2023 egyik emlékezetes comebackje kétségkívül a blink-182-é volt: a tékozló fiú, Tom DeLonge visszatérésével újra összeállt a klasszikus felállás, amelynek nagy pillanata volt a váratlan – dupla – fellépése a Coachellán, majd az eddigi legsikeresebb – Bécset is érintő –, még épp ízlésesen nosztalgiázó turné, de a reunion-lemeze – a blinkhez képest – szokatlanul lett megosztó. Mark Hoppus, Travis Barker és Tom DeLonge az elmúlt évben egy egész generációnak hozta vissza a gyerekkorát, az év végi listázásban kissé elfelejtett, felemás, mégis sokat hallgatott ONE MORE TIME albumra így azok se haragudtak, akiknek nem tetszett igazán. 4 pro és 3 kontra érv a bosszantó-szerethető, régi-új blink kapcsán.
(+) Nem ez az első visszatérés, de érezni, hogy ez az igazi
Hogy miért lett a blink minden idők talán legsikeresebb poppunk zenekara, arról nem is olyan rég, a Take Off Your Pants and Jackets 20 éves jubileuma kapcsán írtunk. Igaz, hogy az Offspring (Smash), a Green Day (Dookie), vagy a NOFX (Punk In Drublic) kitaposta nekik az utat, de a műfaj második hullámában érkező Enema of the State robbant a legnagyobbat az ezredfordulón, és ezt még itt, a pesti gimikben is érezni lehetett, ahol a blink rengeteg embernek jelentett belépőt a (pop)punkba, meg úgy egyáltalán, a szülei kedvenceiről leszakadó aktív zenehallgatásba/rajongásba.
AMIKOR A PRONYÓ RAJZFILMPUNK VOLT A CSÚCS – 20 ÉVES A TOYPAJ
Két évvel később aztán a Take Off úgy ismételte meg az Enema sikerét, hogy a slágerhányadosát már nem feltétlenül akarta. Menedzserük állítólag a tipikus „Hol a sláger?” felkiáltással dobta vissza a lemezanyagot, mire Hoppus és DeLonge mérgében megírta a First Date-et és a The Rock Show-t, ami a lemez két legismertebb száma lett.
A blink 2001-ben.
De ahogy azt már a kamaszkori depresszióról/öngyilkosságról szóló Adam’s Song, a kertvárosi családok és válások érzelmi zűrzavarát tükröző Stay Together For the Kids szövegileg, a hiphoppal és triphoppal, poszt-hardcore-ral és poszt-punkkal, és közte is kábé mindennel kísérletező, vendégnek a cure-os Robert Smith-t hívó (!) címnélküli, 2003-as lemez zeneileg is jelezte, a pronyó rajzfilmpunk skatulyája kissé szűkössé vált a blinknek a kétezres évekre.
Elsősorban DeLonge volt az, aki ki akart lépni abból a komolytalan hülyegyerek-imidzsből, amit a klipjeik mellett a szintén klasszikus koncertlemezük, a faszos-fingós-anyázós humort csúcsra járató, amúgy standupnak is tökéletes The Mark, Tom, and Travis Show betonozott be végképp. Ezt jelezte a Take Off után a Travisszel és később az Angels & Airwavesben is gitározó David Kennyedyvel összehozott, a blinknél jóval sötétebb, érzelmesebb, poszt-hardcore-os projektje, a Box Car Racer, amelynek tanulságai nélkül talán a máig innovatívnak ható, címnélküli lemez se jöhetett volna létre.
A blink 2003-ban.
A 2003-as albumnak összejött az a bravúr, hogy úgy tette még népszerűbbé a blinket, hogy közben meg is újította a hangzását, ugyanakkor el is hozta a ’97-től 2003-ig tartó aranykoruk végét: Hoppus hiába vendégeskedett a BCR-lemez egyik legjobb dalában (Elevator), megsértődött a nélküle grundolt projekten, a sokévnyi turnézásban kiégett, egyre komolyabb zenei és emberi nézetkülönbségekkel küzdő trió pedig 2005-re szétment.
Ahogy most, úgy akkor is egy tragédia hozta újra össze őket: a dobzseni Travis Barker egy közös fellépésükről tartott hazafelé barátjával, a dj Adam Goldsteinnel, amikor a magánrepülőjük meghibásodott és még felszállás közben lezuhant, a két pilóta mellett az asszisztense és a testőre is meghalt, neki pedig az üzemanyagtartályon átmászva, lángolva kellett kimenekülnie a nem sokkal később felrobbanó roncsból. A teste több mint 60 %-át súlyosan megégető dobosra hosszú felépülés várt, de amikor Tom és Mark meglátogatta, fél perc se kellett, hogy úgy viccelődjenek, mintha nem telt volna el hat év anélkül, hogy szóba álljanak egymással.
