Mocskos és menő. John Waters

A magára a rosszízlés pápájaként, a nép perverzeként vagy leghíresebb filmje, a Rózsaszín flamingók nyomán a világ legmocskosabb embereként is hivatkozó John Waters valójában egy elképesztően vicces, jóindulatú és sokoldalú egyéniség. Filmrendezőként húsz év kihagyás után újra aktív, időközben regényíróként és stand-up komikusként is bebizonyította, hogy a legnagyobbak között a helye. Ez a cikk először a Recorder magazin 103. számában jelent meg. 

Punkgyökerek

A hetvenes évek minden művészeti ágban a féktelen lázadás korszaka volt és John Waters a baltimore-i jöttment haverjaival úgy szabadult rá a filmvilágra, mint a Manson-klán Hollywoodra. Múzsája a kezdetektől középiskolai jóbarátja, született Harris Glen Milstead volt, aki Divine néven vonult be a popkultúra panteonjába. A 140 kilós transzvesztita semmitől sem riadt vissza a gerillafilmkészítésben, legyen szó egy óriáshomárral való közösülésről, Baltimore utcáin meztelenül grasszálásról (ami akkoriban büntetendő volt és az egész filmes csapat letartóztatásával járt) vagy éppen kannibalizmusról.

Susan Walsh, Divine és Cookie Mueller a Female Trouble című filmben

Waters első filmjei persze a nagy többség számára nézhetetlenek és a produkciós érték sem haladja meg egy bedrogozott huligáncsapat házivideóinak színvonalát. A Mondo Trashóról vagy a Multiple Maniacsről mégis nehéz levenni a szemünket, hiszen ezekben a filmekben bármi megtörténhet és meg is történik – a legvadabb fantáziáinkat is felülmúlva.

Éjféli őrület

1973-ban a legtekintélyesebb filmes szaklap, a Variety azt írta Waters főművéről, a Rózsaszín flamingókról, hogy az egyik legaljasabb, leghülyébb és legvisszataszítóbb film, ami valaha készült. Noha egy kutyakakit majszoló transzvesztita, egy éneklő ánusz vagy egy saját fiát orálisan kényeztető anyuka semmiképpen sem nevezhető hagyományos szórakoztatásnak, a Rózsaszín flamingók végül csak megtalálta a közönségét. Méghozzá buliba átcsúszó éjféli vetítéseken, ahol a nézők hányózacskót kaptak a jegyük mellé. 

A féktelen őrület érzése párosult azzal a megnyugtató tudattal, hogy lehetsz akármilyen fura, nem vagy egyedül. Waters persze erre is rátrompfolt, amikor később azt nyilatkozta, hogy az ő rajongói a kisebbségek kisebbségéhez tartoznak, akik a freakek között is a legfurábbak. Azt viszont, hogy nincsenek kevesen, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a Rózsaszín flamingók, kutyaszarevés ide vagy oda, ma klasszikusnak számít és egy másik tekintélyes filmes szaklap, a Sight & Sound 2022-es minden idők legjobb filmjeiről szóló szavazásán a 211. helyre került, előzve a Star Warst, az Annie Hallt és a Mechanikus narancsot.

Hollywood hív

A hetvenes évek további részében a Female Trouble és a Desperate Living hozta a Rózsaszín flamingók által felállított mércét, a nézők pedig nem akartak hinni a szemüknek, amikor a Divine által alakított férfi és női karakter egymással szexelt vagy egy női börtönben leszbikus orgia tört ki. 

A Polyester plakátja és a vetítéseken osztogatott kaparós szagoskártya

1981-ben a Polyester azonban fordulópont lett Waters karrierjében, hiszen a szagosfilmként forgalmazott melodráma (amelyben még Divine is meglepően korrekt alakítást nyújt) szakított a trashfilmes esztétikával és már-már drámai erejű szerelmesfilm lett belőle egy igazi hollywoodi bálvány, Tab Hunter főszereplésével. A kaparós Odorama kártyák (amin persze a virágillat mellett fingszag is helyet kapott) ma már megtekinthetők az Amerikai Filmakadémia múzeumában is. Pár év múlva pedig jöhetett Waters első korhatár nélküli filmje, a Hajlakk, ami átmentette ugyan Divine-t és Mink Stole-t a korai trashfilmekből, de alapvetően egy bájos, jó szándékú zenés-táncos film, amiből később nyolc Tony-díjas Broadway-musical és szupersztárokkal leforgatott remake is készült John Travoltával a Divine-tól örökölt szerepben.

Iggy Pop, Ricki Lake, John Waters és Johnny Depp a Cry Baby egyik cannes-i vetítésén

A Hajlakk után Hollywood azonnal rendelt még egy ilyet Waterstől és a Cry Baby főszerepét már a szupersztárság ajtaján kopogtató matinébálvány, Johnny Depp kapta. A korszak végét jelentette Divine 42 éves korában, szívmegállás miatt bekövetkezett halála is, a Cry Babyig egy kivétellel minden John Waters-filmben kulcsszerepe volt.

A kommersz felé közeledés csúcsa és gyors vége

A Cry Baby és a Hajlakk is némileg csalódás lehetett Waters ősrajongóinak, hiszen a polgárpukkasztást ártalmatlan, infantilis humor váltotta fel. Hiába jelentett a rosszízlés pápája friss levegőt a hollywoodi vígjátékok világában, mégiscsak úgy tűnt, hogy kiárusította a tehetségét. Erre ő is rájöhetett, és amikor látta, hogy a Hajlakk jogdíjaiból egész életében kényelmesen eléldegél majd, letekerte a cukiskodást és visszahozta a botrányos tabudöngetést, csak immár hollywoodi sztárokkal és költségvetéssel.

