen akármennyire is intim – könnyű vele azonosulni. Mert nem kell bulimiásnak lenni ahhoz, hogy átérezzük azt a kínt, fájdalmat és keserűséget, ami az American Standard utolsó, véres torokkal sikított sorában van: „And you found my love appalling”. 

10/10