A blink 2011-ben.
Az akkori összeborulásból a blink egyik legmegosztóbb lemeze, a Neighbourhoods született, ami sokkal jobb, mint a híre, de kétségtelen, hogy a bandán belüli kibeszéletlen és feldolgozatlan feszültségek rányomták a bélyegüket az albumra, amihez még időpontot se tudtak egyeztetni a tagok, ezért mindenki a saját stúdiójában vette fel a részeit. Nem is lepődött meg senki, amikor enervált turnék – köztük az eddigi egyetlen magyarországi bulijukat jelentő, nem túl jó emlékű szigetes koncert – után 2015-ben újra szétesett ez a felállás. Tom egy héttel azelőtt lépett ki (a menedzserén küldött emaileken keresztül), hogy stúdióba kellett volna vonulniuk a következő lemez felvételei miatt, a bepöccent Mark és Travis pedig az Alkaline Trio frontemberét, Matt Skibát hozta be gyorsan, akivel aztán két felejthető lemezt (California, Nine) adtak ki a mostani újjáalakulás előtt.
Amire megint csak egy tragédia miatt került sort: Markot 2021-ben rákkal diagnosztizálták, és amikor ez kiderült, a legnagyobb támasza pont az a Tom lett, akivel előtte évekig fasírtban volt. „Én tényleg nem tudtam, hogy újra össze fog-e állni valaha a blink. Megmondtam a menedzsmentnek, és megmondtam Travisnek is, hogy én soha többé nem fogok egy színpadon állni Tommal. Esélytelen. Mindig is azt gondoltam, hogy Tom az egyik legjobb dalszerző a világon, nekem legalábbis a kedvencem, de sok rossz vér volt köztünk, sok minden megjelent a sajtóban, és a többi. Aztán megbetegedtem. Tom véletlenszerűen rám irt, „hé, nézd, épp művészetet csinálok az Angels & Airwavesszel”, és ott volt egy kép, amin Tom menőzött, mögötte hat modell alsóneműben, magassarkúban és melltartóban, akikkel klipet forgatott. Én meg válaszoltam, hogy haha, remek, nekem meg nyirokcsomó-daganatom van.
Tom ott átkattant egy másik emberré, minden reggel felhívott: „mi van veled, hogy érzed magad, átsegítünk ezen, le fogod győzni”. És ezt nem igazán hallottam addig. Persze, mondták emberek, hogy majd rendbe jössz, mondtak olyanokat, hogy milyen jó, hogy korán felfedezték a dolgot, én meg úgy voltam vele, hogy fogalmam sincs, hogy korán észrevették-e, mert négyes stádiumú rákom van, miről beszélsz? De Tom mindig csak mondta, hogy átsegítünk ezen. Amikor meggyógyultam, még mindig üres voltam, gyenge árnyéka önmagamnak. Hogy visszatérjek a stúdióba és megcsináljuk ezt a lemezt, meg kellett tanulnom újra basszusgitározni, és énektanárhoz jártam, mert a kemoterápia tönkretette a hangszálaimat. […] Én a zenekaron keresztül gyógyultam meg” – mesélte Mark, amikor a lemez kapcsán nagyinterjút adtak a BBC egykori és az Apple jelenlegi sztárműsorvezetőjének, Zane Lowe-nak.
(+) Szemenszedett nosztalgia, de tökéletesen működik
Talán azért is reagált így DeLonge, mert neki korábban bőrrákja volt, ráadásul a magánélete sem alakult jól, 2019-re túl volt egy traumatikus váláson, így a blink összeállása számára is „a traumán keresztüli gyógyulást” jelenthette, ahogy Zane fogalmazott. A ONE MORE TIME-on pedig tényleg átsüt a nehézségeket legyűrő optimizmus, ez már a nyitószámból is egyértelmű. Az Anthem 3 jóval pozitívabb hangvételű, mint az első két rész, amiből az egyik a kamaszkori lázadás, a második pedig egy magára hagyott generáció himnusza volt, míg az újat a düh helyett már inkább a „baszki, én csak azért is boldog leszek” középkorú elszántsága viszi előre.