Johnny Depp a Cry Baby-ben | Kathleen Turner a Titkos gyilkos mamában

Ennek a korszakának a csúcsa a Titkos gyilkos mama, amelyben Kathleen Turner gyilkolja halomra a takaros kertváros lakóit. Ez a tematika egyébként tökéletesen beillett a Tarantino nevével fémjelzett kilencvenes évekbeli véres komédiák sorába és Waters maga is a legjobb filmjeként hivatkozik rá. A még szélesebb közönség felé kínálkozó nyitás helyett azonban a következő két filmjével megpróbálta ötvözni a korai trashfilmes sokkolást a hollywoodi sztárok bevonásával, ám sem az 1998-as Kuki, sem a két évvel későbbi Cecil B. Demented nem volt sem botrányos, sem különösebben vicces.

Edward Furlong a Kuki című filmben

Még szerencsétlenebb próbálkozás volt a 2004-es szexfüggőkről szóló Szégyen és gyalázat, amelynél jó ötletnek tűnt a Divine-t idéző féktelen tabudöngetéséről ismert Johnny Knoxville-t a Jackassből megtenni férfi főszereplőnek, ám a korhatáros, de mégis gyerekes gusztustalankodás teljesen hidegen hagyta a multiplexek közönségét. 

A reneszánszember

Hamar úgy tűnt, hogy eljárt Waters rendezői karrierje felett az idő. Míg korai kuriózumai rendületlen kultstátusznak örvendtek, egyetlen hollywoodi stúdió sem akarta finanszírozni az újabb agymenéseit az elmúlt 19 évben. Hivatalosan sohasem vonult vissza és több forgatókönyvet is fejlesztett (többek között egy Hajlakk-folytatást), de egyik sem készült el. Szerencsére ez nem szegte kedvét és új műfajokban próbálta ki magát.

Rachel Brosnahan és John Waters A káprázatos Mrs. Maisel című tévésorozatban

Színészként feltűnt a Chucky ivadékában, a Viszályban, A káprázatos Mrs. Maiselben és a Search Partyban, stand-up műsoraival pedig körbeturnézta a világot. A legsikeresebb karrier-vadhajtásnak a könyvírás bizonyult. A Role Models című, helyenként kifejezetten megható önéletrajzi könyvében őszintén vallott például az egykori Manson-lánnyal, a börtönbüntetését töltő Leslie Van Houtennel való barátságáról, a Carsickben pedig azt írta le, hogy hogyan stoppolta végig hatvanévesen Amerikát. Mindkét könyvben ott van a védjegyének számító, tabukat nem ismerő humor, de kiegészülve egy végtelen emberszeretettel és empátiával.

Csoportterápia a MOMKultban

Április eleji budapesti fellépésén is egy olyan ember benyomását kelti, akit semmivel nem lehet megbotránkoztatni és 77 évesen is megmaradt egy nyitott, kíváncsi úriembernek. Bármilyen kérdésre türelmesen válaszol és esze ágában sincs felhúzni magát Trumpon, az oltáselleneseken, a politikai korrektségen vagy éppen egy meleg orgiáról ereszcsatornán menekülő keresztény politikus sleppjének képmutatóságán.

Büszkén mesél arról, hogy hetvenévesen LSD-zett utoljára, illetve, hogy a korai filmjeit sorra adja ki a Criterion Collection és egyes kellékeit az Amerikai Filmakadémia vadiúj múzeuma is kiállítja. Ő maga is lelkiismeretes Akadémia-szavazó és meglepve vette tudomásul, hogy idén az Oscar-díjkiosztó egy olyan fura (bár szerinte elnyújtott és megosztó) filmet ölelt keblére, mint a Minden, mindenhol, mindenkor. Saját top tízes listáját minden évben közzéteszi az Artforum magazinban (tavalyi kedvence a Peter von Kant volt Francois Ozontól), amit a hardcore filmrajongók úgy várnak, mint a karácsonyt. 

Kell még egy John Waters-film

A legörvendetesebb fejlemény azonban, hogy a tavaly megjelent első fikciós regényét, a Liarmouth-t úgy tűnik, saját maga filmesítheti meg. Többször hangsúlyozza, hogy nem akarja elkiabálni, mert annyi filmtervét kaszálták már el, de a poggyászokat lopó, kibírhatatlan nő „feel-bad” románca részben visszatérés lehet polgárpukkasztó gyökereihez.

John Waters dedikálja a Liarmouth című könyvét egy fiatal rajongójának

Remélhetőleg össze fog jönni, de helye már így is megkérdőjelezhetetlen a popkultúrában, híveinek száma pedig sokszorosa annak a pár száz megszállottnak, aki évente John Waters tematikus táborokban gyűlik össze és beöltözik a legőrültebb karaktereinek. Ars poeticája pedig soha nem fért rá jobban a filmvilágra, mint most: „Ha a közönség olvadozik, hogy óóó, de cuki, én hanyatt-homlok rohanok. Nem cukiságot, meg hátbaveregetést akarok, hanem, hogy felkavarjanak, kőkeményen”.

szöveg: Onozó Róbert
headerfotó: Greg Gorman