Poszt-rock vs. trip-hop – Ilyen volt a Mono és a GGGOLDDD az Instantban

A japán Mono sokadik alkalommal lépett fel Budapesten (ezúttal a holland GGGOLDDD társaságában), de mindegy, hányszor látogatnak el hozzánk, az minden alkalom kisebbfajta örömünnep a poszt-rock rajongók számára... és ez most sem volt másképp. Képgalériánk és mini-beszámolónk a tovább után!

A Monora jellemző, hogy elég izgalmas előadókat visznek magukkal turnézni. Most a holland GGGOLDDD-on volt a sor, akik kapcsán a kritikusok szeretnek egy halom műfajnévvel dobálózni, pedig esetükben nem olyan nehéz belőni a stílust, ugyanis amit játszanak, az szinte egy az egyben a klasszikus, Portishead- és Hooverphonic-féle trip-hop hangzásra épít (de még az énekesnő, Danielle Warners hangjáról is simán eszünkbe juthat Beth Gibbons és Liesje Sadonius). A különbség annyi, hogy náluk időnként meglódul a zene és átmegy tripes-zúzós irányokba. De aztán hamar vissza is vált a lassú, bólogatós melankóliára, és a koncerten is ez volt a helyzet,,. és bár jó volt az utóbbi is, azért az elvetemültebb pillanatok működtek úgy igazán.

A Mono legutóbb 2019-ben járt nálunk, akkor még a régi Dürer Kertben játszottak, és habár a szervezésért most is a düreresek feleltek, a helyszín ezúttal az Instant koncertterme volt. A legutóbbi látogatás óta elég sok új anyaggal jelentkeztek, tavaly volt egy karácsonyi EP-jük (Heaven Vol. 1) és egy filmzenealbumuk (My Story, The Buraku Story) is, de most nem ezeknek az anyagával turnéztak, hanem a legutóbbi, 2021-es stúdiólemezükkel (Pilgrimage Of The Soul ). Aminek a klipes kezdődala, a Riptide annak idején eléggé meglepte a korábban néha már-már kicsit túlzottan kiszámítható hangzáshoz szokott rajongókat, mert sokkal erőteljesebb, lendületesebb volt, mint bármi, amit korábban csináltak. Most rögtön ezzel kezdtek, ami eléggé erős indítás volt, a sodró lendület után viszont jött az igazi, jellegzetes Mono-féle utaztatás, ide-oda váltogatva a lassan hömpölygő poszt-rock elszállás és a feedbackbe fulladó gitárkáosz között, a Riptide mellett még két dallal a friss lemezről, mellé pedig olyan régebbi közkedvencekkel, mint a Halcyon vagy az Ashes in the Snow. A zárás pedig a 2002-es, második albumról származó Com(?) volt, amit sok évnyi mellőzés után a legutóbbi, huszadik évfordulós turnéjukra szedtek elő (végre!!) újból és ami mindmáig nemcsak a Mono-diszkográfia, hanem úgy általában a poszt-rock egyik csúcspontja a maga lassan kibomló, majd hirtelen berobbanó katartikusságával. Szóval a Mono, ahogy az várható volt, most sem okozott csalódást.

Szöveg és fotók: Frank Olivér (infinitebeat.hu)

GGGOLDDD

Mono