Murphy törvénye. Róisín Murphy: Hit Parade (lemezkritika)

A kifürkészhetetlen ír popdíva fülkápráztató stíluskavalkádja az eddigi legjobb lemeze. Ez a cikk először a Recorder magazin 108. számában jelent meg.

A cím csak félig igaz. A Hit Parade valóban parádés, de hamisítatlan slágerek egyáltalán nincsenek rajta. Róisín Murphy hatodik albuma sokkal inkább olyan képzeletbeli best of-lemeznek érződik, ahol minden új dal egy-egy izgalmas árnyalatot villant fel az ír énekesnő ezerszínű glitteres palettájáról. A karriercsúcs friss anyag nemcsak játékos erődemonstráció, de kiváló belépő is az elektropop-dívával csak most ismerkedőnek.

Murphy nevéhez talán csak egyetlen, a szó hagyományos értelmében slágernek nevezhető szerzemény fűződik. Közel huszonöt év távlatából érdemes újra lepörgetni a Sing It Back definitív klubhimnuszát. Az ikonikus táncdal instant időkapszula azoknak, akik az ezredforduló környékén igényesebb zenés szórakozóhelyeken forogtak, de ami igazán meglepheti a mai fület, mennyire időtlen valójában a Moloko klasszikusa.

Nem véletlen persze, hogy a duót anno egyszerre hallgatták a borongósabb triphopra rácsavarodó introvertáltak, az akkor épp fénykorát élő Café Del Mar ibizai naplementékre éhes lazulói és a mindenkori toplistákat szorgosan követő popperek. A Moloko sikerének titka, hogy nemcsak nagyon különböző zenei hatásokat gyúrt egybe, de olyan forrásokhoz nyúlt, amik bőven kiállták az idő próbáját. Amit csináltak, ezért tűnhetett egyszerre újszerűnek és aktuálisnak, illetve kortalannak. 

Az énekes Róisín Murphy a már lassan húsz éve feloszlott zenekarban és szólóban is ezt az igényes fúziós energiát használja. Ahogyan a zenéjében vagy a megjelenésében, úgy az énekstílusában is széles skálán mozog, gyakran kontrasztos hatásokat hozva közös nevezőre. Murphy akár egyetlen dalban is képes különféle identitások között lavírozni. Hol naiv fruskaként évődik, hol magabiztos szexi csábító, hol füstös-bársonyos hangon mesél.

Murphy nemcsak az alteregóit, de a vele kollaboráló művészeket is remek érzékkel válogatja. A Hit Parade a német DJ Koze egyenrangú közreműködésével, hosszú évek aprólékos munkájával készült. A tizenhárom dal mindegyikén tisztán hallható, hogy az ide-oda küldözgetéssel és közös ötleteléssel újabb és újabb rétegek rakódtak rájuk. DJ Koze, civil nevén Stefan Kozalla nemcsak változatos zenei alapokba csomagolja Murphy hangját, de folyamatosan játszik is vele. Megteheti, az énekesnő ugyanis rendre más és más arcát mutatja. A selypítő affektálás, a paródiába hajló amerikai akcentus (Crazy Ants Reprise) ugyanolyan természetesen áll neki, mint a trapes kántálás (Two Ways) vagy az intim törékenység (CooCool). 

A Hit Parade hemzseg az izgalmas megoldásoktól és meglepő csavaroktól, miközben egy pillanatra sem veszi magát túlságosan komolyan. A komplex részletgazdagság és a laza könnyedség kéz a kézben járnak. A nagyjából egy órás anyag egyszerre idézi meg a Moloko csilingelősebb világát (The Universe) vagy a triphopos időket (Hurtz So Bad), de van itt funky fenékrázás (The House) és soulosabb pop is (Fader). A lemezre jellemző húzás például, ahogyan az összekacsintós iróniát (Free Will) teljesen váratlanul egy hétperces, deep house-alapokra tolt borongás (You Knew), majd nosztalgikus eurodance-hangulatokat idéző techno (Can’t Replicate) követi. 

Róisín Murphy már csak azért sem válhat soha a szélesebb közönség stadionokat megtöltő popikonjává, mert túlságosan eredeti és meghökkentő dolgokat csinál. A Hit Parade igazi ereje, hogy az énekesnő nemcsak érezhetően megbékélt az alternatív díva örök szerepével, de felszabadultan lubickol is benne.

szerző: Huber Zoltán