Nyúlós szintik, kairói veretés és Nils Frahm az első INOTA Fesztiválon

Múlt hét végén rendezték meg az első INOTA Fesztivált az egykori hőerőmű területén, ahol egyebek mellett Forest Swords visszatérését, Lucrecia Dalt erotikával telített, furcsa kolumbiai sci-fijét, és a német echomágus, Nils Frahm nyitókoncertjét is megnéztük.

Nem sokan mondhatják el magukról, hogy egyenes ági „leszármazottai” Csajkovszkijnak, akinek egyik tanítványa volt Nils Frahm mestere. Nils Frahm nem szorul bemutatásra, ő egy világsztár, egy korszakos zseni, a legnagyobb koponya. Ha nem a zongoraszékre született volna, hanem mondjuk ökológusnak, nem lennénk ekkora bajban, mert rég feltalált volna valami hulladékőrlő óceántisztító, légkörmosó csodagépet.

De hát, mint az közismert, zenész lett, és a pár évvel ezelőtti, fenomenális MÜPA-s koncertje után, amit kb. végigbőgtem, most újra leszállt közénk, hogy megnyissa az INOTA Fesztivált. De komolyan, a szentségtörés határát súrolta, hogy a gyárból néha tompa baszatás szűrődött ki az udvarra, miközben Nils Frahm leheletfinoman prüntyög a forgóüvegeken. Amit csinál, annak minden egyes mozzanata annyira fontos az összélményben, hogy az nem az a kategória, hogy nem baj, ha bele-belebasz a magasaknál a visszhang, ami elöl nem annyira volt vészes, de hátrébb…na mindegy. És az már csak a ráadás, hogy amikor mindezeken túlteszed magad, és a Says alatt kicsit elgondolkoznál az életeden, az eget, meg a kéményeket bámulva, akkor egy emeletes ház méretű Coca-Cola-logó sugallja finoman a középső hűtőtorony falán, mi a kedvenc üdítőd.

Por került a gépezetbe. Nilsen is látszott, hogy zavarják bizonyos dolgok, kevésbé tűnt fókuszáltnak, és kevesebbet viccelődött a szokásosnál. Akinek ennyire matekosan megvan minden hangjegy a fejében, minden szóló, felállás, átülés, kvintváltás, ennyire involválva van érzelmileg, és ennyire involvál érzelmileg (téged, engem, mindenkit, zaj meg visszhang ide vagy oda), azt a fent leírt kellemetlenségek eléggé meg tudják billenteni. És nyilván egy profi, és a teljesítményén nem érezhető, de egy-egy arckifejezésén, mimikáján ellehetett csípni ezt, hogy „hmm, ennek a hangnak itt most nem feltétlenül kéne berezonálnia”. Amúgy nyilván benne van, hogy én láttam bele ezt az egészet és őt teljesen hidegen hagyta, meg lehet az is, hogy kicsit meg voltam sértődve, hogy a kedvenc sírós számaim nem voltak (The Dane, Over There It’s Raining, My Friend The Forest). Egyébként a dramaturgia rendben volt nagyon. Bemelegítés, meditáció, pár kör kocogás, mélyek már be-beköszönnek, aztán a mértani középen bevágódnak az arpeggiók, elszállás, kis közönségénekeltetés, és vissza gondolkozósba, aztán „slágerek”. Beszarok, hogy milyen új variációkat tud még beledobni a Toilet Brushesbe. Tíz éve játssza azt a számot.

Ezen a koncerten jöttem rá – miközben néhány tíz perc után távozó fesztiválozót néztem – hogy itt minden hangszer. A humorát, a mozgáskultúráját, az elképesztően szexi mély orgánumát mind-mind hangszerként kezeli és használja ebben a polifón rendszerben. Szóval ez volt. A pár apró bosszúság ellenére is lélekemelő, egy – itt és most szerencsétlen körülmények között fellépő – élő legenda beköszönése a hőerőmű udvarán. (Előd Máté)

Az erőműhöz egykor tartozott egy művelődési ház is, itt a Magyar Zene Háza rendezett amolyan fesztivál-a-fesztiválban programot (ami külön kiegészítő jeggyel volt látogatható), nagyjából a kísérleti elektronika környéki fellépőkkel. A szombati program nagyobbik részét hallgattuk itt meg.

