A 2000-es évek közepén nemigen volt jobb rockzenekar a minneapolisi The Hold Steadynél. Tizenöt évvel később viszont már semmi sem a régi – a rockzenével az élen. Hogyan juthatott akkor a zenekar mégis ismét dobogóközelbe? Ez a cikk először a Recorder magazin 103. számában jelent meg.
Megöregedni elég vacak dolog, de ne aggódjunk: mint oly sok mindent az életben, ezt is lehet az átlagosnál sokkal rosszabbul csinálni. Zenekarok tucatjai szolgálhatnak számunkra negatív például, amelyeket nem csupán az évekkel ütemesen elpárolgó ihlet és lelkesedés, vagy a megszokás unalma sújt, hanem a végzetes feledékenység is: annak a kardinális ténynek a kitörlése az agyból, hogy egy tisztességes zenekar művészi sikeréért nagyon gyakran valaki más is szavatol azokon túl, akik a nagyközönség számára a zenekart voltaképp eladják.
E mindgyakran a hangszerelésért, a dalok gömbölyűre formálásáért vagy egyszerűen csak az egyedi, kivételesen inspiráló zenekari hangulat megteremtéséért és fenntartásáért felelős zenészek nélkül az adott zenekar lehet ugyan továbbra is sikeres, jobb (vagy pont ugyanolyan jó), azonban a vonatkozó példák sokasága szerint már sohasem. Gondoljunk csak az Izzy Stradlin nélküli Guns N’ Rosesra, az Alan Wildernek búcsút intő Depeche Mode-ra, Jay Bennett és a Wilco, Lou Barlow és a Dinosaur Jr. vagy Nick Oliveri és a Queens Of The Stone Age viszonyára. Most pedig elég erősen gyanítható, hogy a The Hold Steady tagsága éppen azzal fékezte meg a zenekar lassú eljelentéktelenedését, hogy néhány külön töltött, sanyarúbb év után visszacsalogatta sorai közé a maga különleges kulcsemberét, Franz Nicolayt.
 |
| Franz Nicolay és Craig Finn |
Pedig a harmonikás-szintetizátoros-bárzongorista zseni a zenekar alapításakor még ott sem volt a kilencvenes évek egyik figyelemre méltó poszt-punk/indie-rock zenekarából, a Lifter Pullerből érkező Craig Finn gitáros/énekes frontember és Tad Kubler gitáros, vagyis a The Hold Steady belső magja körül. Igaz, az első lemezen aztán már vendégként jeleskedett, majd rögvest be is szállt, így az ő dicsőségesen ittas klimpírozása díszíti a máig legjobb HS-lemez, a 2006-os Boys And Girls In America Bruce Springsteenből, Thin Lizzyből és más, heroikus ikerszólókra és ötszáz méterről is remekül érvényesülő dobkiállásokra épülő stadionrockból, alternatív (gondoljunk a szintén minneapolisi The Replacementsre) és kevésbé alternatív (emlékezzünk az egyáltalán nem minneapolisi, hiszen angol Dr. Feelgoodra) kocsmarockból kikevert, egy nagy csipet Elvis Costelló-féle intellektualizmussal is megfűszerezett, ellenállhatatlanul lobogó koktélját. A The Hold Steady ekkor, talán a maga számára is váratlanul, a diszkrétebb indie-rock falát áttörve az évtized egyik legnagyobb amerikai hard-rock zenekarának tudta mutatni magát – de csak igen rövid időre, mert már a rákövetkező Stay Positive-on nyugtalanítóan csökkent a lendület, Nicolay átmeneti kiválásával pedig aztán mintha minden eltartalékolt csepp leleményesség a lefolyó felé kezdte volna venni az útját.
De most már jó ideje ismét béke van. Pedig a régi dolgokhoz a The Hold Steady a hét éve visszaédesgetett Nicolayjal sem tudott már visszakanyarodni, de – a 2019-es Thrashing Thru The Passionön, a két évvel későbbi Open Door Policyn és most a legújabb lemezen, a március utolsó napján megjelent The Price of Progressen – jól hallhatóan nem is igazán akart. Talán mert Craig Finn belátta, hogy míg hamvas harmincasként, ha nagyon tehetséges az ember, képesek lehetünk nevetséges önsajnálat nélküli tiszta vágyakozással megidézni a kamaszkor varázslatosan kaotikus, végeérhetetlen éjszakáit, első csókjait és frenetikus részegségeit, addig ötven körül ez már inkább szánalmas volna, mint bármi egyéb. Finn azonban igazi elbeszélő – talán az egyetlen a mai rockban, akit ugyanúgy lehetséges volna filmrendezőkkel vagy prózaírókkal egy napon említeni, mint néhány szövegmágus hiphopsztárt szokás –, aki meg is talált magának egy újabb adag karaktert, akik immár idősebbek, kopottabbak és szorongóbbak ugyan, de igenis vannak fontos ügyeik, mindenekelőtt a szülési fájdalmak megélése a folyamat során, amikor is világra segítik önmaguk érettebb, de nem (sokkal) unalmasabb, méltóságteljes, de nem (túlzottan) felfuvalkodott verzióját. Vagyis felnőnek – akárhogy kerülgeti is ennek konkrét kimondását a jeles szemüveges trubadúr.
„A trükk az, hogy ne legyünk cinikusak” – hallható az új lemezről elsőnek közreadott, a zenekar induló nagy korszakát is méltó módon megidéző számban, a Sideways Skullsban, de persze mindannyian tudjuk, hogy sokkal könnyebb ezt kimondani, mint tartani is magunkat hozzá. Kilencedik dobásként a The Price Of Progress azonban tényleg váratlanul üde és eleven album, kilométerekre a keserű kiégettségtől – pedig a dalok középtempói egy-két kivételt leszámítva most is határozottan lassabbak annál, ami az azonnali két vállra fektetéshez feltétlenül szükséges volna.
Ezt mintegy ellensúlyozandó a zenekar váratlanul magába szippantott egy jó adagot a déli soul/r&b-hagyományból, de távolról sem mesterkélten, bántóan, a saját gyerekeik szalagavatóján sután táncikáló középkorú szülők módján – hanem teljesen a saját stílusuk szabályai szerint. Ami leginkább azt jelenti, hogy például a tánczene felé hajló Understudiesba vagy a skála másik végére pozicionált, intimen dülöngélő Distortions Of Faithbe úgy szivárognak be a memphisi motívumok (buja zongorafutamok, dicsőségesen harsogó fúvósok, édesbús női vokálok), mintha csak a talponálló füstbe burkolt sarkából, a rezgés miatt kúsztak volna elő a továbbra is ritka egészségesen harsogó gitárok mellett.
Azt persze a megannyi furfangos hangszerelési megoldás, pazar díszítés és szellemes szövegsor ellenére sem lehetne állítani, hogy egy fedettpályás megmérettetésen a The Price Of Progress könnyedén a The Hold Steady három legjobb lemeze közé jutna. De most nagyon úgy tűnik, hogy közvetlenül a nyitó mesterhármas után kell kijelölni a helyét – ami egy éppen idén húszéves, meglett férfiemberek alkotta zenekar esetében nem kevesebbet sugall, minthogy tényleg a remény távozik utoljára a klubból, és van élhető élet a kapuzárás után.
szerző: Greff András
