Kiénekelt szabadság - Észt popzene

Az erős népzenei gyökerektől a Hammond-orgonával lekísért táncdalokig, avagy önkényes válogatás az észt pop utóbbi évtizedeiből. Ez a cikk először a Recorder magazin 100. számában jelent meg.

Kezdődhetne ez az egész azzal, hogy “már a régi balti finn népek is…”. Sorra lehetne venni a regiénekek (regilaul) történetének szinte misztikus állomásait, ahogy az éjszaka sötétje észt harcosok énekétől morajlik, ahogy a 18. századig a történetek megőrzésének legfőbb módja lesz, majd egy évszázaddal később már szinte csak itt-ott faluhelyen őrzik az asszonyok ezt az elbeszélő és ráolvasó hagyományt, ami aztán a szárnyukat bontogató néprajzosok és zeneszerzők gyakorlóterepévé válik, aztán feledésbe merül. Lehetne aztán elmélkedni a német és orosz magaskultúra között őrlődő értelmiségről, az orosz konzervatóriumokban lerakott klasszikus zenei alapokról, és arról, hogyan használja más északi kultúrákhoz hasonlóan az észt zene is a természetet örökké megújuló, mégis állandó inspirációként. Tehetnénk egy kitérőt Arvo Pärt, Erkki-Sven Tüür vagy Veljo Tormis életművének áttekintésére.

Mégis, inkább a véletlenről lesz szó, itt-ott lápokkal, lobogó nyírfahasábokkal és százezreket megmozgató, szikrázó közös éneklésekkel tarkítva. A véletlen például az, amikor a délután nyűgös, túlpörgött hangulatában egy észt dalt dob a Spotify, aminek a címe Rumal rahutus, azaz bolond nyugtalanság. Az ilyesmit illik jelnek tekinteni, akár apofénia, akár szinkronicitás. A többi már az algoritmus mágiája vagy a szenzoros élménykeresésé, ki tudja, de a véletlen kenyérmorzsáit követni kell.

A véletlen kenyérmorzsái pedig a bársonyos hangú énekeshez vezetnek. Urmas Alender az észt rock ikonja, hajkoronája, vallomásos dalai és örökké a horizontot pásztázó szabadságvágya nélkül elképzelhetetlen a hetvenes-nyolcvanas évek zenei szcénája. A magányos, lámpalázas gyerekkor ellenére szinte sorsszerű, hogy Alender a zenei pályát választotta: apja, az örökké távol lévő tengerész harmonikán játszott, és fiának is ezt a hangszert szánta – a szintén dolgozó édesanya viszont az iskolai kórusban látta volna szívesen a kis Urmast, aki viszont egyikből sem kért. A mások zenéjét, bármit, amit kottából lehetett volna játszani, unta, az egyik unokatestvérnél kipróbált gitár viszont megbabonázta. Legjobb barátjával, Tiit Haagmaval a középiskolai évek alatt a dalszerzés (na meg a bulik, bakelitek, vodka) szenvedélyének éltek. Néha együtt vitorláztak a Tallinni-öbölben. Alender csodálta és félte a tengert.

Urmas Alender

Az 1971-ben alapított RUJA lett az az együttes végül, aminek frontembereként Alender felrázta és megújította az észt popzenét. A változó felállásban működő RUJA valami olyat tudott, amit akkoriban kevesen: képes volt hidat képezni a magaskultúra és a nyugatos tánczene között. Az alapító Rein Rannap klasszikus zenei műveltségével és a vasfüggöny mögött sporadikusan elérhető nyugati referenciákkal, mint a Yes, Genesis, az Emerson, Lake & Palmer, valamint a kortárs észt költészet meghatározó alakjainak szövegeivel a RUJA nem csak sajátosan kifinomult soft progrock hangzást kevert ki, de pontosan artikulálta a mindennapok egyre nyomasztóbb hangulatát is. Ezeket a dalokat hallgatni pontosan úgy korlenyomat, mintha egy borderline személyiség gondolataiban olvasnánk. 

Egy zúzmarás ablaktáblára nyomott forró csók, hatalmas pelyhekben hulló hó, a meg-megszólaló szél hangja, a szülőföldhöz fűződő nagy, nehéz és persze kimondhatatlan érzések: ez a RUJA világa. A sünök divatos hajviselete, a távoli országnak tűnő erdő, meg a tingli-tangli kalucsni: ez a RUJA másik, groteszk arca. Nehéz eldönteni, hogy csak azért tűnik ez a zene okosnak és kifinomultnak, mert egy fura, dallamos nyelven énekel egy tépelődő figura, vagy tényleg Cseh Tamás és Bereményi Géza szerzeményei mellé kívánkozik egyik-másik dal, távoli felelgetőst játszva a vasfüggöny ugyanazon oldaláról. 

Hasonló utat járt be a konzervatóriumtól a klubokig a hetvenes évek végén az Erkki-Sven Tüür által alapított In Spe. Azt azonban sem Tüür, sem a később helyére lépő Alo Mattiisen nem gondolta, hogy tevékenységükkel egy valódi forradalom zsarátnokát szíthatják fel. Pedig pontosan ez történt. A szintetizátor-hangsúlyos, gyakran balladai csengésű dalok mind gyakrabban és mélyebben merítettek az észt folklór tiltott motívumkincséből.

Alo Mattiisen

1988 az egész ország, sőt, az egész térség számára fordulópontot jelentett. Az eladdig szikrázóan aktív RUJA felbomlott: a depresszió mocsarából kilábalni képtelen Alender kilépett, a zenekar pedig többé nem talált magára. Új idők jártak. Alo Mattiisen ugyanebben az évben mutatta be Öt hazafias dal című dalciklusát a Tartui Popfesztiválon. Egy hónappal később pedig a tallinni Óváros Fesztivál látogatói a Lauluväljakhoz, a Dalosünnep gigantikus színpadához vonultak, hogy ott a karhatalomra fittyet hányva dalra fakadjanak. A demonstráció tetőpontján természetesen a hazafias “Eestlane olen ja eestlaseks jään” (Észt vagyok, észt is maradok) crescendojától visszhangzott a tágas tér.

Többé nem volt megállás, az In Spe végigturnézta az országot, és mindenhová eljuttatta ezeket a soft rock himnuszokat, a szeptemberi Daloló Észtországon már 350 ezer torokból csendült fel az “észt vagyok, észt is maradok”. A hazafias dalok a vértelen Énekes Forradalom négy éven át tartó akcióinak és tüntetéseinek meghatározó kísérőzenéjévé váltak – a Daloló Észtország dalosünnepén Mattiisen még néhány éve is maga vezényelte a könnyekig hatódott megakórust.

Az elhúzódó forradalom nem volt kegyes Urmas Alenderhez. A létbizonytalanságot megunva a felesége közös gyerekükkel együtt Svédországba disszidált, Alender pedig ide-oda csapódott. A magány, a kilátástalanság, az alkohol felőrőlte, és végül követte a családját – de sem tartósan maradni, sem beilleszkedni nem volt már képes. Utcazenélésből és alkalmi munkákból próbált megélni, időről-időre megpróbált visszaköltözni Tallinnba, hasztalan. 1994-ben halt meg, a Stockholmból Tallinnba tartó komp, az M/S Estonia többi utasával együtt. Alender egész életében csodálta és félte a tengert.

szerző: Selmeczi Nóra