Szombaton Mákó Mári kezdett, aki hol folyamatosan alakuló kísérleti hangfolyamot, hol neoklasszikus sejtelmes zenét, hol táncosabb elektronikát folyatott egymásba. Mielőtt először hallottam élőben, kicsit aggódtam, hogy a nagyszerű lemezét hogyan tudja színpadra vinni, de jól működött élőben is. Segített ebben a saját tervezésű hangszere is, ami hol kvázi hárfaként, hol zajforrásként működött, és látványelemnek sem volt utolsó; a fellépés egy részében bőgő is kísérte.

rRoxymore koncertjén csúszós-nyúlós-tekergő szintikre épülő és középsúlyos, breakbeates részek váltogatták egymást. Az előbbiek többek voltak, mint a táncos epizódok felvezetései, meg amúgy sem lehetett táncolni a szűk széksorok között, így még edzett fogyasztóként is nehéz volt hová tenni, hogy egyáltalán mi ez – mindenesetre izgalmas hangzásokat, ritmusokat tekert ki. Azért a könnyebben besorolható, zörejekkel körített okos-húzós breakbeates zárás jobban tetszett.

Lucrecia Dalt jól meglepett tavalyi lemezével, amin elektronikáról a kolumbiai gyökereire visszautaló zenére váltott, egy sci-fi történettel. Az albumot több zenésszel vette fel, ide csak egy mókásan ripacskodó, de amúgy szerencsére roppant szellemesen is játszó dobos-ütős kísérte el; a többi hangot samplerről játszotta vagy szintivel közelítette. Még a lemez amúgy is elemelt világánál is furább és helyenként kifejezetten elidegenített zene jött így létre, amit még fokozott a nézőtér felé terjengő füst és a vörös megvilágítás. Ezzel együtt a végére már kifejezetten szórakoztató lett (vagy csak én szoktam meg), és az is hihető volt, hogy a Földre érkezett űrlény történetét elmesélő, spanyol szövegek tele vannak erotikával. A lemezt is szerettem, ez még annál is sokkal jobb volt.

Emcsi és ZSÜJA első közös fellépése tömör-komor zúgásokat és lebegő szintiket helyezett egymás mellé; lassú pulzálás és kitartott hangok határozták meg a struktúrát. A középsúlyos zajzene és az éteri ambient ellenpontozása ígéretes kiindulópont, de mindkét zenésztől hallottam már ennél is jobb, gazdagabb zenét.

Utoljára 2017-ben jelent meg teljes értékű Forest Swords-sorlemez, és most is a nagyszerű Compassion számait játszotta. Legalábbis amíg bírtam, merthogy valójában nem a lemez számait játszotta, hanem azokból készült remixeket: mintha valaki, akinek fogalma sincs, hogy mitől jó ez a zene, úgy döntött volna, hogy oké, jó ez, de bizti jobban működik majd a klubban, ha kicsit keményebb dobokat és harsányabb szintihangzásokat tesz bele. Külön elszomorító, hogy ez a valaki maga Matthew Barnes volt. Egy darabig gondolkodtam, hogy akkor is ennyire utálnám-e, ha nem ismerném és szeretném ennyire a lemezt; de amikor megszólalt a minden mélységétől, sejtelmes szépségétől megfosztott The Highest Flood giccs-veretős változata, akkor kimenekültem.

Miközben a művházban iamyank a termen is túlcsorduló közönségnek mutatta be új lemezét, a közeli Kantinban Abadir DJ-zett. Ő annak a kairói szcénának a tagja, amire az utóbbi években nagy figyelem irányul, kitalálható, hogy miért: a helyi zenék és a nemzetközi elektronikus stílusok izgalmas, hatásos ötvözetei miatt. Szerencsére a színtérről egészen sokan jártak már Magyarországon; azok közül, akiket hallottam, Abadir fellépése volt a legjobb. Ha Matthew Barnes arra járt, hallhatta, hogy a harsányság, sőt, a veretés sem zárja ki, hogy a zene szellemes, friss, ötletes legyen. Abadir olykor egészen avantgárd ötleteket is bedobott, de egy pillanatra sem engedte el a közönség kezét. A sajnos csak egyórás fellépés közepén még az Amen break is megérkezett – a kultikus (és amúgy sanghaji) SVBKVLT kiadónál megjelent lemeze alá írta, hogy először DJ-zés közben próbálta ki, hogy milyen a felgyorsított Maqsoum loopok és a jungle egymásra keverése; kiderült, hogy nagyszerűen kiegészítik egymást, és így találta meg a saját hangzását. (Rónai András)

Fotók: Inota Festival

Az INOTA Fesztivál a Veszprém-Balaton 2023 Európa Kulturális Fővárosa program kiemelt eseményeként került megrendezésre.