És így véd az a nosztalgikaburok is, amibe Hoppusék beültetnek a lemezzel. Mivel az ezredfordulón sokaknak volt meghatározó élmény a blink, az első nagy szerelem, ami nemcsak jó kapudrognak bizonyult más punkzenék felé a Ramonestól a Descendentsig, de összefonódott a gondtalan fiatalság érzésével is, a ONE MORE TIME-ot hallgatva egy egész generáció huppanhatott újra vissza a kamaszkorába.
A blink tökéletes ütemérzékkel hozta össze a régi felállást és ki az új lemezt, pont akkor, amikor egyébként is csúcsra járt a régi poppunk zenék iránti nosztalgia, részben épp az időközben keresett producerré vált Travis Barkernek köszönhetően, aki a poppunkra váltó hiphop/trap arcok hőse lett, Machine Gun Kelly-vel az élen. Mostanra ért be a maga idején sokat cikizett blink szemmel láthatóan jelentős hatása, amire az időközben saját jogán is celebbé vált, plusz a Kardashian családba is beházasodó Barker révén a fiatalabb generációkra is rátaláltak.
Az idősebbek pedig most értek abba a korba (30-40+), amikor újra könnyeket csalnak a szemükbe az év(tized)ekre hanyagolt kamaszkori kedvencek, pláne, ha azok szintén hosszú évek után találnak újra egymásra, és az eltéphetetlen barátság sztorijával pakolnak nagy érzelmi súlyokat a lemezbe. Az pedig már tényleg csak a bónuszkör, hogy egy olyan korban teszik ezt, amikor egyre bizonytalanabbá, szorongatóbbá válik a jövő – hát ki ne lenne hálás, ha egy órára újraélheti a gyerekkorát, ahol biztonságban érzi magát? A ONE MORE TIME rádaásul nem csak olcsón nosztalgiaköröket fut, hanem pont erről szól: öregedésről, elmúlásról és újra egymásra találásról, és arról, hogy hová tűnt a fiatalságunk.
A blink 2022-ben.
(+) Visszahozza a régi blink-érzést, de van kedve kísérletezni is
A blink a 2003-as, címnélküli lemez óta sokat küzdött azzal, hogyan tudna megújulni (Neighbourhoods), vagy népszerű és releváns maradni (California, Nine), de ez ritkán jött össze neki. A ONE MORE TIME viszont létrehoz egy jó egyensúlyt, amikor zeneileg a Dude Ranch, az Enema of the State és a Take Off… korszakát idézi meg, néha egy az egyben újraírva az akkori slágereiket, mint az Anthem Part 3-vel a második részt, a ONE MORE TIME-mal az I Miss You-t, vagy a Turn This Off!-fal a Happy Holidays, You Bastardot, ugyanakkor majdnem akkora teret enged a slágeres poppunktól elütő stílusoknak, mint a címnélküli album.
„Most már tudom, hogy a blink bármilyen zenét tud játszani: vannak nagy, kemény, Box Car Racer-ös dalaink, lassú, Adam's Song stílusú dalaink, és olyan is, amit szerintünk a Police inspirált, még ha más nem is érzi ezt. Nincsenek határok ebben a zenekarban, kiadhatunk egy totál új hullámos számot, és senki nem fogja azt gondolni, hogy ez fura” – mondta Tom a Zane Lowe-interjúban. Ennek eredménye, hogy a ONE MORE TIME nem is annyira nosztalgia, mint inkább karrierösszegző lemez, amibe a blink mindegyik érája belefér, sőt, az is, amit eddig kiszerveztek különféle mellékprojektekbe.
A Terrified például egy régi, fiókban maradt Box Car Racer-dal továbbgondolása, a Fuck Face Travis kiadatlan hardcore EP-jére készült, amit a Rancid-frontember Tim Armstronggal dobtak volna össze a hőseik előtt tisztelegve, a Hurt (Interlude) pedig akár Angels & Airwaves is lehetne, ha nem lenne ilyen rövid. Aztán ott van a Blink Wave, ami pont az, amit a címe sugall, újhullámos szintipop a blinktől, ami kapcsán Hoppus büszkén mesélheti, hogy ő bizony a cure-os Simon Gallup miatt kezdett el basszusgitározni. És valahol ezek a gesztusok is az újra megtalált barátságról meg a sarokban hagyott egóról szólnak, mert ahogy Hoppus is bevallja, korábban reflexből nemet mondott volna egy Box Car Racer-dalra, és ha nem lenne minden rendben köztük, akkor valószínűleg a turnékon sem hülyéskedne azzal, hogy Angels & Airwavest bömböltet az öltözőjében.
