Jó irány a pokolba. Thou: Umbilical (lemezkritika)

Az Umbilical a Thou eddigi legtömörebb, leggyorsabb, legkeményebb és legjobb lemeze. Ez a kritika először a Recorder magazin 116. számában jelent meg.

Igazán jó természetfilm nincs olyan felgyorsított képsorok nélkül, amiken egy félig felzabált gnú zöldesbarnán rothadó teteméből bugyborékolva előmásznak – mit másznak! robbannak! – a büdösen szétfolyó hús maradékain telhetetlenül lakmározó dagadt fehér férgek tucatjai. Na, a Thou új, ki tudja már hányadik lemeze nagyjából így néz ki. Sehol a korábbi anyagaikon rendre felbukkanó mérföldes, lassan őrlő doom-málházások. Nincsenek pihentető, pármásodperces átvezetők se. Utóbbiak hiányát feltehetően csak azok bánják, akiknek túl sok ideje és gyenge izomzata van, az előbbieket viszont vissza lehet sírni. Azért, mert a Thou rohadtul ért a mázsás, gonosz, világtemető cammogáshoz. Ahogy az ezerrel taglózó hardcore-punkos mocsadékságokhoz is. Meg mindenhez, ami közöttük van. Ez pedig bizonyos szögből nézve nem annyira oké. 

A Thou remek sludge-banda, az egyik legjobb mostanság, bármit is csinálnak, az minimum hág, ugyanakkor az Umbilical előtti munkáikra épp ezért soha nem lehetett jó szívvel rámondani, hogy egységesek, kiforottak vagy kellőképp tömörek lennének. Az ösztön, amiből dolgoztak, működik, de egy kicsit mindig rájuk fért volna a szerkesztés. Zavarba ejtő tempóban hajigálták ki a jobbnál jobb cuccaikat, amik lehettek volna még jobbak. Az Umbilical ez a még jobb. Végre tudják, hogy mit akarnak. Nem tartanak szét, nem nyúlnak mindenfelé, semmi csapongás, semmi szarozás. Tíz nevetségesen sűrű, elsőre feldolgozhatatlanul megüvöltő, kíméletlenül zajos, végtelenül súlyos és ocsmány mizantróp acsargás. 

A leghosszabb szám sincs hét perc, de annál tovább cseng tőlük a lehántolt fül. Átrohan az emberen, kamionmód, hátra csak csodálkozásba fagyva dülledő szemgolyókat és a kötelező vicsorgásba beletört fogakat hagy. A döbbenetes nyitódal (Narcissist's Prayer) nem árul zsákbamacskát: már-már groteszk az a himnikus erő, amivel beletaszít az Umbilical izzó-lobogó haraggal és szőnyegbombázott pusztulattal teli gyönyörű poklába. Kár, hogy ez a lemez legemlékezetesebb, legfogósabb nótája (ja, nóta, van verzé, refrén, ilyesmi), de annyi baj legyen. Ami ugyanis utána jön, az egy szinte egybefüggő, áthatolhatatlan, csontporító, archámozó okádék- és epevihar. 

A riffek annyira erőszakosak, rondák és fenyegetőek, hogy inkább átmegyünk előlük az út túlsó oldalára. Ha valakit úgy ütnének, ahogy itt a dobokat, ahhoz papot kellene hívni. A basszustól úgy potyognak le a belső szervek, mint a száraz füge. A mindent átjáró vaskos feedback-sikítás mérgező szmogjától feketét fújunk ki az orrunkból. Bryan Funck, ahogy szokott, magából kikelve kiabál és krákog és ordít, mint a felcseszett szomszéd, aki az istennek sem tudja levakarni a szélvédőjére száradt varjúszart. Baromira együtt vannak, irtóra magabiztosak, amitől az amúgy is böszmén dörgő Umbilical csak még böszmébben dörög. 

Akármit hord össze Funck arról, hogy a Thou miért grunge-zenekar, nem az. Hiába vannak mesteri Nirvana-feldolgozásaik. Még az olyan – és legyünk most megengedők – grunge-szerű számokról is, mint például az óriási I Feel Nothing When You Cry vagy a szintén hatalmas The Promise, előbb fog eszünkbe jutni a Noothgrush, a Nailbomb, az Eyehategod, az Iron Monkey, de még a Black Flag is, mint mondjuk az Alice in Chains, a Melvins vagy a Bleach. Ami jó. Ha így folytatják, nemsokára őket is a retkesen cséphadaró sludge megkerülhetetlen atyaúristenei között lehet majd emlegetni. Az Umbilical a jó irány.   

8/10

Pernecker Dávid