Látszólag botrányról botrányra bukdácsol, bárkit szívesen elküld az anyjába, emóról, rave-ről hadovál, miközben a hiphopot elementáris erővel húzta be újra a mainstreambe: új stúdióalbuma, a Scarlet, kísérlet a tétek emelésére. Ez a cikk a Recorder magazin 108. számában jelent meg először.
Másképp sokkoló, mint Lady Gaga, és másképp tehetséges, mint Beyoncé vagy Nicki Minaj: Doja Cat az internet legmélyebb bugyraiból meríti az inspirációt. Az adrenalinfröccs, a mémekbe oltott humor, az addikció, a figyelem hajhászása és a masszív trollkodás segít megalkotni azt a kíméletlen (és kellemetlen!) karaktert, akit nagy átéléssel játszik el.
Illetve csak remélni merem, hogy mindaz, ami Amala Ratna Zandile Dlamini (ez Doja Cat polgári neve) perszónája, csak vicc, csak a gyakran piti konfrontációkra építő hiphop hagyományainak egy újabb variációja.
Doja Cat jókor volt jó helyen: ugyan a Soundcloud-generáció oszlopos tagja, az a fajta zenész, aki képes volt akár naponta kitolni valami újat a maréknyi, hűséges közönségnek, és pusztán műhelymunkaként tekinteni az egészre. 2018-ban a közösségi médián végigsöprő forgószélként robbant be a köztudatba az egyszerre fárasztó és zseniális szóviccekkel megszórt Mooo! fapados videoklipjével. A Mooo! valószerűtlenül bolond, komolyanvehetetlen, és mégis lebilincsenlő darab, a klip házibarkács vizuálja pedig hibátlanul kíséri le. Egy majdnem légüres térben szólt nagyot, ahol Nicki Minaj, Cardi B, Ariana Grande, Megan Thee Stallion, SZA vagy MIA éppen nem mutattak fel semmi szikrázót vagy ötleteset.
2018 sikerét nem lehetett elengedni, Amala címmel jelentette meg első stúdióalbumát — ez az anyag már megmutatja azt az eklektikus, impulzív stílust, ami Doja Cat sajátja, de annak ellenére, hogy a Kesha-ügyben hírhedtté vált slágergyáros Dr. Luke producelte, az eklektika nem választásnak tűnik, hanem jobbára elsietett munkának vagy koncepciótlanságnak. A TikTok népe viszont imádta és kért még: a Mooo! után a Candy, a Tia Tamera és a Juicy is a közösségi média rivaldafényében fürdött, amire az adekvát reakció a “még többet, még gyorsabban, ugyanebből” munkacímet kapta.
Egy évvel később elkészült az Amala deluxe kiadása, fél évre rá pedig a mainstream slágerlistákat is letaroló, hét kislemezzel járó Hot Pink. Erre a második nagylemezre a szakma is felfigyelt: díjak sem maradtak el, sőt az év dalának is jelölt Say So Nicki Minaj-remixével még a a Guiness Rekordok könyvébe is bekerült, mint “az első női hiphopduó az amerikai slágerlista első helyén”.
A 2021-es Planet Her kicsiszoltabb, kerekebb album, de nem kevésbé eklektikus, a hiphop spektrumán a mainstream számára R’n’B-vel és poppal lágyított hangzásával és Doja Cat raptől a bársonyos hangon előadott popslágerig tartó regiszterével ugyanakkor képes koherens egészet alkotni. Az SZA-val közösen jegyzett Kiss Me More és a fülbemászóan dallamos Woman körül rendes hisztéria kerekedik.
Apropó hisztéria: a művészt mindez a legkevésbé sem érdekli. Mert miközben globális figyelem irányul rá, egyre bizarrabb helyzetekbe sodródik, illetve egyre bizarrabb helyzeteket provokál ki.
Ahogy a mondás tartja, az internet nem felejt: a kezdeti viral hit-státusz hullámain felszínre úszik néhány buzizós tweet 2015-ből, amire Doja Cat reakciója egy velős “Lmfaoooooooo” illetve egy kirohanás, hogy ha ő középiskolásként kiírta Twitterre, hogy valaki szerinte buzi, akkor többet már senki támogatására ne is számítson?! Hiszen amúgy vagy tizenötezerszer használta ezt a szót, de attól még nem is homofób. Oké, ekkor feltehetően a menedzsere vagy a sajtósa akcióba lép, hogy egy klasszikusan semmitmondó bocsánatkérésre bírja a művészt, de valószínűleg nem abban a formában, ahogyan ez végül megtörténik: Doja Cat egyszerűen lescreenshotolja a közleményt és kitolja Twitterre. Aztán készít belőle egy nem kevésbé negédes zanzát és azt is kitwitteli. Aztán törli ezeket.
 |
| Doja Cat az MTV Video Music Awardson 2023. szeptember 12-én |
Érdekes szociológiai elmélkedésre adhatna okot már ez a vihar a biliben is, de 2020 karanténba zárt tavasza még súlyosabb botrányt terem: Doja Cat az amerikai felsőbbrendűséget hirdető széljobberek által sűrűn látogatott Tinychat videochat-platform egyik szobájában tűnik fel rendszeresen, hogy trollkodással, kamera előtt tekergéssel, vetkőzéssel és átkozódással üsse el az idejét. Az obszcenitásra mindenféle megfejtés érkezik: van, akit tényleg szórakoztat, van, aki szerint a sokkolást humorforrásként próbálja kezelni ugyan, de nem sokra megy vele, mások race-play fétisre gyanakszanak, megint másokat felháborít, elundorít, elidegenít. A rajongók masszív tagadásba menekülnek.