(-) Gyenge dalok, sok töltelék
A ONE MORE TIME még úgy is szerethető lemez, hogy tele van nem igazán jó dalokkal. Nem pocsékokkal – bár olyan is akad –, hanem olyannal, amiről azt érzed, hogy okés, de ennél sokkal jobb is lehetne. Pláne, hogy a poppunk legslágerérzékenyebb szerzőpárosa írta őket. De itt pont a slágerek az idegesítőek: a totál erőltetett Edging, az olé-olé-olézós focihimnusz Dance with Me, és legfőképp a Fell In Love, ami olyan, mintha egyenesen a TikTokra írták volna, hogy valami gagyi reklámzenévé interpolálja a Cure Close to Me című dalát.
A When We Were Young üres nosztalgia, a You Don’t Know What You’ve Got hiába szól a legerősebben Mark betegségéről (mérgező bőr, a halál közelsége, a rákkal küzdő magánya), ha zeneileg érdektelen. A Fuck Off felejthető ujjgyakorlat, ahogy a Turn This Off!-ban sincs meg a szimpla poénon felül az a plusz, ami például a szétbomló családokról is szóló Happy Holidays, You Bastardban volt. A lemezt záró Childhoodot pedig egyszerűen túlérzelmeskedik, és nincs ott a zenekar komplett története mögötte, mint a ONE MORE TIME esetén, hogy ellensúlyozza ezt.
(-) A hangzás, könyörgöm
A blink mindig is a legpoposabb volt a poppunk zenekarok közül, de a hangzása etalon volt, erről a poppunk-pápa Jerry Finn gondoskodott, aki producerként dolgozott a klasszikus lemezeiken. A ONE MORE TIME-nak már Travis volt a producere, és elsőre tökéletesnek tűnhet házon belül megoldani a feladatot azzal az emberrel, aki amúgy is a modern poppunk zenék egyik kulcsproducere lett az elmúlt években. Pedig ha van igazán megosztó pontja a lemeznek, az a fojtogatóan túlkompresszált, dinamika nélküli hangzás, amin ráadásul az is hallatszik, hogy a dobos volt a producer (az Anthem Part 3-ben például mindent elnyomnak a dobok).
Travis afelé tolta a blinket, ahogy a mai popzenék és trapes poppunkok szólnak, ami a 20 évvel ezelőtti stílusukban írt számoknak nem áll mindig jól, és az abból kilépő dalok sem tudnak annyira érvényesülni, a Fuck Face-ben tompák a gitárok, a széttorzított ének erőtlen. Nem csoda, hogy ellepték a YouTube-ot a blink régi stílusában újrakevert verziók, amik között totális félreértés is akad, de akinek nem jön be a lemez hangzása, a dalok viszont nagyon is, annak érdemes keresgélnie köztük.
(-) Autotune-nal megtorpedózott üzenet
A blink – és főleg Tom, pláne élőben – sosem az énektudásáról volt híres: „Az énekfelvétel olyan, mintha valaki hónapokon keresztül rugdosná a töködet, és közben azt mondogatná, hogy rossz hangnemben énekelsz” – mondta anno DeLonge. Így aztán nem meglepő, hogy anno már Jerry Finn is gondosan a helyükre húzta a hangjukat a stúdióban, és az se, hogy most AutoTune-nal/Melodyne-nel korrigálták a hibákat. Inkább az a fura, hogy mennyire nem próbálták elkendőzni ezt, sőt – a One More Time-ban és a Childhoodban is nagyon kiütköznek az autotune-hangok.
Ez fakadhat a produceri ízlésből, vagy abból, hogy így akarnak új rajongókat bevonzani, tartani a lépést a korral, és a többi, de akár abból is, hogy Marknak újra kellett tanulnia énekelni a betegsége után. Csak hát ez a hang nagyon nem punk, és a lemez fő gondolatát is kikezdi, hiszen nem túl hiteles úgy beszélni öregedésről meg az idő múlásáról, hogy közben szétplasztikáztatod magad. A ONE MORE TIME – mámint a dal – őszinte vállalt giccse csak akkor működik, ha szétfeszítik az érzelmek, de a tükörsimára csiszolt robothangok pont ezt ölik ki belőle.
