A metálra még rá nem talált, infantilis füvesekért rajongó (Jay és Néma Bob!) kiskamaszként nem igazán volt zene az ezredfordulón, ami jobbnak tűnt volna a blinknél. Deszkáspunkjuk egy egész generációt ébresztett rá, hogy igenis lehet piszokgyors, káromkodós és vállalhatóan slágeres, na nem a punk, hanem a tényleg mainstream popzene. Ez a cikk először a Recorder magazin 89. számában jelent meg, amelyben azt is körbejártuk, hogy mi volt a menő 2001-ben.
2001 körül úgy tűnt, az egész amerikai popkultúrát a blink-182 testesíti meg. Szerepeltek az Amerikai pitében, de egyébként is olyan volt, mintha egy tinivígjátékból lépett volna elő ez a három széttetovált, a dalokban és azok között is faszos-fingós (de főleg faszos) vicceket mesélő, soha fel nem növő deszkássrác, akik a béna csajozásaikról, a haverjuk anyjáról, meg néha arról énekeltek, milyen elveszettnek érzi magát egy kamasz a depressziós gondolataival magára hagyva.
Igaz, hogy az Offspring (Smash), a Green Day (Dookie) és a NOFX (Punk In Drublic) kitaposta nekik az utat, de az Enema of the State akkorát robbant ’99-ben, hogy azt még a budapesti gimikben is megéreztük, ahol kézről kézre járt az az album, majd 2001-től a Take Off Your Pants and Jacket is másolt kazettán, a zenetévéken pedig mintha végtelenítve ment volna az All the Small Things, a The Rock Show és a What’s My Age Again? klipje. Hogyne lett volna vicces, ahogy pucér seggel szaladgáltak Los Angeles utcáin, és vagány, ahogy elverték, felgyújtották, szétosztották a kiadó pénzét, amit a klipforgatásra kaptak, amikor a mindent telibeszaró infantilizmus sugárzott belőlük egy olyan korban, ahol a humort a South Park, a Jackass és a Jay és Néma Bob jelentette.
Tetszett az is, hogy mindenki frontember, sztáralkat volt, hogy ketten énekeltek, passzolgatták egymásnak a számokat, és koncerten úgy oltogatták egymást, mintha standupolnának. Ott volt az ufóhívő, rajzfilmfigura-hangú krézisrác (Tom DeLonge), ellenpontnak az érzékenynek tűnő normális srác (Mark Hoppus), de úgy igazán rajongani persze a dobzseniért lehetett. A trió hangzása Travis Barkerrel, az alkoholizmusa miatt kihajított dobos helyére egy ska-szuperhősbandából igazolt kukásemberrel ért igazán össze, aki szofisztikáltan játszott, mégis vadállatul dobolt, és a szélvészgyors teperésnél változatosabb ritmikákat hozott a zenekarba.
A blink ösztönösen ráérzett, hogy az ezredfordulós kamaszok már nem az elnyomó hatalom vagy társadalmi igazságtalanságok, hanem csak a szüleik ellen lázadnak, és félreértett, középosztálybeli kamaszoknak írtak tökéletes poppunklemezeket. Egyesek szerint kettőt (Enema, Take Off), szerintem négyet, de mindegy is, mert mindegyik ideális kapudrog volt a punkhoz, ami után hirtelen értelmezhetővé vált a Bad Religion, a Pennywise, de még az Ignite is, még akkor is, ha idővel rájött az ember, hogy mennyit köszönhettek (nyúlhattak) a Descendentstól, Screeching Weaseltől, meg persze minden idők legfogósabb rajzfilmpunkjaitól, a Ramonestól.
Azóta feloszlottak, összeálltak és széthullottak megint, kiadtak pár érdektelen, megújulós nagylemezt, de hatásuk még mindig óriási, és nemcsak az újhullámos deszkás zenékre (Dune Rats, FIDLAR), hanem a kortárs popra is. Blink-dallamokat dúdolt-motyogott a fél trapszíntér Lil Peeptől XXXTentacionig, miközben Travis Barker az elmúlt években kvázi egyedül újra menővé tette a műfajt, és kollaborációival visszahozta a poppunk-hangzást, ami a mai harmincasoknak nosztalgikus, a tizenéveseknek pedig újszerű és talán azért is vonzó lehet, mert ez még egy sokkal ártatlanabb, egyszerűbb korszaknak volt a tökéletes kamaszzenéje, amibe életkortól függetlenül jólesik visszamenekülni.
szerző: Soós Tamás