Doja Cat végül kénytelen megnyilatkozni. Ez egy komplikált tirádába torkollik, miszerintis részeg is volt, be volt állva, ekkor eleresztett egy meggondolatlan n*ggerezést, de nem is úgy gondolta, őt az teszi boldoggá, ha a rajongói boldogok, és nem fog senkit hülyíteni, mert a rajongói úgyis kiszúrnák, hiszen tudják, tudniuk kell, mi valódi és mi nem.
A nép (és az anti-establishment) egyszerű gyermekeként szól tehát a nép (és az anti-establishment) egyszerű gyermekeihez, akárcsak Donald Trump, akinek szintén kedvelt retorikai fogása a “csakvicceltem” meg a “no-bullshit”.
Természetesen nem érdektelen azon elgondolkodni, hogy az amerikai kultúra kettősmércéi milyen módokon érvényesülnek: mit várhatunk el egy popsztártól, pontosan milyen viselkedésminták és társadalmi szabályok betartását követelhetjük meg, miközben ugyanezek áthágását hipnotikus figyelemmel és hangos csámcsogással honoráljuk? Rendben van-e, hogy mindenkinek mindenről kényszeresen véleményt kell nyilvánítania, és mindezt a közösségi média nyilvánossága abszurd méretűre fújja fel? A konfrontatív és polgári normákat megvető hiphop égisze alatt mi az elvárható viselkedés egy előadó brandjétől?
 |
| Doja Cat (az első sor közepén) a Schiaparelli 2023-as divatbemutatóján |
Doja Cat formabontó megjelenése hasonlóan ellentmondásos reakciókat szül, amire persze a művész szempontjából adekvát válaszok születnek. A 2023-as Schiaparelli-divatbemutatóra harmincezer vörös Swarowski-kristállyal tetőtől-talpig beborítva érkezik. A gyorsreagálású internetes hadtest azonnal sajnálkozásban tör ki, amiért ezalkalommal nem visel rajzolt vagy ragasztott bajuszt, mint egyebütt. Erre néhány nappal később műszempillából ragaszt magának bajuszt-szakállat. Hiszen anything goes, de azért nem annyira, hogy az internet mondja meg, merre hány méter.
Az egyre merevebb szabályok szerint, egyre kevesebb komplexitással operáló nyilvánosság láthatóan nem tud mit kezdeni a saját maga által kitermelt radikalizálódással és botránykeltéssel: ahol a figyelem a legértékesebb valuta, ott a figyelem fenntartása egyre extrémebb gesztusokat követel meg, vagy legalábbis brutális értetlenséget vagy őszinteséget.
Ennek szép példája, ahogy Doja Cat nemrégiben beleszállt a saját rajongóiba is, bántó őszinteséggel dorongolva le a stanokat, akik Kittenz néven hivatkoztak magukra. Később, amikor arra kérték rajongásuk tárgyát, ugyan biztosítsa már őket a szeretetéről, a rajongás megszólított tárgya nem átallotta közölni: hogyan is szerethetne bárkit, ha egyszer nem is ismeri. Félmillióan követték ki egyetlen nap alatt.
Ugyanilyen keresetlenséggel trollkodta meg a sajtót is a Scarlet címet viselő új album készítése közben is. Az 1990-es évek német rave-jére épülő technolemezt ígért, meg emo beütésű rockot Hellmouth címmel, mondván, a pop kifújt, a pop helyét nem tölti be semmi, de ő azért keresett még vele egy valag pénzt.
A Scarlet ígérete, hogy kíméletlenül szakít a mainstream és eklektikus hangzással, részben beteljesületlen marad. A korábbi albumokhoz hasonlóan egyfajta hasítás jellemzi: az agresszív felütés valóban elsősorban rapperként igyekszik pozicionálni Doja Catet. A Paint The Town Red bátran samplerezi Dionne Warwick Walk on By című klasszikusát, miközben a súlyos szöveg keményen ostorozza az elvakult, extrém rajongókat, a Fuck The Girls (FTG) szellemesen idézi fel az 1990-es évek hiphophangzását, csakhogy a visszatérő elem nem valami ellenséges banda vagy drogkartell, hanem a rajongók hordái, akik most jól megkapják a magukét (aztán, ugye, majd kérnek még).
A hiphop szexuális túlfűtöttségét kiválóan és nyersen kiforgató Wet Vagina viszont éles ellentétbe kerül az album közepével, ahol Janet Jackson és Lauryn Hill soulba hajló érzelmes melódiái köszönnek vissza, csak éppen a prozódia bárminemű kifinomultságát nélkülözve. Az Agora Hill, a Shutcho vagy a Can’t Wait zavarbaejtően alacsony érzelmi intelligenciával beszél vágyakozásról és vonzalomról, amin nem segít az sem, hogy ezek a dalok a magas produkciós érték ellenére is repetitívek, és inkább illeszkednek a Doja Cat nyilatkozataiban újabban lesajnált korábbi albumok R’n’B-vel körített világába. Az album szerkesztettségének és vonzerejének is jót tett volna egy ellentmondást nem tűrő, erős kéz.
Ezek hiányában a Paint The Town Red agressziója és a Demons totális, fenyegető kakofóniája sem képes érvényesülni, a keményebb rímek és hangzások visszatérése a Scarletet záró számokban pedig egyszerűen hiteltelen, ugyanakkor legalább szórakoztató. Még reménykedhetünk, hogy Doja Cat jó trollhoz méltóan egy szép napon szállítani fog, mégpedig azt a jó kis retró rave-et, amit beígért. Innen üzenem, hogy az internet nem felejt.
szerző: Selmeczi Nóra