Elég meghallgatni egy rossz minőségű YouTube-felvételen, ahogy Tom küzd a dallal élőben, és rendre belebukik, mégis győz, mert ahogy a sokadik előadáson is elcsuklik még a hangja, és beleborzong abba, hogy miért kell mindig tragédia ahhoz, hogy így hárman egymásra találjanak, attól nem lehet nem meghatódni.
(+) A jó dalok viszont tényleg jók
Fura album a ONE MORE TIME: nem az a szokásos alibilemez, amit csak azért hoznak ki az öregedő zenekarok, hogy legyen mit turnéztatni, de nem is olyan kései remeklés, ami új alapokra helyezné az életművet. Sokkal inkább tűnik egy spontán, kötöttségektől mentes lemeznek, amibe belepakoltak mindent, ami tetszett nekik, és ez néha jól sült el, néha meg nem. Vannak azért dalok, amikor minden klappol: a poszt-hardcore-os More Than You Know, amiben Travis rálép a duplázóra; a Terrified, ami a Tiny Voices tehetséges kistesója a Box Car Racer-lemezről; a Turpentine, aminek jól áll az idiótaság, a vérkomolyság és a nagy ívű dallamvilág is, a kitörölhetetlenül fülbemászó Blink Wave, vagy épp a simább poppunkos eresztések, mint a Hoppus kávémániás basszustechnikusának szép emléket állító Other Side.
A ONE MORE TIME ráadásul meghálálja a rajongást, magyarul ezek a dalok sokkal jobban működnek kontextussal, mint nélküle. A Bad News első hallásra még csak egy sima poppunk dal, ami jólesően idézi meg a Dude Ranch korszakát, második már feltűnik, hogy ez a blink nagyobb élettapasztalattal írt, felnőtt szakítós dala, ami okosan utal vissza a régi slágerekre is (az All the Small Thingsben még örült Tom, hogy rózsával várja otthon a csaja, itt meg már azt kívánja, bár ne várná senki), de akkor válik igazán mellbevágóvá, amikor kiderül, hogy ezt Mark írta Tomról, amikor berágott rá, csak kicserélt pár sort, hogy univerzálisabb legyen a témája. Mint amikor hiába lépsz túl a volt szerelmeden, mégis mindig hiányzik, pedig tudod, hogy nem működött a kapcsolat. És a megható csavar: „This is the last song I'll ever write for you / No more telling me I'm not right for you” – amit úgyis lehet érteni, hogy persze, hiszen már nem neki ír, hanem újra együtt írnak.
+1) A nagy pillanat: a Coachella és a turné
A visszatérés nem indult zökkenőmentesen, Travis ujjsérülése miatt kénytelenek voltak elhalasztani az amerikai turnét, de végül nem is sülhetett volna el jobban annál, mint hogy az utolsó pillanatban kiderült, a Coachellán lépnek fel először Mark betegsége és Tom hazatérése után, ráadásul Frank Ocean lemondása miatt duplázhattak a második hétvégén. Volt valami felemelő abban a két buliban, nem is az, hogy hirtelen megnyílt volna egy téridőkapu, és átbucskáztunk 2001-be, hanem pont az, hogy ezt húsz évvel később is, halálos betegségek és összeveszések után is lehet így, ennyire könnyedén és örömmel csinálni, mert a fiatalság talán mégsem veszik ott el, hogy az ember elmúl 30.
A blinknek mindig voltak problémái koncertzenekarként, de most mintha a legjobb formájukat futnák. Travis persze mindig, de most a frontemberek is, akik olyan infantilisan viccelődnek és szekálják egymást, mint régen, mégse lesz az egész erőltetett, mert nem akarják újra elnyomni a Mark, Tom & Travis Show-t. Élőben ráadásul az új számok is sokkal jobbak, de poén például az is, hogy a Happy Holiday, You Bastardot kétszer játsszák, egyszer gyorsan, egyszer meg rohadt gyorsan, ahogy Travis szeretné – miután a sajtóban évekig cikizték egymást Tommal, hogy Travis olyan tempót diktál, amit lehetetlen követni, most viszont mindenki megkapja, amire vágyik: Tom, Mark és Travis is, de pláne a közönség, akiknek az Enema és a Take Off slágereit meg deep cutjait is játsszák.
Ahogy Tom mondta a Zane Lowe-interjúban: „Ez az utolsó alkalom, hogy elcsesszük”. Hát, amit ilyen jól csesznek el, azzal nincsen gond. Már csak egy magyar koncert kéne.
